Holdfényes újjászületés(Vámpírmese) XI.fejezet

Újabb nap, és a fejem megint hasogat. Elég gyorsan elment ez a pár nap. Hihetetlen, amik mostanában történnek, de valamiért nem lepődök meg rajtuk. Közben tovább folytattuk az utunkat. Armel szerint el kell mennünk, mivel van pár ellenséges vámpír a közelben. Útra készen álltunk, amikor valami érdekeset hallottam pár utcával lejjebb.
Armel, Lionel! Halljátok ezt?- furcsán néztek rám. - Mindegy, felejtsétek el. - Egyre élesebben halottam azt a hörgést vagy vinnyogást, meg kellett tudnom, mi történik. Elindultam, már a második utcát hagytam el, amikor egy parkhoz értem. Ekkor pillantottam meg, ugyanazt a lényt, amit pár nappal ezelőtt is láttam.

Megmerevedtem, levegőt is alig mertem venni, de a lény már végzett az áldozatával és rám fájt a foga. Megindult felém a nagy karmos lábaival, nem tudtam mit tegyek ekkor elsuhant mellettem egy tőr. Egyenesen a szörnyeteg szemébe, megtántorodni látszott, de ez nem volt elég, hogy meghalljon. Hátranéztem, egy férfi állt ott, nem éreztem, hogy vámpír lett volna, inkább valami egészen más, megbizonyosodtam arról, hogy ember sem lehet mivel szeme izzott. Meg akartam köszönni, amikor hirtelen eltűnt. A torz lény feltápászkodott és egy óvatlan pillanatban, éles karmait a hasamba döfte. Ekkor, hang nem jött ki a torkomból, helyette vért köptem. Megszűnt a tér és az idő éreztem, ahogy kihúzza méteres kezét, majd elillant az átokfajzat.

Csak feküdtem ott, nem éreztem már fájdalmat, amikor megnéztem volna a hasamon ejtett sebet, az már nem volt ott. Feltápászkodtam, és elindultam visszafelé.
Armelék, idegesen álltak ott. Éreztem, most le leszek szúrva.
- Anna! Nem tűnhetsz el kedved szerint. - mondták szinte egyszerre, de nagyobb gondom is volt, minthogy hallgassam Őket.
- Anna...mi történt veled? Megtámadtak? - Lionelnél, most éreztem először, hogy nem tréfál.
- Igen… - vágtam oda, mert igazán nem érdekelt, inkább az a lény, ami megmentett.
- Ezt csak így mondod? - ordított fel Armel és szinte, az ajtóhoz nyomott. - Mondd el mi történt?! Azonnal!
- Armel, nincs semmi gond, csak megint egy, lény támadott meg. Az a rusnyaképű. Nincs semmi bajom, jött egy izzó szemű pasas, és valami tőrrel hadonászott, aztán elkapott a Rusnyaképű, de a sebem meggyógyult. Most örülsz?- láthatóan még jobban hergeltem, a flegma beszédemmel de nem érdekelt. Ekkor hirtelen, Lionel közbe lépett.
- Ideje indulni.... - beszálltunk a kocsiba és elindultunk az éjszakában. Persze Lionel, faggatózni kezdett.
- Anna! Az a "tőrdobálós"fickó pontosan, hogy nézett ki?
- Ajj, nem hiszem el, hogy még mindig ezen gondolkozol. Nem láttam, az arcát, de a szeme vörösen izzott. - ekkor hatalmas fékcsikorgás. Mind a ketten ijedt képet, vágtak. Armel kiszállt és odasétált egy közeli fához, láthatóan még idegesebb lett, mivel a fát ütötte.
- Lionel...
- Mondd
- Valami rosszat mondtam?- megint, kisgyermek voltam, akit megijesztettek.
- Pont az egyik Conventus taggal találkoztál.
- Conventus? Az micsoda?
- Hmmm...az magyarul gyülekezet. Ez egy testvériség, ha jobban tetszik felesküdtek, hogy elpusztítsanak téged. - Na megint kezdtem azt érezni, hogy sok lesz mára.
- Nah, jó inkább alszok....Vagyis, megpróbálok. - Armel visszaért, látszólag, kiadta a gőzt....persze csak látszólag.
- Lionel!-szólt utasítóan- Te vezetsz. - Lionel bólintott majd átvette, a kormányt. Armel beült mellém, nem mertem hozzászólni, egyre csak járt az agyam.
- Anna, gondolom Lionel mesélt neked a Conventusról... De nem fogunk, megint kudarcot vallani. - Mi az, hogy megint... Mindig ezek a szavak... Inkább Armelhez bújtam, mert biztonságban éreztem magam, mellette. Persze, hogy az este még izgalmasabb legyen, a kocsi lerobbant. Kezdtem, nagyon ideges lenni, kiszálltam a kocsiból és elindultam a motorhoz. Éppenhogy megszereztem a jogosítványom...Nem nagyon értettem hozzá, de legalább gondolkodás helyett, szidhattam ezt az átkozott motort.
- Na, jó MOST BEINDULSZ VAGY MÉSZ AZ ÓCSKÁSHOZ!.... - látszólag, nem hatotta meg. A csípős szél, könnyezésre bírta a szemem, törlöm meg, erre persze tiszta olajos lettem.

