A vallomás

Arminnak van egy takaros, tiszta háza Rothenburg külvárosában. Imádom, ahogy takarítja, és hogy még a kertet is rendben tartja. Minden egyes fűszál egyenhosszú, tövig levágja őket. Imádom a precízségét. Mindig szombat délután nyír füvet.

Amúgy engem Berndnek hívnak. Bernd Jürgen Brandes, ez a polgári nevem. Mindig is utáltam, mert olyan szürke és férfias.
Hogy mióta ismerem Armint? Néha egy életnek tűnik, de ha jobban belegondolok, csupán öt éve.
A közös hobbyjaink hoztak össze minket: az Internet, a szép ruhák, a kedvenc filmünk és a titkos vágyaink. Emlékszem ellenállhatatlannak tartottam a hirdetését, meg kell hagyni, van vér a pucájában, egyik taknyos se mert ilyet írni. Igaz, volt benne némi perverzség, de könyörgöm, miben nincs manapság? Különleges volt, már abban a két sorban láttam, hogy különleges ember. Ő az, akit én már olyan rég óta keresek. Akire várok, és aki mellett az én kis dédelgetett álmaim valóra válhatnak. ſ az én hentesmesterem.
Nem volt kétséges egy percig sem, hogy írok a hirdetésére. Találkozni akartam vele, meg akartam ismerni.
Alig mertem elhinni, hogy válaszolt nekem. Pedig válaszolt, és kedves volt. Velem, akivel eddig senki nem akart így törődni. Éreztem, hogy sikerült, hogy révbe érek. Bár kissé ideges voltam, hiszen még nem láttam személyesen és féltem valahol attól, hogy mi lesz, ha meglát és visszautasít.

Minden volt barátom szánalmasnak és visszataszítónak nevezett, amikor elmondtam nekik a kívánságom. Majd mindegyik el is hagyott. Végül mindig egyedül maradtam, minden egyes ígértessen induló kapcsolat után. Pedig én utáltam a magányt. Féltem tőle.
De ő nem tette. Ő soha se utasított volna el. Azt hiszem már akkor szeretett, amikor először találkoztunk abban a kis kávéházban. Pedig semmi különleges nem volt rajtam, sőt a kérésére kisség slamposan is öltöztem. Szerinte az kevésbé kirívó, és az emberek sem figyelnek fel az átlagos alakokra. Senki sem fog megjegyezni minket. ſ egyszerű farmert és kék flanel inget viselt. Frissem borotvált volt az arca. ÿradt belőle egy kellemes arcszesz illat, ami rögtön elvarázsolt. Mélyen ülő, csodálatos világos kék szemei voltak, olyan határozott, okos nézést adtak neki. A fakó szőke haja is rendezett volt, bár már kissé kopaszodott, mégis elmondhatatlanul férfias vonzerő áradt belőle. Tudtam, hogy jól választok. Mindent gyorsan megbeszéltünk. Sikerülni fog. Tudtam, hogy sikerülni fog. Hiszen már mindent előre eltervezett, és ő nagyon okos. Azt mondta nem lesz semmi gond, csak várnunk kell még egy kicsit. Nehogy megtaláljanak minket utána. Igaza volt, mint mindig. Csak annyira féltem, hogy elveszítem, hogy meggondolja magát, amíg nem találkozunk.
– Nem szabad senkinek se megtudnia, hogy ismerjük egymást – mondta. Ez a mi titkunk kell, maradjon. Érted?

