Az ölelés előtt

A szobában csend honolt. A ház előtti lámpa fénye lustán kúszott fel a ház falán, hogy aztán a szoba közepén elnyúlva megvilágíthassa az asztalt. Az asztalon egy üveg bor, egy vizeskancsó és két talpas pohár állt. Az asztallal szemben volt az ajtó. A szoba berendezése gyérnek mondható. Elvétve voltak benne a dolgok. Lehet, hogy ez csak azért tűnt így, mert a szoba hatalmas volt, és a tárgyak szinte elvesztek benne. Hajdan kétszobás lehetett, igencsak elképzelhetetlen, hogy a város e negyedében egy ekkora szobás lakást építettek. Ezek a bérházak, hajdan a mosólányok és egyéb kétes értékeket képviselő nők, és félcsavargók igényeit elégítették ki. Szoba, konyha, esetleg egy fürdőszoba. Az ablak hatalmas volt. Ahogy az ember belépett a szobába az volt az érzése, hogy valami hatalmas csodakilátóba ért, ahol a fal üvegből van; és szinte reflexszerűen eltátotta a száját. Nem csoda, hisz innen nagyon jó kilátás volt a negyedre, a környező házakra. Főleg ha még a kis balkonra is kiállt az ember. Két hatalmas függönnyel lehetett elsötétíteni az ablakot. Az asztaltól nem messze egy heverő ált. A múltszázadból maradhatott itt. Ezen kívül volt még egy franciaágy, mellette egy éjjeli szekrény, és néhány festőállvány. Rengeteg kép a sarokba állítva. Ecsetek, és festékes tubusok szerte és szana.

A heverőn egy fiatal nő feküdt. Alig lehetett huszonöt éves. Szőke hajának fürtjei glóriát alkotva omlottak szét a lepedőn. Nyakát egy Anubisz amulett díszítette. Fehér pólót, és kék farmert viselt. Egyik karja testén pihent a másik lelógott a heverőről. Úgy aludt, mint akit leütöttek. Nem is csoda, amennyit ivott, az még egy elefántot is leterített volna. Sohasem bírtam megérteni, hogy szabad egy nőnek annyit innia, hogy a végén azt se tudja, hol van és bárki oda cipelje, ahova kénye- kedve tartja. Azt hittem a kis Béatrice okosabb lesz ennél. Persze akit egyszer megbűvölünk… Épp ilyen formán gondolkoztam a függöny mellett ülve a sötét sarokban mikor megmozdult. Nagyon lassan fölült a heverőn és körbe nézett. Ezután a kezébe temette arcát, és a szemét dörgölte. Látszott rajta, hogy próbálja visszaidézni mi történt öt órája és, hogy hol is van tulajdonképpen. A kezei visszahullottak a lábai közé és újra fölnézett.
- Jól érzed magad? - kérdeztem.
Ő a hangom irányába kapta a fejét. Majd megrázta a fejét.
- Nem, Francois nem vagyok jól. Ami azt illeti, elég rosszul vagyok. Lüktet a fejem, és émelyeg a gyomrom. - válaszolta
Fölálltam a székből és odasétáltam az asztalhoz. Töltöttem vizet az egyik talpas pohárba, majd oda sétáltam hozzá és oda nyújtottam neki egy aspirin társaságában, amit addig a tenyeremben szorongattam.
- Ettől jobban leszel.- mondtam, és lehuppantam a heverőre.
- Olyan figyelmes vagy Francois. Köszönöm!
Bevette a gyógyszert, és felém villantott egy olyan mosolyt, aminél bájosabbat még sosem láttam.
Szabadkozni kezdett, hogy ő sosem iszik ilyen sokat, és nem érti, mi ütött belé.
Én csak mosolyogtam, és láttam, hogy visszatér bele az élet. Eltűnt belőle az a sápadtság, amit az előbb az italok okoztak. Szép lassan kipirosodott az arca. Hatni kezdett a gyógyszer.
- Ne haragudj, hogy kínos helyzetbe hoztalak!- mondta Béatrice
- Ugyan ma petit, te sosem hozol kínos helyzetbe.
- Szép a lakásod.- próbálta elterelni a szót
Tudtam, hogy totális hazugság. Mi szép lehet egy hatalmas üres és rendetlen szobában.
- Nos ez igazából a műtermem inkább, mint a lakásom ma petit. De azért köszönöm.
Pajkos szemei bebarangolták az egész szobát. És csodálattal nézegette a benne lévő tárgyakat - azt a keveset, ami volt. Még sosem járt nálam, hol ott már két hónapja ismerem. Pontosabban két hónapja figyelem. Megtetszett, ahogy megláttam. Megfelelőnek tűnt. Így most itt ült a műtermem heverőjén, mit sem sejtve.
- Azokat te festetted? – kérdezte a sarokban álló festmény- halom felé bökve.
- Igen. – válaszoltam.
- Megnézhetem őket?
- Természetesen. Örülök, hogy érdekel! – így még meg is könnyíted a dolgomat ma petit, nem kell vesződnöm a bevezetéssel- gondoltam.

