A Démonok városa I.

1. Fejezet

Már megint az a hang. Egy különös, megmagyarázhatatlan nesz, amiről nem tudom, honnan jön, vagy akár azt, mit akarhat tőlem. Valamit egészen biztosan, különben nem járna hetek óta a nyomomban kóbor kutya módjára, ami csak úgy, legtöbbször élelem (ritkább alkalmakkor pedig szórakozás) reményében szegődik a járókelők társaságába. Nem tudok rá pontos magyarázatot adni, hogy miért, de kétségtelen, hogy majdnem minden éjszaka hallom. Eleinte nem volt vele semmi bajom, mert az esetek túlnyomó többségében olyan volt, mintha csöngene a fülem. Márpedig az kinek nem szokott? Így aztán hagytam, hadd rendezzen éjszakánként, ha éppen úgy tartja kedve, értelmetlen koncerteket a fülemben, hiszen aludni még prímán lehetett tőle.

Volt egy időszakom, még valahol nagyon a dolgok elején, amikor azt gondoltam, valami elromolhatott a szobámban, és az zúg ilyen kitartóan, hogy valaki megjavítsa végre. Ez az elméletem azonban záros határidőn belül csúfosan csődöt mondott, mivel megfigyeltem: reggelente egyáltalán nem, s nem is minden éjszaka van "szerencsém" hallani. Nagy ritkán előfordult, hogy erős fejfájás tört rám, de ekkor XXI. századi fiatalként azt tettem, amit jónak láttam: felkeltem, és a konyha gyógyszeres fiókjában kerestem egy gyors fájdalomcsillapítót, s ezzel a problémám tulajdonképpen meg lett oldva.

Igen ám, csakhogy az utóbbi időben a hang is megváltozott: egyre gyakrabban már nem csak ember számára érthetetlen szöszmötölés volt, hanem pont ellenkezőleg: tisztán kezdtem érteni, amit mond: "Gyere a temetőbe!", legtöbbször ez volt a szlogen, a többit egyelőre sehogyan sem sikerült megfejtenem, igaz, még csak nem is próbálkoztam vele. Talán éppen emiatt fordulhatott elő az, hogy amikor először meghallottam, a józan eszem azonnal megálljt parancsolt.

Tudni kell, hogy Hadrianában, a városban, ahol voltaképpen az egész életemet töltöttem, amióta csak az eszemet tudom, az utóbbi kétszáz, ne adj Isten kétszázötven évben, szokatlanabbnál szokatlanabb dolgok történnek. Az ok, mondhatni roppant egyszerű, csak, ha az ember a mai világban, ahol az Internet, a televízió, és ezzel együtt a realista világszemlélet adja meg a mindennapi élet alapvető ritmusát, valljuk be, egyenesen röhejesen hangzik az igazság: ezen a helyen elszabadultak a démonok.
Mielőtt bárki komplett idiótának, rosszabb esetben elmebetegnek nézne, és heves röhögő görcsben törne ki, szeretném tisztázni, hogy igazat mondok. Hosszú-hosszú iratok szólnak arról, hogy mi történt abban a végzetes évben (amiről a mai napig nem tudjuk, hogy pontosan mikor is volt). A feljegyzések egy hatalmas viharról számolnak be, ami kis híján romba döntötte az egész várost: fákat csavart ki tövestől, elsodort néhány háztetőt, és ehhez hasonlók. Ebben, mondanák az okosok, semmi különleges nincs, az ilyen természeti jelenségek még manapság is teljesen normálisnak számítanak. Ezek után kérdem én: és az hol van leírva, hogy a vörös villámok, és az, hogy ezek csakis a városi temetőt érték, komplett dolgoknak számítanak? Gyanítom, sehol.

Lényeg a lényeg, hogy azóta a bizonyos esőzés óta senki emberfia nem mer a temetőnk közelébe menni, legalábbis önszántából biztosan nem. A szüleim engem is, az összes helybéli gyerekhez hasonlóan, arra tanítottak, hogy ha nem muszáj (tehát nem halt meg senki a családban), még véletlenül se menjek a sírkert közelébe, főként éjszaka. A temetéseket ebből a megfontolásból mindig napközben, a lehetőségek szerint világosban rendezik. Ezek a földöntúli lények ugyanis pont oda telepedtek le, számunkra egyelőre teljességgel érthetetlen okokból. Mit tarthatnak az ilyenek vonzónak egy nagy rakás, jószerével már elszenesedett, régi csontban? Ez a mai napig Hadriana legnagyobb rejtélyei közé tartozik.
Így aztán, azt hiszem, már mindenki számára világos, miért is kaptam majdnem agyvérzést, amikor azt a pár szót hallottam: "Menj a temetőbe". Elvégre ez nálunk megfelel a szabályos öngyilkosságnak!