Persze, hogy értettem, és mindent úgy csináltam, ahogy ő eltervezte. Senki nem gyanította, hogy van valakim. Azt, hogy mit tervezünk, azt meg pláne titkolni kell. Tudtam, hogy törvényellenes, de vigyázni fogunk. Három hónapig minden nap dolgozni mentem, mint mindig. Semmi szokatlant nem tettem egész idő alatt. Aztán szép lassan felszámoltam az életem, visszamondtam a lakásom, felmondtam a munkahelyemen, elrendeztem a tartozásaim. Elvarrtam magam körül minden szálat, biztos voltam benne, hogy jó ideig senkinek nem fogok hiányozni. Minden terv szerint ment. És én minden éjjel az ágyamban fekve számoltam vissza a napokat, mint egy kis gyerek karácsony előtt. A napokat, amíg újra láthatom Armin.
Aztán eljött végre a nagy nap. Terv szerint érkeztem hozzá. Nem felejtett el és ez annyira boldoggá tett. Várt rám a vonatállomás közelében. A kocsiban maradt, amikor meglátott, nem jelzett vagy szólt hozzám. De tudtam, hogy örül nekem. Láttam a szemén, hogy nagyon várt. Szó nélkül ültem be a hátsó ülésre, majd végig feküdtem rajta. Ahogy megbeszéltük. Mindent úgy tettem, ahogy kérte. Meg se mozdultam egész ódaúton, és egy mukkot sem szóltam. Senki sem láthatott meg az autójában, és ez így van jól.
Csak miután bezáródott a garázsajtó, nyitotta ki nekem a Volkswagen hátsóajtaját. Ahogy kiszálltam éreztem, hogy zsibbadt minden tagom. Kicsit kényelmetlenre sikeredett az út, de megérte, tudtam, hogy megérte. Ahogy nyújtózkodtam, láttam, hogy vizslat. Végigmért, tetőtől-talpig végigmustrált. Reméltem, hogy nem tart túl férfiasnak. Gondosan figyeltem rá, hogy a lehető legjobban egyensúlyozzam azt, de az út eléggé megviselt. Vajon mit lát bennem?

Armin szűkszavú ember, keveset beszél, de amit mondd, az mindig fontos. Inkább cselekszik. Határozott és gyors. Irigylem ezért.
Én bezzeg sokat fecsegek, miközben keresem a megfelelő szavakat. Nem tudtam akkor se, hogy mit mondjak, vagy hogyan viselkedjek. Ezért egész életem során rögtönöztem:
– Hát itt volnék, ahogy megbeszéltük. Most hogyan tovább? – kérdeztem zavartan. Láttam az arcán, hogy nem tetszik neki, hogy megszólaltam. „Nem akarok csalódást okozni.” Csak erre tudtam gondolni és féltem, hogy jóvátehetetlen hibát követtem el.
– Menjünk fel! –mondta és elindult a házba.
Én, pedig szó nélkül követtem, mint egy pincsi. Gyors léptekkel ment, sietnem kellett, hogy ne maradjak le. Még jó, hogy nem hoztam magammal poggyászt.
A háza tágas, tiszta és rendezett; mint egy mintapolgáré. A berendezés az én ízlésemnek kicsit régies, túl sötét. A bútorok és az utánzat perzsa se mai divat. A falak és a szekrények tele vannak képekkel. Mindegyikről egy vén öregasszony nézett velem szembe. Armin is rajta volt némelyiken. A kisiskolás Armin, a katona Armin és mindegyiken ott volt mellette az a mogorva arcú egyre idősebb asszony.

Beértünk az étkezőbe, az asztal már meg volt terítve két főre. Tényleg várt engem, várt rám.
– Akkor el is kezdhetjük! – a hangjában volt valami bizsergő, ahogy mondta.
– Jó csak még egyszer elmegyek előtte WC-re! – feleltem én is izgatottan.
Elővett egy üveget a tálalóról, és felém nyújtotta:
– Ezt idd meg, kell egy kis idő, amíg hat. A WC a folyosó végén van, és hajtsd le az ülőkét, ha végeztél! Addig én előkészülök a vacsorához.
Olyan szépen mosolygott, ahogy ezt mondta. Siettem a WC felé, gyorsan akartam végezni, nem akartam megváratni.

