Holdfényes újászületés(Vámpírmese)XII.fejezet

Egy pillanatra, nagy csend lett, a szobában, majd Armel így kezdte, a történetet.
- Anna...sok minden lesz, amit nem fogsz érteni, és most MINDENT, elmondok, ami a múltaddal kapcsolatos. Viszont, bízom abban, hogy feltudod dolgozni, ezt a rengeteg, információt. Szóval, készen állsz?- bólintottam és vártam, mintha egy esti mese lenne.
- A történeted,1823. december. 8.-án kezdődik, amikor betöltöd a 16. életévedet. Párizsban éltetek.- látszólag tudta mennyire sokkolni fog, ez a mondata, és egy kis szünetet tartott. - Volt 2 nevelőszülőd. Mr. és Mrs. Doussot, Ők neveltek fel, majd a születésnapodon végre egyszer elengedtek egyedül. - ahogy mesélte, a képek is beugrottak.- A bálodba indultál, érezted, hogy követ valaki, régóta figyeltelek, a véredben volt a vámpírság. A bálon, minden rendben volt, amíg meg nem tudtad, férjhez kell menned, egy Grófhoz. A Gróf megmutatta milyen sötét alak, menekültél előle és belém botlottál. Így ismertél meg, ezután szépen lasan telt az idő, persze már akkor is kíváncsi voltál, mindenre. Vámpírrá tettelek, egy gyönyörű éjszaka keretében. - ekkor éreztem rák vörös leszek és felfogtam, miért mondta "...hogy nem ez lesz az első...

". - Egyre erősödtél, míg egy nap találkoztál Lionellel.- ekkor eszembe jutott, hogy majdnem megöltem. Lionelre néztem és egymásra mosolyogtunk. Armel, folytatta.- Persze kíváncsiságod, mindig is túl nagy volt, rátaláltál egy dobozra, amit aztán használnom is kellett. Egyik este, el kellet rohannom, egy találkozóra amikor megtámadott téged, egy Conventus tag. Végül legyőztem, de te nem élhetted túl, nem lettél volna képes arra amit meg kell majd, tenned. Ezért használtam a doboz tartalmát, amiben egy fióla volt, kizárólag akkor használhattam, hogyha nem tudod beteljesíteni a sorsod.- minden mondat, lepergett előttem, midnen egyes porcikámmal éreztem a múltat. Az én múltamat. - Abban a fiolában, egy ősi vámpír vére volt, ami egy hosszú álomba visz, ameddig nem jön el újra az idő. Legalább 200 évet vártam újra rád, Lionellel, eggyütt, és amit tudnod kell, a szüleid akik elmentek Ők voltak MR. és MRS Doussot. Esküt tettek, hogy addig élnek ameddig el nem jön újra az idő és segítenek mindaddig. Ennyi lenne.- Nyugodtak voltak én meg csak bambán ültem, mint egy zombi, igaz, hogy szólt előre Armel, de de nehéz volt felfogni, hogy pár hónapja örültem, hogy 16 éves lehetek msot meg kiderült, 200 éves elszek lassan.

- Jobban meglepődtél, mint gondoltam.
- Ööö...háát..izé...-szóhoz se jutottam, néztem bambán előre, próbáltam felfogni, hogy mi történik velem. Inkább felrohantam a szobámba és magamra csuktam az ajtót. NEm csak a múlt képei, kísértettek, de az én mostani 16 évemnek hitt életem is. A bandám, a barátaim a sok buli amikor, amikor még nem voltam gyilkos. Legalábbis nem tudtam, szídtam magamat, mert csak én tehetek róla, hogy kíváncsi voltam rá. Úgy döntöttem, kiszállok, elkezdtem túrni a holmijaim és összepakoltam, és elindultam a kocsi felé. Armelék nem hagyták szó nélkül.
- Anna,! Hova a fenébe készülsz?
- Hazameegyek.-mondtam nyugodtan miközben a csomagot tömtem, a csomagtartó pofájába...-Armel bedühödni látszott
- NEm mehetsz el! Feladatod van!!-ordította- NEm szórakozásból vártunk rád 200 évet.- szinte démonná véltozott, felse ismertem, ilyen még egyser sem volt.