- Áááhhh a rohadt életbe! FELADOM, te ócskavas, majd egy rúgással viszonoztam, a kedvességét.
-Anna, Armel! Nézzétek, ott meghúzódhatnánk, mindjárt kel föl, a Nap.- Igen, ez Lionel, mégha talál egy menedéket, az is egy temető kriptája lehet.
- Ufff.... Na mindegy, menjünk.... - semmi kedvem, nem volt nosztalgiázni, a régi időkről, vagy , hogy ki tud, több hullát megszámolni.
- Armel! Mit szólnál egy kis temetői etyepetyéhez?- vámpír létére, ugyanolyan gyerekes volt, mint én amikor... amikor... normális voltam.
- Pfff...már csak ez hiányzik... két homoszexuális vámpír. - kitört belőlem a nevetés. Elég régóta nem nevettem már.
- Csinálhatjuk hármasban....- Armelt persze, még nem láttam nevetni Ő inkább az efféle gúnyos megjegyzéseknek hódolt.
- Nah jó csak szeretnétek.... Inkább, megkérem ezt a kedves Csontváz Urat, hogy húzzon arrébb. Mindannyian, lekuporodtunk a földre, és elaludtunk.
Mindenem elgémberedett, alig bírtam feltápászkodni. Muszáj volt friss levegőt szívnom, megőrjített, ez a dohos kripta szag. Amikor, kiléptem, sütött a Nap.
- Várjunk csak! Nem porladok el? Na, ez már sok nekem. - Ekkor már Armel és Lionel ott voltak mögöttem.
- Igen, nem porladunk el a Napon, elég jó dolog. Nah remélem a kocsi motora lenyugodott és elindul. - persze csodák, csodájára a motor beindult. Így tovább folytattuk az utunkat a Stonehenge-hez, ahol talán kiderül az életem egy része.

Megérkeztünk, éreztem, hogy más a levegő,és az egész hely, árasztja az energiát, mint ezernyi villámcsapás. Egy közeli házban, költöztünk be. Egyszerű kis, faviskó volt, de a célnak megfelelt. Aztán, teát főztem, persze elfelejtettem, hogy Armelék nem szeretik az emberi táplálékokat. Megnyugtatott a meleg tea, jó érzés volt inni, minden cseppjét kiélveztem, majd összegyűltünk a kandalló köré.
- Kérdezhetek valamit? - próbálkoztam Armelt kifaggatni.
- Persze...
- Nos, Armel... nem mesélnéd el a múltamat? - Lionelre vetett egy pillantást, majd bólintott.