Ha ez azonban tényleg így van, lenne olyan kedves, és megmagyarázná nekem valaki, hogy mi a fenét keresek én éjnek évadján, szürkévé fakult (eredetileg feketének szánt) hálóingben, mezítláb az utcán, és miért megyek olyan szorgalmasan előre, ha egyszer tudom, hogy három utcával lejjebb a temető kovácsoltvas kapuja vár? Na, ez az igazán jó kérdés, nemde?
Vegyük szépen sorba, mi történt velem ma este: megvacsoráztam, letusoltam, fogat is mostam, pedig ez ilyentájt egyáltalán nem szokásom, utána pedig bementem a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Alig, hogy ez megtörtént, szinte azonnal zúgni kezdett a fülem. Még kész szerencse, két napig nyugtom volt tőle, erre tessék, most csak azért is rákezdett. Ezzel önmagában nem is lenne baj, elvégre a megszokás, hatalom, sikerült nem foglalkoznom vele. Minek, ha az ember lánya másnap reggel életbevágóan fontos kis érettségit készül írni matekból? Helyette ott gubbasztottam az íróasztalomnál, és az olvasólámpa gyér fényében igyekeztem minél több, hasznosnak tűnő információt tömni a fejembe, amikre holnap szükségem lehet.
"Lelkesedésem" egészen addig a pontig tartott, amíg meg nem értettem azt az átkozott mondatot. A következő pillanatban már be is csaptam a feladatgyűjteményt, és (ez nem túlzás), belevertem a fejemet az asztal lapjába. Hogy minek, azt magam sem tudnám megmondani. Viszont, mentségemre szóljon, hogy sohasem állítottam, hogy teljesen normális lennék. Hol is tartottam? Ja, igen, megvan!

Szóval, ezt a fejet az asztalba dolgot talán azért csináltam, noha erre nem mernék megesküdni, hogy szó szerint kiverjem a fejemből ezt a marhaságot. Ha viszont ez tényleg így van, felmerülhetnek további kérdések is, miszerint: miért álltam fel, és mentem le a lépcsőn? Minek mentem oda a bejárati ajtóhoz, tártam szélesre, és léptem ki a kellemes, kora őszi éjszakába? Arra még emlékszem, hogy be is zártam, a kulcscsomómat pedig egy határozott mozdulattal bedobtam a postaládába. Ezt követően az agyamra telepedett valami furcsa, nihil-szerű dolog, és pár perc, úgy ahogyan volt, gyakorlatilag kiesett az életemből.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott szobrozok a kapu előtt, és meredten bámulom a rácsokat, mintha azok egy pillantásomtól semmivé válnának, és én minden különösebb nehézség nélkül bejuthatnék a temetőbe. Oké, magam is tisztában vagyok vele, hogy ez az egész egy eszement baromság: az egyik másodpercben még a puszta gondolatától is kiráz a hideg, hogy bemenjek oda, erre most éppen azon agyalok, hogyan fogom megvalósítani. Alighanem, kénytelen leszek mászni.

Kész szerencsém, hogy a kőfalat sűrűn benőtte a borostyán, így a terv egyik részét sikeresen kipipálhatom. Belekapaszkodtam egy vastagabb szárba, és amilyen gyorsan csak tudtam, felhúztam magam. A lábamat beakasztottam két ág közé, így nyerve vissza az egyensúlyomat.
Rövidesen már a fal tetején álltam, és onnan néztem le az áthatolhatatlan sötétségbe. Természetes, hogy pont ilyenkor nincs nálam zseblámpa! Persze, visszamehetnék egyért, a házban úgyis van legalább három, ha nem négy, de akkor elég valószínű, hogy már vissza se jönnék. Akkor pedig továbbra is hallgathatom azt a nyavalyást. Nem tudom, honnan találtam ki, hogyha engedek a hívásnak, és tényleg elmegyek a sírkertbe, akkor a hang is befejezi a fejemben őrült pályafutását, de szentül hittem benne.