Ahogy lehúztam a cipzárom és elővettem, még egyszer végignéztem rajta, és önkéntelenül mosolyogni kezdtem. Hát igen, ennyi volt a régi életem, ma minden megváltozik és én végre az lehetek, aki akarok. Miután végeztem, alaposan megmostam, és jól megtöröltem, tiszta kell, legyen, Armin, csak tisztán láthatja. Már csak az üvegcse van hátra, sose szeretem az orvosságokat, egyszerre kell meginnom, és akkor hamar túl leszek rajta. Lecsavartam a tetejét és beleszagoltam: iszonyú szúrós szaga volt.
Mire visszaértem az asztalhoz, Armin már felszerelte a videokamera állványt és elindította a felvételt. Intett, hogy üljek az asztalhoz. Szót fogadtam. Ahogy leültem, megláttam a tálaló kocsit. Aranyozott volt, olyan régimódi giccs telis-tele szépen elrendezett késekkel.
– Zsibbadsz már? – kérdezte. A szer pár percen belül hat.
– Igen – feleltem. – Szerintem kezdhetjük.
Nem tudtam levenni a szemem a késekről. Végre. Végre elkezdjük. Armin vörös borral kínált, van stílusa, meg kell hagyni, van stílusa, és én ezt szeretem. Együtt néztük végig a késeket és választottuk ki a régi, családi késkészlet legnagyobb darabját.
- Még az anyámé volt. - mondta elgondolkodva, miközben az élét próbálgatta.
Ritkán beszéltünk, nem akartuk egymást zavarni a koncentrálásban. Az egész mégis olyan megható volt, éreztem, hogy szeret.
– Ez a felvétel szolgál bizonyítékul a jövőben, ha valami rosszul sülne el és a mi kis titkunk, kiderül – kezdte el ünnepélyes beszédét Armin. – Mindketten szabad akaratunkból vagyunk ma itt.
– Igen abból – vágtam rá gyorsan én is.
– Én, Armin Meiwes kijelentem, hogy az itt mellettem helyet foglaló Bernd Jürgen Brandest semmire sem kényszeríttettem, mindent szabad akaratából tesz, mert ez a leghőbb vágya. Én pedig ebben, segítek neki.
– Igen, ez minden vágyam, és köszönöm Armin, hogy segítesz.
Armin végre odajött hozzám, a szemembe nézett és várt. Ösztönösen cselekedtem, letoltam a nadrágom, már nem éreztem, csak láttam azt az undormányt a lábam között. Hatott a szer.
– Bernd Jürgen Brandest, utoljára kérdezem, és hangosan felelj rá, akarod-e, hogy levágjam a farkad, és miután megsütöttem, együtt megegyük? – csillogott a szeme, ahogy megkérdezte.
– Igen, akarom! – üvöltöttem teli torokból, mosolyogva.
– Akkor legyen a te akaratod szerint – olyan szertartásos volt a hangja, annyira szép.
Határozott mozdulatokkal dolgozott, gyorsan. Nem éreztem semmit, csak azt láttam, hogy nincs már, levágta. Aztán ömleni kezdett a vér. Az én vérem. Armin mindenre gondolt, előkészített egy nagy lábost a szék alá rakta, abba fojt a vér. Egyre gyengébbnek éreztem magam. Azt hiszem, ilyen érzés lehet szülés után az újdonsült anyukáknak: felemelően fáradt. Armin eltűnt a konyhában, én meg csak vártam és a kamerába bámultam.
Visszajött és letett elém egy tányért, az volt rajta, vagy ami maradt belőle. Összeugrott. De azért felismertem.
– Csak ön után! –hallottam Armin hangját. Olyan távolinak tűnt.
Armin nagyon kedves, fel is szeletelte nekem, mikor látta, hogy nincs erőm. Hófehér textil szalvétát rakott a nyakam köré, mint ahogy egy elit étteremben szokták. Egy falatot óvatosan villára tűzött, és felém nyújtotta. Remegve kaptam be. Finoman megtörölte a szám és megcsókolt.
– Ilyennek képzelted?
– Igen, pont ilyennek.
– Akkor most haladhatunk tovább terv szerint. – felelte.
– Terv szerint? – Nem értettem mire gondol, de nem is maradt energiám utánagondolni.

A világ lassan kezdet elsötétedni. Én pedig fokozatosan elveszettem az eszméletemet…
Az étkezőben ébredtem. Bágyadt voltam és kiégett. Megijedtem, hogy csak álmodtam a tegnapot. Ahogy lenéztem, megnyugodtam. Nem álom volt. Tényleg teljesült a vágyam. Bár elég undorítóan néztem ki. Mocskosan és véresen.
Körbenéztem a szobán, eltűnt minden, a kamera, a díszes teríték, a vérrel teli lábos a szék alól. Armin korán kelhetett. Szép rendet rakott. Azon tűnődtem, hogy hol lehet, hogy miért nem várt itt mellettem, arra, hogy felébredjek.
Valaki fütyörészett a konyhából. Armin ennyire jókedvű? Ki akartam menni hozzá, azt akartam, hogy szeressen. Bár nehezemre esett, de elindultam a hang irányába.
A konyha kész disznóól volt. Mindenütt vér és mocsok. Armin szeletelt, vagy főzött, talán egy disznót. Nem is tudom pontosan. Nagyon lázasan dolgozott, élvezte.
– Jó reggelt! – köszöntem oda neki.
Semmi. Talán nem hallja, nem is voltam elég hangos.
– Szép jó reggelt! – a legkedvesebb hangom, vettem elő közben.