- Armel könyörgöm, azt se tudom mi a feladatom!!!nem tudok semmit és haza megyek és újra normális leszek! HA velem akartok jönni, jöhettek, visszamegyek a városba.- majd beszáltak a kocsiba. Az út nagyon hosszúnak igérkezett, de meg sem kottyant mert, egész végig járt az agyam. Biztos csak egy álom és amikor visszaérek, minden oylan lesz mint régen. Áhh mi a fenéről beszélek, smmi nem lesz oylan mint régen, mert az nem is én voltam. NYugtattam magam, de minél közelebb kerültem régi, életemhez annál gyötrőbb volt. MEgérkeztünk, már megint telihold volt, kiszálltam és elbambultam, mire visszaindultam a kocsi felé Armelék, már nem voltak ott.
- Viszlát...örökre- suttogtam az éjszakába, majd visszamentem a régi életembe. Minden apró zúgnak, volt valami emléke, a falra vésett vonalaktól kezdve ami azt mérte mennyit nőttem. Ez is hazugság volt...
- AZ egész életem egy hazugság!- sírva és dühösen rohantam fel, az egykori szobámba. Összevoltam zavarodva, ekkor mikor kinéztem, megláttam a Holdat. Csábított maga felé, melegség töltött el. Aztán megláttam egy árnyékot, gyorsan el tűnt, de tudtam itt van. Észrevettem elindult a belváros felé. Követnem kellett, éreztem nem ember. Ahogy kiértem az ajtón, megbotlottam egy fémes tárgyban. Egy kard volt, amit egyszer Armel adott, felvettem és elindultam az árnyék után.

Egy templomhoz értem, nem láttam senkit, de logikus volt, hogy bement. Amikor beléptem, minden üres volt és sötét, de megláttam valami, ajtót elindultam.
- Ajj zárva van....- ekkor eszembe jutott ami régebben a padláson történt. Végig simítottam az ajtót és suttogtam nyílj ki, erre parancsszóra ki is nyílt. Hosszú lépcsősor vezetett le, hangokat halottam és pislákoló fényt. Amikor leértem, nem láttam senkit, középen egy kőből faragott oltár volt, az egész terem kör alakú volt. Ekkor hirtelen valaki elkapott hátulról, nem éreztem semmi, elgyengültem és sötét lett. Amikor kinyitottam a szemem azt az alakot láttam, közben éreztem valami van a akromon. Odavoltam láncolva, a férfi nem szólt semmit csak nézett. Közben járt az agyam.- HOgy a fenébe szabadulhatnék ki, újra normális akarok lenni erre meg ez történik. - feltehetően olvasott a gondolataimban, mert válaszolt.
- Soha nem leszel normális. -lehajolt hozzám, ismerősnek tűnt, mintha már láttam volna valahol.
- Látom nem ismersz meg.
- Honnét ismernélek, azt se tudom kivagy.
- Pedig máér találkoztunk, hmm egy parkban. Milyen romantikus.- gúny csengett a szavaiban, ekkor eszembe jutott, aki megmentette az életem.
- Várjunk csak...te egy conventus tag vagy??De akkor miért mentetted meg az életem?- erre megint felnevetett
- Szerinted, emgaakrtalak menteni?-majd közelebb hajolt és a fülembe suttogott- azt akartam, hogy a szörny végezzen veled, ezért rád uszítottam.

Ekkor mérhetetlen dühöt éreztem, ugyanazt, amit régebben amikor, először támadott meg olyan lény.
- Milyen szép vörösen izzó szemed van, és gyönyörű, ahogy érzem a dühödet. - ekkor emberfeletti erővel téptem le magamról a bilincseket és a földre terítettem. Hirtelen feleszméltem és az ellenségem karjában voltam. Éreztem, felemel és elsuhanunk valahova, egy ház volt az, régi omladozó öreg, gótikus ház. Egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem. Most éreztem, pillanatok alatt véget ér minden, lehet, hogy így lesz jó? A sors fintora engem is elért, és most röhögve nézi, mit fogok tenni. Valami puhát éreztem magam alatt, felültem és meglepve láttam egy ágyon ülök. Bár még mindig bizonytalan volt a járásom és homályosan láttam, elindultam megkeresni az illetőt. Ahogy kinyitottam az ajtót beleütköztem.
- Azt máris, elfelejtheted, hogy elszöksz innen. Ülj vissza az ágyra, hoztam valamit, hogy meg ne hallj. Idő előtt. - azzal számhoz emelt egy poharat, tudtam mi volt benne vér, szomjaztam rá, de józanabbik felem nem hagyta.
- HA ennyi elég volt akkor hagylak. - meglepett, milyen furcsán viselkedik, érzések nyomát sem láttam benne.
- Várj... Miért teszed ezt?
- Hmm...
- Mármint Conventus tag vagy akkor miért nem ölsz már meg? Hiszen ezt akartátok mindig is.
- Lehet, hogy a Conventus azt akarta, de én nem, ijesztően közel hajolt én azt akarom, hogy a szolgám legyél és, hogy átadd majd az erődet. Csupán ezért csinálom. - majd csókot lehelt a homlokomra ls kiment. Mi történik velem? Elszökök és máris visszakerülök ahova nem akarok, ráadásul Armelékkel is történhet valami. Igen a sors, mindig megtalál, 200 éve tréfát űz velem. Mi lett belőlem, vámpír, még ha egyszer az is voltam. Ekkor lentről különös zajokat hallottam. Kiosontam hátha találok valamit.