A szememet apránként sikerült hozzászoktatnom a már-már fullasztó feketeséghez, amikor is nem várt segítséget kaptam: a telihold elől elúszott az eddig takaró felhőcsoport, s ezüstös fényével nagyjából megvilágította az előttem tátongó mélységet. Most az egyszer hálát adhattam a város lakóinak, mivel senki sem tartotta rendben ezt a területet, a gaz szépen elburjánzott, és majdnem méteres magasságig értek. Mivel teljesen biztos, hogy ugranom kell, a dolognak legalább annyi pozitívuma akadt, hogy legnagyobb valószínűséggel puhára fogok esni.
Akkor hajrá, bíztattam magam, és a következő pillanatban elrugaszkodtam a falról. A térdeimet felhúztam, így mondhatni ugrottam egy seggest a semmibe. Zuhanásom egy gyors, ám érezhető fájdalomlökettel ért véget, ami azonban hamar elmúlt. Ezek szerint holnap szép mutatvány lesz ülnöm, de sebaj, majd írom állva azt a flancos dolgozatot.

Feltápászkodtam, és amennyire tudtam, leporoltam magamról a hálóingemre tapadt kissé nedves földet, és elszáradt leveleket. Mintha csak erre várt volna, a zúgás hangosabban dobolt a fülemben, és egyre csak azt hajtogatta: „Erre! Erre gyere!”. Mi mást tehettem volna? Egyszerűen csak mentem, amerre a lábam vitt. Némán cirkáltam a félig, vagy teljesen ledőlt sírkövek és feltúrt sírhantok között, miközben átkoztam magam, hogy legalább egy pár papucsot húztam volna a lábamra, mert akkor nem érezném a talpamat felsértő kisebb-nagyobb kavicsokat.
Minél bentebb merészkedtem a sírok között, a zúgás annál jobban erősödött, mintha csak a hang forrása felé közeledtem volna. Észrevettem az apró kis kápolnát, ami ugyanolyan elhanyagolt volt, mint a terület többi része. Mi tagadás, a ravatalozás az utóbbi évtizedekben már a város túlsó végén álló másik templomban zajlott, ám ahhoz senkinek sem volt ínyére az ötlet, hogy annak a közelében is kialakítsanak egy sírkertet. Ki tudja, talán attól tartanak, hogy a démonok oda is befészkelik magukat. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, kénytelen vagyok igazat adni nekik: a démonok leginkább ezen a helyen szedik áldozataikat, csak ritkán merészkednek az emberek közé.

Az épület mellett elhaladva észrevettem, hogy az utam voltaképpen egy a temető legvégében húzódó, aprócska rét felé visz. Valamikor régen itt egy csodálatos szökőkút állt, ám annak ma már, nem meglepő módon, csak a romjai maradtak meg, akárcsak az ápolatlan síroknak. Hiszen az egy dolog, hogy a lakók ide temetkeznek, de arra, hogy ápolják a sírt, már nem veszik a fáradtságot, mondván, felesleges. A démonok úgyis megrongálnak mindent, ami az útjukba kerül.
Olyannyira elmerültem a saját gondolataimban, hogy először észre sem vettem az egyik fás csoportosulás előtt álló fehéres színű, majdnem áttetsző valamit. Amikor azonban tudatosult bennem, hogy mit is vélek látni, egyszeriben akkorát dobbant a szívem, hogy félő volt, egyszerűen kiugrik a mellkasomból, és nemes egyszerűséggel arrébb sétál. Bár túl messze voltam, hogy pontosan kivegyem az arcvonásokat, végül a bennem felgyülemlett kíváncsiság valósággal elöntötte a bensőmet, és megint azon kaptam magam, hogy megyek, ám most a jelenés irányába igyekszem.

Még nagyjából tíz lépés kellett volna, hogy elérjem, azonban hirtelen megtorpantam: tényleg Őt láttam. Keith Jones-t, azt a fiút, aki nyár elejéig az osztálytársam volt. Azért csak addig, mert az évzáró után, hazafelé menet egyszerűen eltűnt, mint akit a föld nyelt el. Két nappal később egy keresőcsoport a közeli folyóban talált rá az oszlásnak indult holttestre. Az orvosok megállapították, hogy a gyilkosság valamelyik démon számlájára írható. Ő volt a negyedik áldozat abban a hónapban, de egyben az utolsó is, a mai napig nem történt több támadás (vagy csak mi nem tudunk róla, még az is könnyen lehet).
Nem volt nehéz felismernem, amíg élt, igen jellegzetes figura volt, ha lehet ezt mondani, a város ügyeletes szívtiprója. Gyakorlatilag minden lány (igen, szégyen gyalázat, de én is oda meg vissza voltam érte) a lábai előtt hevert, bármit megkaphatott, amit csak akart. Na, de kérdem én, ki az a 17 éves lány, aki ne ájult volna el egy fekete hajú srác viharos égboltot idéző szürkében játszó szemének egyetlen pillantásától? Valamennyien ennek a csapdájába estünk bele, amit Keith annak idején rútul, nem egy esetben ki is használt. Ezeknek az eseteknek túlnyomó többsége, a viccet félretéve, nyilvános megalázásokba torkollott.