Szememmel követtem, ahogy a festményekhez sétált. Én hátradőltem heverőn, és még mindig őt néztem.
- Ezek a képek fantasztikusak! –ujjongott Béatrice. Mikor festetted őket?
- Melyiket mikor. –válaszoltam. Van, amelyiket még egész régen. Elmosolyodtam, de ezt ő nem láthatta. Találomra kivett egy képet a sok közül. Egy meztelen nőt ábrázolt, aki ezen a heverőn feküt, amelyiken most én is pihentem. A nő teltkarcsú volt. Barna göndör haja a keblei elé hullottak. Ugyanolyan barna szemei pedig a távolba révedtek. Béatrice alaposan végig mustrálta a képet.
- Honnan szedted ezt a modellt? Úgy néz ki, mintha az 1820- es évekből pottyant volna ide. Rám mosolygott. Én válasz helyett csak megrándítottam a vállam. Béatriche megfordította a képet, hogy elolvassa mi áll a hátulján.
- „Akt a heverőn”- olvasta hangosan. –„Francois Dűrre: Ezer- nyolcszázharminckettő”. „Ezer- nyolcszázharminckettő”- ismételte.
A kép majdnem kiesett a kezéből. Éreztem rajta a meglepődést, és egy csöpp bujkáló félelmet is. Nagyon lassan megfordult és rám meredt.
- Ez meg hogy lehetséges? Elrontottad az évszámot? Vagy ez csak valami rossz vicc? - kérdezte Béatrice.

Egy hirtelen mozdulattal mellette termettem, és a fülébe suttogtam: - Az évszámmal nincs semmi baj. Nem láthatta, ahogy megmozdultam. Összerezzent, és fölsikkantott.
Átkaroltam és így szóltam: - Nem kell félned, ma petit, mindent meg fogok magyarázni.
Érezhetően gyors volt a szívverése. Remegni kezdett, és kezdett megint elsápadni?
A félelem, pocsék emberi érzés. Bár néha különleges képességekkel ruházza föl az embert. Az erekben szétáradó adrenalin még arra is képessé tesz, hogy három nehéz fiút elintézz, ha szükség van rá. Bár ebben az esetben a kis Béatrice semmire se ment volna még az adrenalin segítségével sem. Nekem nem tudott ártani, még ha akart volna se. Visszakísértem a heverőhöz. Leütünk.
Béatrice maga elé meredt.
- Mi vagy te tulajdonképpen? És hogy a fenébe csináltad ezt az előbb?
Okos lány volt, nagyon okos. A riadalom ellenére is egyből vette a lapot, és értelmes kéréseket tett föl. Ez tetszett.
- A ma este részben azért alakult így, mert én azt akartam. Muszáj volt beszélnem veled, de ezt a barátaid körében nem tudtam megtenni, ezért alakultak így a dolgok.

Azt akarom, hogy tudd rólam a teljes igazságot. Nem vagyok ember. De erre már te is rájöttél. Halott vagyok, élő halott. Egy vámpír, vagy Vértestvér, ahogy mi nevezzük magunkat. Ugye nem ijedtél meg tőlem?
- Az az igazság, hogy ez egy hülye kérdés. Rohadtul beszartam. Ne kérd, hogy megnyugodjak! Tudatlan akarok maradni, nem akarok tudni erről.

