Az utolsó polichisztor

Mindig is átlagos voltam. Gyerekkorom óta. Anyám, a tanító nénik az iskolában, mindenki azt mondta azzal a bizonyos hanglejtéssel, hogy ügyes vagy. Ügyes. Mintha ez akármit is jelentene. Mert, ha jobban belegondolunk mit is akartak ezzel mondani. Ügyes vagy, az, amit csinálsz kis jóindulattal jónak is mondható, de sose leszel a legjobb, vagy kiemelkedő. Érd be annyival, hogy ügyes vagy és hagyd a dicsőséget másra. Utáltam őket. Én több akartam lenni a puszta, szürke átlagosságnál.

Amit viszont nem tudtak az, az volt, hogy az ügyes mást is jelent. Ügyesnek lenni, annyit tesz, mint képesnek lenni átlátni rendszereket, beismerni a hiányosságainkat, majd pótolni azokat. Így lesznek az ügyes emberekből túlélők. Én is ezt tettem. Hiányosságaim tudatában ügyesen megkerestem a megoldást. Először őt, majd őket.

Gimnázium alatt találkoztam először vele. Akkor megmagyarázhatatlan félelmet éreztem iránta. Nem mertem beengedni az életembe, túlságosan féltettem magam és a lelkem. Ma már nevetnem kell az akkori borzongáson, és csak ritkán jut eszembe az a lány, aki felvágta az ereit az elit iskola, elit kollégiumának privát fürdőszobájában. Vicces, de már a nevére sem emlékszem. Kata, talán Katának hívták a vézna, seszínű, fiús arcú lányt. Hónapokig beszéltek róla. A tanárok felháborítónak, a diákok izgalmasnak találták az estet. Begyógyszerezte magát. Nem elég ügyes, mondták, képtelen megfelelni az iskolai elvárásoknak. Persze fogalmuk sem volt róla, hogy a lány egyszerűen gyenge volt és nem tudott vele szembenézni.

Majdnem megfogott akkor engem is. De eltévesztette az ágyat. A szobatársam is öngyilkos akart lenni. Ez már sok volt a sznobvezetésnek. Nem merték kirúgni, de onnantól kezdve vigyáznom kellett, nehogy én is gyanúba keveredjek. Kényszerképzetek. Ez volt a diagnózis. Meglátogattam a kórházban, mindenféle tűk álltak ki a karjából. Valahogy művészinek találtam az elrendezésüket. Még a színeik is harmonizáltak egymással. Olyan megnyugtató mélyvörös színe volt a fáradt vérének.

Nagyon zavart volt. Szerintem sose heverte ki. De legalább azt elérték a gyógyszeres kezeléssel, hogy csak ritkán és komolyabb meggyőződés nélkül mesélte az élményeit. Barna szeme volt, telis tele kicsi sárga pöttyökkel és ezek a pöttyök izzani kezdtek, ha félt. Kényszerképzetek. Az orvosok szerint serdülőkori kényszerképzetei voltak. Azt hitte, uralkodni tud embereken, azt hitte a szeme egy csatornavégpontja, ami ha összekapcsolódik egy másik szempárral, annak lelkét, egyszerűen átszippantja. Nem volt rossz elképzelés meg kell hagyni. Csak ő volt kevés hozzá. De azért aranyos volt, ahogy a kórházi ágyon megpróbálta megcsinálni velem a hatod rendű bűvész trükkjét. Jó érzés volt látni a felismerést a szemében és azt a félelmet, amit az okozott.

Majd anyám gimis éveim végén új hobbyba kezdett. Sámánkodás vagy mi. Érdekes tapasztalat volt. Szuper titkos tankönyvek, amiket bárhol megtaláltam, csak akarnom kellett és az elmaradhatatlan mózespálca. Nagy lázban égett, és ebben természetesen az egész családnak támogatnia kellett. El is kísértem egy-két nyíltkörű beszélgetésre, ahol megállapították, hogy nem vagyok egyedül. Marha nagy újdonság volt. Már majdnem megijedtem, hogy esetleg tényleg tudhatnak valamit, mire közölték, hogy a sprituális énem fejlett és van egy sárkányőrzőm, ami szellemi eredetű, de mégis a materalista világhoz köt. És jó anyám legnagyobb bánatára kijelentették, hogy ügyes vagyok, de semmi ilyen irányú egyéb használható adottságom sincs, ergo nem kíváncsiak többé rám. Azt hiszem ezt pontosan, úgy fogalmazták meg, hogy az életfeladatom, az hogy helytálljak ebben a materialista világban, ehhez kapok néminemű túlvilági segítséget. Hogy mennyire igazuk volt, pedig ez csak egy lerázó üzenet akart lenni ez részükről.