Valójában hálával tartozom az égnek azért, hogy én nem jutottam el erre a szintre, mert mielőtt sorra kerülhettem volna - nem, nem téptem sorszámot -, volt olyan kedves, és gyorsan fűbe harapott.
Az iránta érzett vonzalmam (inkább nem titulálom szerelemnek, mert abban az érzésben még úgysem volt részem) azonban most, hogy megláttam, hát, őszinte leszek, megint csak fellobbant. Hiába sulykolta belém a józan eszem, hogy ez nem valóság, az a valami lehet egy látomás, vagy akár démon is, a hang hívása már olyan hangos volt, hogy esküszöm, semmi egyebet nem hallottam. Csak mentem előre, mint valami megvadult ló, és már nyújtottam felé a kezem, hogy megérinthessem...

Ekkor azonban valaki ott termett mellettem, lefogott, és egy határozott mozdulattal arrább penderített. Ez a heves reakció úgy meglepett, hogy a változatosság kedvéért ismételten a földön kötöttem ki, és onnan volt szerencsém végignézni az eseményeket.
Egy fekete farmerbe és pólóba öltözött, tőlem nagyjából két-három évvel idősebb srácot láttam, akinek a hátára egy eredeti jatagán kardot szíjaztak. A gyér fényviszonyok ellenére is sikerült kivennem, hogy az egész hacukáját kékes-zöldes, néhol pedig fehér foltok borítják. Démonvér, jutott eszembe hirtelen. Tehát a megmentőm egy démonvadász. Sőt, mondok szebbet, pont a bátyám, Nathan volt az. Nem tudom, miért nem ismertem fel azonnal, pedig igazán jellegzetes figura volt: félhosszú, szőke hajával - amit az édesanyám már többször megpróbált levágatni nem egy fodrásszal, legnagyobb sajnálatára, nem sok sikerrel -, és a maga szerény, két méteres magasságával.
Na, igen, ha valamire büszke lehetek az életben, az az, hogy nem sokan mondhatják el Hadriánában, hogy van egy ilyen helyes bátyjuk, akit, mivel egyáltalán nem hasonlít rá, az esetek túlnyomó többségében pasijának néznek? Csak megsúgom, hogy nem sokan. Az, hogy mivel foglalkozik éjszakánként, mondhatni nem számít kuriózumnak, mivel majdnem minden második srác az érettségi után ezt a foglalkozást választja.

Ellenben, a női démonvadász olyan ritka, mint másutt a fehér holló, vagy még annál is elenyészőbb a számuk. Lehet, hogy ezért is fordult meg az utóbbi időben egyre gyakrabban a fejemben, hogy én is beállok a népes társulatba. Mindig is szerettem kiríni a tömegből, szóval az anyánkat leszámítva senki sem kapna szívbajt. Sőt, továbbmegyek, az apám valószínűleg szaltózna örömében, pedig ő sem ma volt húsz éves.
Hiába, ha valakinek rendőr az édesapja, számolni kell vele, hogy legalább az egyik gyermeke is ehhez hasonló pályát fog választani. De, hogy mind a kettő? Erre talán még ő sem nagyon számít. Sebaj, ráérek ebbéli elképzeléseimet majd akkor felvázolni előttük, ha leérettségizem. Ennek pedig az lenne az alapvető feltétele, hogy ezt az éjszakát túléljem, vagy tévednék? Nath mindeközben hősiesen küzdött a Keithnek kinéző jelenéssel, ami szépen lassan, a szemem láttára vette fel eredeti alakját. Ocsmány egy szörnyeteg volt, nem mondom. Most képzeljetek el egy nagyjából velem egy magas - szóval nagy jóindulattal a százhetven centit verő -, vöröses bőrű, beesett képű akármit, aminek a bordái helyén furcsa, szemmel láthatóan ragadó csápszerűségek lógnak.