Kis idő múlva megváltozott a véleménye. Valószínűleg a kíváncsiság fölül kerekedett rajta, és arra kért, folytassam. Elmeséltem neki, hogy ezer- nyolszáztizenegyben születtem egy Párizshoz közeli kis faluban. Ott nevelkedtem, majd 20 évesen Párizsba jöttem szerencsét próbálni. Elmeséltem a vértestvérek történetét is. Egészen az ősapától, Káintól, akitől mi mind származunk. Hogyan büntette Isten, hogyan hozta létre a második generációt. Hogy keseredett neki, amikor fiai egymásnak estek és elkezdődött a dzsihad. Az özönvíz után, hogy hagyta ott sarjait, akikben mélyen csalódott. Meséltem a különböző klánokról, szektákról, az éj teremtményeiről. Meséltem a vámpírvadászokról, és a vámpírölés ölésről, szóló babonákról: Szívbedöfött karó, kereszt, fokhagyma. Hasztalan mind. A karó csak megbénít. Hullamerevségbe dermedsz de, nem öl meg. A Kereszt csak igaz hitű ember kezében ér valamit. Ami valljuk be, ritka, mint a fehér holló. A fokhagyma meg büdös, és halandó koromban szerettem vele főzni, de semmi másra nem jó.
Béatrice arcáról már rég eltűnt a rémület. Szívta magába az információ áradatot erről az új világról, mint ahogy a virág szívja magába az éltető napfényt. Olyan volt, mint amikor a nagyapa térdére ülteti unokáit, és sárkányokról meg hercegnőkről mesél.
- Szeretnéd, ha elmesélném hogyan lettem vámpírrá?
Ő bólintott. Én pedig nekiálltam mesélni.

1845- öt írtunk. Gyönyörű télbehajló őszi nap volt Párizsban. A nap sütött de nem melegített. Én épp egy barátom kiállítására siettem, hiszen meg ígértem neki, hogy ott leszek. Nyakamra tekert sálam lobogott a szélben. Barna kabátom ki volt gombolva. Alatta fehér inget viseltem. Szürke nadrágom rálógott az itt- ott már lukas cipőmre. Iparkodnom kellett, ha nem akartam elkésni. Négy perccel a megnyitó előtt értem oda. A barátom az ajtóban állt üdvözölte az érkezőket. Odamentem hozzá és kezet ráztam vele.
- Szevasz Jean!
- Szerbusz Franois! Örülök, hogy eljöttél. Sikerült elszakadnod rengeteg nő ügyed mellett.
- Muszáj az orrom alá dörgölnöd mindig ezt?- kérdeztem nevetve. Bezzeg amikor még nem volt feleséged…
Elmosolyodott.
- Hát igen, a régi szép bohém évek festőtanoncként…- szemei a múltba révedtek. - De erről ne többet.- szólalt meg hírtelen. Azzal betessékelt a galériába. Nem szívesen mentem be, mert unom a sok magmutogató "művész embert”. De nem akartam megsérteni. Megnézem a képeket, aztán fölszívódok. Remek képek voltak. Jean épp egy ember gratulációját fogadta. Itt az alkalom. Kiléptem az utcára. Majd valahogy kimagyarázom dolgot később Jean elött. A napnyugta bíbor színeit már fölváltotta az éjszaka komor sötétje. Ezt utáltam a legjobban a tél közeledtében. Olyan rohadt hamar sötétedett. Az általam kedvelt élénk színeket fölváltotta a komor sötétkék.

A szélfútta sötét montremare egyik utcáján baktattam, a műtermem felé. A körzet rettegett rendőr felügyelője a túlsó járdán, épp engedély nélküli örömlányokra vadászott. Biccentettem neki, hiszen már jó pár éve ismerem. Ő is így tett, de szeme közben még mindig ide- oda pásztázott. Túlságosan a munkájának élt. Jaj volt annak, akit egyszer elkapott. Hirtelen megborzongtam, de nem a szél miatt, hiszen azt már megszokhattam. Mindenesetre szorosabbra vontam a kabátomat. Milyen fura?! Mintha a cipőm kopogása erősödne. Nem vagyok paranoiás, de most valami szorongás volt bennem. Megálltam körbenéztem, de nem láttam semmit. Sürgősen innom kell egy kis abszintot. - gondoltam, és megráztam a fejem hátha kitisztulnak a gondolataim.