Rám se hederít. Ennyit érnék neki? Csak ennyit? Most megfordul. Nem is néz rám. Visszataszítónak talál? Már nem szeret? Csak ezekre a dolgokra tudtam gondolni. Pedig én mindent feladtam érte. Mindent. Ő meg nem foglalkozik velem. Egyszerre dühös lettem és elkeseredett. Nem értettem miért teszi ezt velem, pedig én mindent terv szerint csináltam. Nem-nem, ez csak múló szeszély, most túl elfoglalt. Ha végez a munkájával majd újra velem fog törődni, mert szeret. Tudom, hogy szeret. Csak ki kell várnom a sorom. Csak idő kérdése. Nekem pedig rengeteg időm van, előttem az egész életem!
Teltek múltak a napok, a hónapok, majd az évek. Armin ritkán nézett rám, olyankor mindig elrévedt a tekintette. De legalább rám nézett és én ennek is örültem. Néha nagyon depressziós volt, ilyenkor az anyját szidta. Hogy miért nem engedte élni, és hogy miért tiltott meg neki mindent. Hiába vigasztaltam, nem tudtam neki segíteni, csak a kézét simogattam, miközben sírt. Lassan én is meggyűlöltem azt a vén szipirtyót. Szegény Armin mennyit szenvedett miatta!

Lassan hozzászoktam a stílusához. Hozzászoktam ahhoz, hogy ritkán akar velem beszélni, hogy általában átnéz rajtam, semmibe vesz, mintha nem is léteznék. Nekem például sose terített, csak egyedül volt hajlandó az asztalnál enni. Ezért én sose ültem oda, amikor evett, az ajtóból figyeltem. Néha arra gondoltam, hogy nem bírom így tovább, hogy elmegyek. Az-az igazság, hogy féltem elhagyni, és amúgy sem tudtam volna hova menni, vagy kihez. De a legfontosabb dolog mégis csak az volt, hogy szerettem őt. Még mindig szerettem őt, bármit is tett velem, nem tudtam nem szeretni.

Azért néha tudom, hogy szeretettel és szenvedéllyel gondolt rám, hogy én is sokat jelentek neki. Amikor a közös videónkat nézte, és arra élvezett, olyankor tudom, hogy csak én voltam neki. De sose kérdezte meg közben, amikor mellé feküdtem, hogy „Ugye milyen szép volt a teríték? hogy „Tényleg ilyen ízre számítottál?” vagy hogy „Le akarsz-e velem feküdni?. Ez olyankor rögtön el is szomorított, mert szívesen válaszoltam volna, bármiről beszéltem volna neki, csak kérdezzen. De sose kérdezett. Már gyerekként is zárkózott ember volt. Erről is az anyja tehetett. Tudtam, hogy sok türelemre és időre van szükségem, hogy Armin végre teljesen megnyíljon nekem.

Évek teltek el így és én egyre csak azt vártam, hogy beszélgetni kezdünk. Kedvesen, mint amikor szomszédasszonnyal teszi, amikor megkérdezi az időjárásról, vagy arról hogyan lehet rágós húsból a legjobb puha pörköltet elkészíteni. Miközben minden szavát itta. Szívből utáltam mindenkit, akivel beszélt. Majd megölt olyankor a féltékenység. Tudtam, hogy csupán látszat beszélgetéseket folytat, de akkor is bántott. Azért kíváncsi lettem volna a nénire, hogy mit szólna, ha megtudná, hogy mik vagyunk. Biztos szóba se állt volna többé a tökéletes úriember hírében álló Arminnal…
Aztán egyszer azon kaptam, hogy megint a hirdetésén jár az esze. A mi hirdetésünkön. Nagyon megharagudtam rá, hogy képzelheti, hogy még egyszer feladja ezt a hirdetést! Odamentem hozzá és számon kértem, üvöltöttem vele, ő pedig rám se hederített. Óh, hogy mennyire utálom, amikor ilyen! Nem hozhat senkit ide hozzánk, értse meg, hogy nem hozhat senkit ide! Féltékeny voltam, örülten féltékeny… Akkor bárkit meg tudtam volna ölni, aki a boldogságunkat fenyegeti. Bárkit.

