Horror történetek - 44.oldal

Kereste az emlékeket, amik tényleg az övéi voltak... Még halandóként... Érzések emlékei lepték el régen porrá omlott szívét. Biztonságérzet, boldogság, szeretet, kíváncsiság. Egy női kacaj hangja. Aztán a kacajból nevetés, majd gúnyos röhögés lesz, de már a hang sem ugyanaz. Szégyen, félelem, elhagyatottság, harag, menekülhetnék. Végül minden elnémul. Nem, nem némul el, csak lehalkul, mintha már másnak szólna mindez. Mintha már csak szemlélője lenne mindennek. Üresség...

Először még csak vér csordult ki ajkaid közül, majd valami más azonosítatlan eredetű, - most már tudom, szervmaradványok – ocsmányságok törtek fel belőled. Az ágy mellé hánytál mindent, én pedig figyeltem, ahogy a bőröd megszilárdul, érintése plasztik hatású lesz, és lassan egész testedre kiterjed. Nem bírtál kinyögni egy szót sem, és még sikolyra sem futotta, míg én csak nevettem. Életemben először igazán boldog voltam...

’Ez a trón...’ - mondtam, miközben a ruhámat néztem.
’Álmaidban már ültél itt’ - mondta Marcus.- ’Sosem tudtad mit jelent az az álom, igaz? A véred hívott, a sorsod szólított ide már akkor is. De ma éjjel kellett átvenned az uralmat.’
’Mit kell tennem?’ - kérdeztem.
’Fel kell frissítened a vérvonalat. A mai vámpírok, talán ha 300 évet élnek, aztán elporlad a szívük.’ - válaszolta Daron...

Szemei eszelősen csillogtak. Édesanyám szótlanul karba tett kézzel állt és kifejezéstelen arccal nézett Zsuzsira. Oh bár lettem volna olyan bátor, hogy fel merjek állni és apámnak rontani. Oh bár megmenthettem volna a húgomat. De nem ezt tettem...

Azt is beszélik, hogy áll valahol az erdőben egy kunyhó, mely elátkozott, akárcsak maga az erdő. Nem tudni, ki és mikor építette.. Egész pontosan ide kellett Marie-nak elmennie, s bizonyítéknak, hogy ott járt, valamit elhoznia. Ő maga nem hitt el minden történetet, de most, hogy egyedül maradt, a bátorsága is kezdett alábbhagyni...

Dave teste éppen porrá bomladozott. Clara lélegzetét visszafojtva mozdulni sem mert.
Az alak fagyos mozdulattal a lányra meredt, de nem tett semmi fenyegetőt. Egy percig csak figyelték egymást, Clara halálra váltan, az alak amennyire meg lehetett mondani egy koponyáról, érdeklődve. Az állkapocs kinyílt, az alak megszólalt...

Én, aki csak egy lény vagyok, aki másokból él, és semmit se tudok. Azt mondják, én vagyok a remény, amikor idáig minden, aminek köze volt hozzám, pusztulással végződött. Thomas léptei törték meg a csendet. Lehajtottam a fejem, nem akartam látni...

Halkan osonó ghoulokra számított, legrosszabb esetben egy tucatra. Ehelyett egy igen megviselt öltözékű, köpenyes, csuklyás alakot látott. Félig szakadt, bőrpáncélszerű öltözék egy száradt, aszott bőrű alakot takart. Nem lehetett halandó, de az a tipikus szörnyeteg sem volt, mint a többi szerencsétlen. Olyan halott volt, mint amilyen halottá egy betört koponya és a puszta ténye annak hogy nincs a bordáid és a medencecsont között semmi tehet. De más volt. Üres szemgödrében halványan izzott...

Azt hitted, hogy csak úgy átadlak a halálnak? Azt hitted képes lennék egy ilyen szépséget odaadni a temető rothadó mélyének? Soha. Az enyém vagy. Mikor már érzem, hogy nem maradt benned csupán néhány csepp, gyorsan átharapom a saját csuklómat, és azt a vért, ami néhány perce még a tiéd volt, most sajátomként adom át neked...

A lány percekig zihált, egyenesen maga elé meredve. Nem értette mi történt, csak most kapott ahhoz elég időt, hogy feldolgozza az eseményeket. Kíváncsiság, és félelem vegyült a lelkébe, a vámpír szavai után. Vámpír? Hisz eddig biztosan hitt benne, hogy nem léteznek. Hinni viszont a templomba kell...