Holdfényes újjászületés(Vámpírmese) X.fejezet

Egy újabb nap. Kivételesen, reggel volt és nem aludtam estig. Meglepő volt amikor reggel Armel mellkasán ébredtem. Egyszerre, elfogott a félelem, hogy mi történhetett, mi tehettem, mivel alig emlékeztem valamire és a fejem is hasogatott. Kimásztam az ágyból és elindultam, mert még mindig nem hagyott nyugodni a festmény. Bár a tegnapi nap homályos volt, azért erre tisztán emlékeztem. Elértem végre a képhez, még mindig ugyanolyan volt. Armel mögöttem állt én egy széken ültem egy csodaszép ruhában.
- Az a ruha... olyan ismerős - ekkor eszembe jutott.
- Héé ez a ruha! Pontosan olyan, mint amilyen a padláson volt!- aztán közelebbről megnéztem, ott volt a festményen lévő énem nyakába, ugyanaz a nyaklánc, ami most rajtam függ. Ugyan úgy csillogott benne, a fekete holdkő és ugyan olyan pontos volt rajta, a nyolcágú csillag. Ekkor éreztem, valaki megáll mögöttem, valaki más.
- Lionel! - lepődtem meg - Te mit keresel itt? Vagyis tegnap úgy halottam elmentél...
- Igen... elmentem, de visszatértem miattad aranyom!- nem értem miért találta viccesnek, hogy engem piszkál. - Amúgy meg Armel megkért rá, mert háát, hogy is mondjam...
- Igen Lionel!? Folytasd...
- Jaj Szívem! Sajnos nem tudom... Menenm kell. - én meg csak ott álltam bambán, és nem értettem semmit. Vagyis... Armel megkérte rá, hogy menjen el, én meg ma reggel mellette ébredtem. Ezt nem hittem el, a düh megint eluralkodott rajtam.
- ARMEL! - majd megindultam, visszafelé. Célegyenesen nekimentem Armelnek, mivel olyan hirtelen került elő.

- Mi van, MI történt?
- Méghogy mit történt! Mi az, hogy megkérted Lionelt, hogy tegnap este menjen el?? Ezt nem hiszem el... - erre, nem hogy megbánta volna, hanem elkezdett mosolyogni.
- Most meg, mi a fenét nevetsz?
- Te azt hiszed, hogy? Hogy mi ketten? - szinte már kacagott, ami tőle nem volt átlagos.
- Ne félj, nem történt, semmi olyan... amit ne élveztél volna... - döbbent szemekkel néztem rá, a szívem hangosan kalapált és a gyomromban nem pillangók, hanem darazsak repültek. Kérően rá néztem.
- Ne félj nem történt semmi. Inkább menj lefeküdni este, elmegyünk a városba és folytatjuk az utunkat.

Hat körül, felkeltem, már készen álltunk az indulásra. Nem akartam, igazából itt hagyni a kastélyt másrészt a festményt, pontosabban szemügyre akartam venni. Megérkeztünk a városba. Elég forgalmas volt. Betértünk egy hotelbe, aztán felkísértek minket a szobánkba. A komornyik hirtelen, ideges lett...
- Elnézést Kisasszony és Uram, de sajnos nincs több külön szobánk... Elnézést kérünk. - nézett rám és Armelre, látszólag nagyon sajnáltam, mivel Armel, valószínűleg ráordít, hogy különszoba KELL.
- Jól van, akkor a Kisasszonnyal megosztjuk az ágyat.
- Mi van?! Armel csak szeretnéd.... - a komornyik, még idegesebb lett.
- Áhh ne is idegeskedjen! Tudja a feleségem, néha nagyon vad. Menjen nyugodtan, megoldjuk Legszívesebben, felképeltem volna, de kerülni kellett a feltűnést.
- Jól van, szóljanak, ha valamiben segíthetek. - majd a komornyik eltűnt. A szoba gyönyörű volt és egy romantikus baldachinos ágy fogadott minket.
- Armel! Nem akarok veszekedni... Szóval, hova megyünk pontosan?
- Hmm... Vadászni... egyre éhesebb vagy és kell az életerő. - nevetésbe törtem ki.
- Armel ez vicces volt! Elfelejtetted, hogy nem vagyok vámpír?
- Háát tegnap, nem úgy tűnt... sőt BÁRMIT megadtál volna érte. - a vér szó hallatán megbolondultam.
- Jó, ne magyarázd meg! Én csak elkísérlek titeket, de nincs szükségem vérre.

Este 10 felé járt, betértünk egy kocsmába, feltehetően elegáns volt, nem mint a sok lepukkant kocsma Londonban. Ahogy beléptem, kiszúrtam egy fiút. Angyali volt és mégis démoni, szőke haja volt de a szeme ijesztően sötét, szinte megbabonázott. Ekkor ugrott be az a szó, vadászat. Armel látóhatáron kívül volt, így belefért egy kis szórakozás. Elbeszélgettem a fiúval, eléggé beindult és valahogy kikerültünk a kocsma melletti kis erdőbe. Se percbe tellett és én már a fiú nyakát szívtam. Majd hirtelen eszembe jutott nem ölhetem meg, gyorsan visszarohantam a Hotel felé. Armel már ott volt és a szobában várt.
- Látom, már vacsoráztál, elég jót fogtál ki. - szemügyre vettem Armelt, a sötét haját és szemét, a fehér arcát az egész lényét szinte már, a lelkét is láttam. Odaállt elém és megcsókolt, hosszan szenvedélyesen.

Álom volt, egy tündér mese vállt valóra. Átölelt és biztonságban éreztem magam, aztán az ágyra fektetett. Elkezdte kigombolni a farmerom, ekkor megtorpantam.
- Armel! Nem tudom, hogy mondjam... nekem ez lesz az első. - kaján vigyor újfent.
- Hidd el nekem, nem ez lesz az első.- majd tovább folytatta, túlságosan vitt a hév, hogy foglalkozzak a mondatával, inkább engedtem. Tudtam, hogy szeret, még ha sohasem vallottuk be egymásnak. Éreztük, egymás minden kis porcikáját, hevesen ziháltam és magamhoz öleltem Armelt, nem akartam elengedni, soha többé.

Nem tudtam, hol vagyok, csak tudtam ez gyönyörű. Ekkor hirtelen valami éles vágott a nyakamba. Armel volt az és bevillant a sok kép. Ugyan ezt láttam, mintha tényleg megtörtént volna már egyszer. Ekkor Armel megcsókolt, és békésen aludtam el.