Nem érdekelte. Én nem érdekeltem. De én senkivel nem osztozok rajta! Meg is mondtam neki, hogy választhat: vagy elfelejti a további hirdetéseket, vagy feljelentem! Szóra se méltatott. Tudtam, hogy nem tehetek másként, fel fogom jelenteni. Fel fogom jelenteni hűtlenség és bizalommal való visszaélés miatt!
Meg kell, értsen felügyelő úr, muszáj megértenie, hogy miért csinálom. Nem akarok neki rosszat, szeretem, de ez így nem mehet tovább. Tegyen igazságot! Maga észhez térítheti, magára hallgatnia kell! Ezért jöttem el ma önhöz, felügyelő Úr! Az igazságomat akarom!
Hallja? Miért nem figyel rám? Mit képzel magáról? Azt hiszi, hogy én csak egy buzi vagyok, akit le lehet nézni? Egy mocskos buzi? Hát nem! Ismerem a jogaimat, maga nem viselkedhet velem így! Azonnal vegye fel a hivatalos jegyzőkönyvet! Láttam, hogy nem is jegyzetelt folyamatosan, amíg beszéltem! Nehogy azt higgye, hogy lerázhat! Én most vallomást tettem, akár tetszik, akár nem. Alá akarom írni a jegyzőkönyvet! Hallja, a kis buzi alá fogja írni a jegyzőkönyvet, és maga mosolyogva fogja neki odaadni a tollat a kezébe! Ne ráncolja a homlokát, ne tegyen úgy, mintha gondolkodna! Azt hiszi, nem tudom, hogy csak az időt akarja húzni? A jogaimat akarom! Részletesen el fogom olvasni a jegyzőkönyvet, nehogy azt higgye, hogy kihagyhat valamit, arra meg, hogy átver és kifordítja a szavaim, ne is gondoljon!
Na mutassa már mit jegyzetelt, azzal a ronda írásával!


„Armin Meiwes 2001-ben adott fel egy internetes hirdetést, amelyben olyasvalakit keresett, aki hajlandó megöletni magát. Egy fetisiszta honlapon keresztül végül megismerkedett Bernd Jürgen Brandesszal, aki önként vállalta az áldozat szerepét. Meiwes közösülés és órákon át tartó szadomazó játékok után megölte a szintén negyvenes éveiben járó férfit, majd húsát lefagyasztotta, és hónapokon át evett belőle.
A 43 éves férfi, aki 2004 januárja óta van börtönben, a bűncselekmény előtt látszólag teljesen normális életet élt. Számítástechnikával foglalkozott, és egy nő ismerőse barátságos és érzékeny emberként jellemezte. Meiwes egy Kassel melletti városban nőtt fel. Anyja egyedül nevelte, és sokáig uralkodott felette. Még idősebb korában is elkísérte fiát a randevúira, és folyamatosan beleavatkozott az életébe.

A per során kiderült, hogy a bíróság előtt álló német kannibál áldozata nem kívánta a halált, de olthatatlan vágyat érzett arra, hogy egy másik férfi leharapja a péniszét. Az emberöléssel gyanúsított emberevő, Armin Meiwes azt állítja, hogy különös hajlamú áldozatát annak saját kívánságára késelte halálra, miután az egy üveg orvosság lehörpintésével elkábította magát. Annyi a videofelvétel tanúsága szerint is bizonyos, hogy a hentes az áldozat beleegyezésével vágta le annak hímtagját, majd közösen sütötték és ették meg azt.
Életfogytig tartó börtönbüntetésre súlyosbította egy német bíróság Armin Meiwes büntetését, akit korábban 8 és fél év börtönre ítéltek. A bíróság azért újra tárgyalta az ügyet, mert túl enyhének találta a 44 éves német férfira két évvel ezelőtt kiszabott, eredeti ítéletet. A kannibál helyzetét rontotta az orvos szakértő véleménye, aki szerint Meiwes újra ölne, ha szabadlábra kerülne. Azt, pedig a vádlott is megerősítette, hogy fantáziál az emberi hús evéséről.”