Már ez is gyomorforgató látvány lenne, de akkor még nem számoltunk a hasán tátongó üreggel, ami most egy fekete lyuk módjára magába rántotta, és szó szerint elnyelte Nathan kardját. Még szerencse, hogy idejében elengedte, így legalább a karját nem vitte magával.
- Azt a rohadt életbe – jegyezte meg döbbenten, miközben gyors ütemben hátrálni kezdett felem. Megfordult, és rám nézett:
- Cassie, keress magadnak valami fedezéket, rendben?
- És veled mi lesz? – kérdeztem vissza, kissé dühösen.
Nagyon jól tudja, hogy egyenesen gyűlölöm, ha úgy kezel, mint valami pólyást. Csak három évvel idősebb nálam, de néha hajlamos azt hinni, hogy ez a mennyiség nagyjából tíz évnek is megfelelhet. Azt hiszem, akinek van egy idősebb testvére, tudja, mit érzek ilyenkor. Bár ettől függetlenül nagyon közel állunk egymáshoz, így érthető, hogy most igencsak bennem volt a félsz, hogy ha most vele valami rossz történne, azt nem élném túl, körülbelül.

- Nyugi, én is mindjárt utánad megyek, csak elintézem ezt a szörnyeteget – igyekezett megnyugtatni. Mondhatom, nagyon jól sikerült neki, ha lehet, csak még idegesebb lettem, de úgy döntöttem, jobb, ha inkább nem vitatkozom vele.
Így aztán a fülem-farkam behúzva álltam fel, és körbenéztem. Az egyetlen hely gyanánt, ami kellően messze volt a démontól, a szökőkút kínálkozott. Magamban azért imádkoztam, hogy a rusnyaság ne szúrjon ki, amíg oda nem érek, de imáim sajnos nem találtak meghallgatásra: még két lépést kellett volna megtennem, amikor a démon úgy döntött, hogy térfelet vált, és visszatér az eredeti áldozatához, vagyis hozzám. Nagyszerű, mondhatom.

A csápok megnyúltak, és alig egy milliméterrel a fejem mellett húztak el. Ijedten kaptam az arcomhoz a kezem, és mit szépítsem, egy hangos sikítás kíséretében bevetettem magam a szökőkút mögé. És még én akarok démonvadász lenni? Lehet, hogy át kellene értékelnem a jövőképemet, nem?
Miután nagyjából visszanyertem a lélekjelenlétemet, kikémleltem a fedezékem mögül, és a tekintettemmel Nathant kezdtem keresgélni. Nem volt valami jó állapotban: a visszahúzódó csápok valamelyike végigkaristolta a hátát, így a pólója több helyen elszakadt. Ebből a távolságból négy hosszú hasadékot tudtam tisztán kivenni, amik enyhén véreztek is.
Nem mertem megszólalni, de azért fojtottan felvisítottam, amikor megláttam Nathan kezében a pisztolyt. Tapasztalatból tudtam, hogyha már a lőfegyver is a keze ügyébe kerül, az nem túl sok jót jelent. A pisztolytöltetek ugyanis igen messze voltak a hagyományos töltényektől: valójában mindegyik egy-egy apró, de nagy hatóerejű robbanótöltet volt. Ezek ellen a lények ellen ez volt a leghatékonyabb fegyverek, de csak keveseknek telt rá a pénztárcájából. A mai napig nem értem, hogyha egyszer mindketten ugyanannyi zsebpénzt kapunk, neki honnan volt elég pénze arra, hogy nem egy, hanem rögtön kettőt újítson be ebből a ketyeréből. Mindegy, nem az én dolgom, jobb, ha inkább nem most hozom fel a dolgot. Ne szólj szám, nem fáj fejem, tartja a mondás. Jó lenne, ha most az egyszer tényleg betartanám.

Nathan végre elkezdett hátrálni, majd amikor már elég közel ért a szökőkúthoz, meghúzta a ravaszt, és a pisztoly egy fülsüketítő dörrenés kíséretében elsült. A szememmel igyekeztem végigkísérni a golyó útját, ám nem voltam elég gyors, mire ténylegesen ránéztem a démonra, a töltet aktiválódott, a következő másodpercben pedig robbant.
Egetverő visítást hallottam, és már attól kezdtem rettegni, hogy ez a hang még a talpam alatt nyugvó holtakat is felveri többéves álmukból. Nath se nagyon habozott tovább, mellém rohant, és gyakorlatilag a testével védett meg a felénk záporozó gusztustalan szövetdarab szerű valamiktől, amik cuppogó hangok kíséretében hullottak a földre. Hosszú percekig csak ültem, és levegő után kapkodtam, felhúztam a térdeimet, és arra hajtottam a homlokomat. Amikor végre megnyugodtam, felnéztem rá. Kék szemei aggódva figyeltek.
- Minden rendben, hugi? És egyáltalán mi a kénköves picsát kerestél te ilyenkor a temetőben?
Na, kezdődik...