Ő mindig elődob valamit a kalapból. Amikor elfelejtenél valamit, úgyis eszedbe juttatja. A szerepjátszás is akkor lepett el, amikor épp józanodni kezdtem volna. Sokszor cserélődtek az emberek. De mindig a hasznomra. Érdekes olvasmányokra tettem szert. Eredetiben olvastam Ghoete professzor alkímiás és szellemidéző fekete könyvét. Az a szegény hülye, azt se tudta mit ad oda. Nem is kapta vissza. Bár nem biztos, hogy emlékszik rá, hogy ilyen könyv létezik egyáltalán. A sors elém sodorta Varjút is. Sose felejtem el az arcát, ahogy sír és kéri, hogy tanítsam meg mindenre. Az idős ember megígérte, hogy tanítasz, csak ezt tudta mondogatni egyre. Az agyamra ment vele. De a sajátját se kímélte. Nem volt elég ügyes, nem látta át mit is kér és főként azt nem tudta, hogy kitől kell kérnie. Én, pedig nem osztozom. Főiskolás koromra értettem meg csak, hogy valójában mennyire szükségem van rá, és hogy a lelkem egy kicsiny darabkája semmiség ahhoz képest, amit cserébe kapok.

Onnantól kezdve minden gyorsan és precízen zajlott. Ahogy beengedtem, minden sikerült. A vizsgák, a kapcsolatok, minden. Megkaptam, amit akartam. És én egyre többet akartam. Mert a tudás, hatalom. Hatalom, ami áldozatokkal jár. Egyre több kis, jelentéktelen emlékem tűnt el. Eleinte fel se merült bennem, hogy elfelejthetek dolgokat. Hiszen annyi új és fontosabb információ raktározódott el a fejemben. A sugallatok, pedig elárasztottak. Verhetetlen voltam, akármibe kezdtem sikerült. Egyszerre csak nem ügyesnek tituláltak az emberek, hanem zseninek.

Mindenféle folyóiratban publikáltam, előadtam, a tudományok széles skáláján lavírozva. Mindenhez értek. Kedvenc, naiv kritikusom azt írta ólam legutóbbi cikkében, hogy én vagyok az utolsó polihisztor. Szegény Hermann Ottó, hát hova tart a világ?

Mára már nem tudom szabályozni őket és őt. Csak ömlik ki minden. Egyre több és egyre negatívabb. Éjjelente nem tudok aludni. Összevisszaság lett az életem, maga lettem a megtestesült csatorna.

Anyám szerint vészesen fogyom. Nincs időm enni. Kedvem sincs. Nem érdekel a testem. Álmodni szeretnék. Nem tudom, mióta nem álmodtam. Csak üzeneteket fogadok. Emberéleteket teszek tönkre a hipotéziseimmel és az összeesküvés elméleteimmel, jobb vagyok bármelyik írónál. Megijesztem őket, válogatás nélkül mindenkit. Félelmet gerjesztek, és közben élvezem a kicsapódó veríték szagát. Néha arra gondolok, hogy nem is én kívánom mások szorongásait. Néha azt merem hinni, hogy nem én vagyok a szörny a sötétben. Hogy nem én ugrok elő az árnyékokból, és nem én táplálkozom az energiáikból. De tény, hogy én is örömöm lelem benne.

Sietnem kell, mert fogy az időm, érzem, hogy fogy az időm. Nem én vagyok az első, és az utolsó sem. Régóta bevált módszer ez. Az emberi élet cserélhető porhüvely. Én csak egy megtestesülési lehetőség vagyok. Valaki, aki elég ügyes volt, ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet, és hogy teljesítse a szerződés ráeső részét. Vége, közeledik a vége. Tudom, mert nem titkolja. Számára az én félelmem a legfinomabb.

Most az egyszer tényleg ügyes kell legyek. De hogyan? Ő ismer a legjobban, bár mégse jelentek neki semmit. Őt nem lehet zsarolni, se megvenni.

Most, legutoljára igazán ügyes kell legyek…