Horror történetek - 44.oldal

Szemei eszelősen csillogtak. Édesanyám szótlanul karba tett kézzel állt és kifejezéstelen arccal nézett Zsuzsira. Oh bár lettem volna olyan bátor, hogy fel merjek állni és apámnak rontani. Oh bár megmenthettem volna a húgomat. De nem ezt tettem...

Azt is beszélik, hogy áll valahol az erdőben egy kunyhó, mely elátkozott, akárcsak maga az erdő. Nem tudni, ki és mikor építette.. Egész pontosan ide kellett Marie-nak elmennie, s bizonyítéknak, hogy ott járt, valamit elhoznia. Ő maga nem hitt el minden történetet, de most, hogy egyedül maradt, a bátorsága is kezdett alábbhagyni...

Dave teste éppen porrá bomladozott. Clara lélegzetét visszafojtva mozdulni sem mert.
Az alak fagyos mozdulattal a lányra meredt, de nem tett semmi fenyegetőt. Egy percig csak figyelték egymást, Clara halálra váltan, az alak amennyire meg lehetett mondani egy koponyáról, érdeklődve. Az állkapocs kinyílt, az alak megszólalt...

Én, aki csak egy lény vagyok, aki másokból él, és semmit se tudok. Azt mondják, én vagyok a remény, amikor idáig minden, aminek köze volt hozzám, pusztulással végződött. Thomas léptei törték meg a csendet. Lehajtottam a fejem, nem akartam látni...

Halkan osonó ghoulokra számított, legrosszabb esetben egy tucatra. Ehelyett egy igen megviselt öltözékű, köpenyes, csuklyás alakot látott. Félig szakadt, bőrpáncélszerű öltözék egy száradt, aszott bőrű alakot takart. Nem lehetett halandó, de az a tipikus szörnyeteg sem volt, mint a többi szerencsétlen. Olyan halott volt, mint amilyen halottá egy betört koponya és a puszta ténye annak hogy nincs a bordáid és a medencecsont között semmi tehet. De más volt. Üres szemgödrében halványan izzott...

Azt hitted, hogy csak úgy átadlak a halálnak? Azt hitted képes lennék egy ilyen szépséget odaadni a temető rothadó mélyének? Soha. Az enyém vagy. Mikor már érzem, hogy nem maradt benned csupán néhány csepp, gyorsan átharapom a saját csuklómat, és azt a vért, ami néhány perce még a tiéd volt, most sajátomként adom át neked...

A lány percekig zihált, egyenesen maga elé meredve. Nem értette mi történt, csak most kapott ahhoz elég időt, hogy feldolgozza az eseményeket. Kíváncsiság, és félelem vegyült a lelkébe, a vámpír szavai után. Vámpír? Hisz eddig biztosan hitt benne, hogy nem léteznek. Hinni viszont a templomba kell...

Az ég vörös volt, de ezt letudtuk annak, hogy a repülők felrobbantak és volt egy vulkán is a közelben. De ezen még ráértünk aggódni. Legalábbis azt hittük. Fáradtak voltunk, úgyhogy tábort vertünk és aludtunk egy keveset. Az őrszem Johannes közlegény volt. Arra ébredtünk, hogy lövéseket hallunk. Odarohanunk teljes felszerelésben, mert nem mertük levenni, és láttuk hogy valami elrohan és ott fekszik Johannes a torka elharapva...

Nem kellett várnia tíz percig sem az első kuncsaftra, vagyis inkább áldozatra. Óvatosan behúzódott a mellette lévő ezeréves tölgyekből álló fasorba, de csak annyira, hogy ő lásson, de őt ne vegyék észre. Mikor a vámpír, aki egy gyönyörű férfi volt elhaladt mellette a lány kilépett az útra, és megszólította:
- Keresel valamit, szépfiú? ...

Keresnie kell valakit. Nézelődik, de senki arcát nem látja, szem alapján dönt. Már kiválasztotta. A lány vörös hajú, zöld szemű gyönyörűnek találta ezt a kombinációt. Odalépett. Beszélgettek, a lány kedves volt. Elindultak a park felé, hogy ott leüljenek, és beszélgetésüket tovább folytassák, legalább is a lány ezt gondolta. A park közepén egy hangterem állt, félkör alakú az ülések egymás alatt lejtőszerűen helyezkedtek el. Oda vezette a szabadtéri "terem" közepébe...