A műteremben sötétség honolt. A függöny félig behúzva. Csak a balkonnál nem volt elhúzva. Ott nem szoktam elhúzni. Ledobtam a kabátom a heverőre. Az asztalhoz érve töltöttem egy pohár abszintot és felhajtottam. A pohár kiesett a kezemből és a padlón ripityára tört. Én meg az államat kapartam föl a földről. Egy igen csinos fekete nő állt a balkonon, és szipkás cigarettáját szívta. Hogy került ez ide? A harmadik emeleti balkonon nem szoktak csak úgy ott teremni az emberek. Főleg nem annyi idő alatt amíg az ember megiszik egy pohárka abszintot. A következő pillanatban már a hátam mögött állt. Lélegzetét a nyakamon éreztem. Az ördög vigye el,ezt hogy csinállta? - kérdeztem magamtól. Éreztem, ahogy a élelem elárasztja a testem. A szívem egyre hevesebben vert. - Kicsoda maga és mit akar tőlem? - kérdeztem. Bemutatkozott. Diane- nak nevezte magát...Fene tudja, hogy tényleg ez volt e a neve, vagy csak valami álca. Minden esetre kissé akcentussal beszélt. Nem teketóriázott. Elmondta mért jött, nem kis rémületemre. Én voltam a kiszemeltje. A gyermekének kart, nekem akarta adni a halhatatlanságot. Én akkor még agyon tiltakoztam ellene. Látnia akartam a napfelkeltét. Le akartam festeni. Nem akartam egész nap egy koporsóban, vagy az isten tudja hol gubbasztani. Persze ő nem az a fajta volt, akit, választást ad. Ezután megbűvölt a tekintetével. Nem túl jó, ha egy vámpír a gondolataiba néz, és elhiteti magáról h tökéletes, és teljesen megbabonáz. Persze ha te vagy a vámpír elégé hasznos, és szórakoztató lehet.

Szóval megbabonázott. Közellépett hozzám. Hosszú szőkésbarna hajamba túrt egyik kezével, másikkal kisimította a rakoncátlan tincseket a szememből, amik mindig a szembe lógtak. Majd nagyon közel hajolt hozzá. Hagytam. Az orra már az enyémhez ért. Ajkai lassan közeltettek az enyémhez, majd egybeforrtak. Egyre szenvedélyesebb lett a csók, végül már a nyakamat kezdte el csókolgatni. Egyik puha érintés a másikat követte. Aztán hirtelen éles szúrást éreztem. Fölszisszentem fájt de ugyan akkor jól is esett. Furcsa. Ezt sosem gondoltam volna. Élveztem egy harapást. A végén még valami eszelős lesz belőlem, aki kutyákkal fogja haraptatni magát, mert az jól esik neki. Ilyenképp gondolkoztam miközben Diane a véremet szívta. Nem tudtam ellökni magamtól. Tehetetlen voltam. Éreztem, ahogy az élet elpárolog belőlem. Meghaltam. Arra eszméltem, hogy az „Atyám” fölöttem, térdel. Borzasztó éhes voltam. Vérre éheztem. Ő szerencsére gondoskodott nekem megfelelő mennyiségű vérről. Az összes kiszívott véremet még is csak pótolnom kellett. Miután ez megtörtént. Ő elment. Nem foglalkozott a tanításommal. Jó, ha a felét elmesélte annak, amit én most elmesélem Béatricenek. Attól a naptól gyökeresen megváltozott az életem…

- És most rád is ez vár, ma petit! Ugye megérted, hogy miután ezeket elmeséltem, nem engedhetlek csak el így.
Aznap este meghalt a kis Béatrice. Valami ugyan fölébredt, vérre szomjazva de az már korántsem ő volt.