Kárhozat szava 2 (In memoriam)

\" A fennköltség bajnoka közeleg. Ideje mennem...\"
A kárhozott immár egy közeli épület tetejéről nézett le a parkba, ahol Clara még mindig egyedül állt, Zack és a hordája hamarosan megérkezik.
Szél verdeste az alak szakadt köpenyét, csuklyáját feje mögé csapta. Szemgödrében a kék csillogás egy árnyalattal vörösebb lett. Gyanakvással figyelte a lent zajló eseményeket.
Clara csak állt, meredt előre, ahogy a sokkot kapottak szoktak. Mikor a csapat megjött, hamar felismerték, hogy valami gond lehet, nem látták az itt hagyott testőrt... Zack próbálta magához téríteni a lányt. Sikerét Clara azzal koronázta, hogy elsírta magát, a fiú vállára borult. Megható jelenet, immár tíz fegyveres őrzi a párt, Zack láthatóan küszködik a dilemmával: vígasztaljon, vagy azonnal indítson egy hajtóvadászatot. Részvéttel teli szemében is égett a bosszúvágy. Tipikus emberi szemek...
Láthatóan sikerült elérni, amit akart. Megvolt az első halandó, akinek megkegyelmeztek. A figyelmeztetés elhangzott, most már övék a sorsuk.
Egy árnyék állt a kárhozott mögött, éteri sötétségből formált csonttestén átfújt a szél. Nem mintha ez zavarta volna. Türelmesen várta az utasítást. Ha valamit a halálban megtanul az ember, akkor az a türelem.
- A Tisztításnak itt vége - Szólt a kárhozott törött harang hangja. - Ezt a várost most magára hagyjuk. Talán megtanulták a leckét, de majd meglátjuk. Ez a hely lesz az emberiség próbatételének színtere.

Az árnyék némán bólintott, majd magára hagyta az alakot, aki csak állt tovább. Töprengett. Kutatott az emlékei közt. Különleges léte különleges emlékezettel \’áldotta\’ meg. Mindenre emlékezett, mintha csak most történt volna. Emlékezett halandó életének minden percére, emlékezett halálának kezdetére, ami még mindig tart. Arra is emlékezett ami nem az ő életében történt, és arra is -és ez volt a legzavaróbb- , ami még nem történt meg, és ami sosem fog megtörténni.
Látta a napfény játékát a Pokolban, és hallott kétségbeesett sírást a Mennyben. Látta mivé lesz a bolygó, ha hagyja az emberiséget, hogy az önmagát pusztítsa el. Hallotta a kattintást, ami elkezdhette volna az egészet. Hallotta mindenki sírását, aki Ő általa pusztult el. Ez volt a legnehezebb. A teljes emberiség megérdmelné a pusztulást, de minden egyes emberi élet önmagában felbecsülhetetlen értékű.

Még a Tisztítás elején, az első városkában látott egy gyermekeit védelmező anyát. Azokban a szemekben nem volt bosszúvágy, csak félelem, aggodalom, és mérhetetlen áldozatkészség. Nemes lélek volt, boldog tudatlanságban, nem sejtve mivé lehetnek a védett gyermekek, és milyen sorsuk lehetne azok gyerekeinek.
Látta a meglepetést az első ellenállás képviselőinek szemében, amint saját félelmeik valósulnak meg előttük. Azok a félelmek, amik a legősibb legelemibb ösztönökből születnek. Azok a rémálmok, amikre nem lehet emlékezni, mert a tudatalatti megóvta tőlük a tudatot. Meglepő, mennyien féltek a puszta elmúlás tudatától. Mennyire nem képesek az emberek szembenézni saját magukkal! A kevesek, akik olykor magukba tudnak nézni, csak egy másik álarcot látnak, amit önmaguknak vélnek.

Kereste az emlékeket, amik tényleg az övéi voltak... Még halandóként... Érzések emlékei lepték el régen porrá omlott szívét. Biztonságérzet, boldogság, szeretet, kíváncsiság. Egy női kacaj hangja. Aztán a kacajból nevetés, majd gúnyos röhögés lesz, de már a hang sem ugyanaz. Szégyen, félelem, elhagyatottság, harag, menekülhetnék. Végül minden elnémul. Nem, nem némul el, csak lehalkul, mintha már másnak szólna mindez. Mintha már csak szemlélője lenne mindennek. Üresség...
Aztán a semmiben egy fény gyullad, remény a boldogságra, a visszavágásra, a megbocsájtásra és a megbocsáttatásra. A fény éget és melegít, elvakít és kézenfogva vezet. Egyre jobban visszaszoksz a világossághoz...aztán a fény kialszik, hirtelen és könyörtelenül, visszadobva a sötétségbe, ami most félelemmel tölt el...és újra hallani mindazt, amit elfeledtünk.
Érzések. Ösztönök. Micsoda ajándékok az élettől! Ennyi érzés közepette minden érzés elvesztette már jelentőségét. Üres lett, érzéktelen, és még csak gyűlülni sem tudta ezt. Nem volt immár képes vágyni a megváltásra, nem reménykedett a siker bármekkora szikrájában sem.
Mégis mi vár rá ezután? Örökkétartó haldoklás? Egy új élet? Végtelen megnyugvás? Büntetés, netán feloldozás? Nem tudta, nem érdekelte. Hogy lehetne ilyen gondolatokkal együtt élni? De ő nem is \’élt\’ együtt velük.

Clara, Zack és a többiek már nem voltak a parkban. Nyilván elindultak táborhelyükre, vagy \’főhadiszállásukra\’ ahogy olykor mondják. Vagy esetleg már javában keresik a kárhozott nyomait, hogy elkapják, aztán örömteli énekekkel övezve meghurcolják és elégessék...Nem. Ezek az emberek még mindig bosszúszomjasak, de már korántsem olyan hülyék. A harag pedig talán leülepszik idővel. Ezért kell most továbbállnia innen.
Emlékek. Oly sok emlék, és csak töredéke a sajátja. Alig elkezdett és végeért életek milliói, összetört álmok sokasága, az Ő keze által. Egy játszótér, egy kórház, egy üdülőhely valahol egy tóparton. Egy csarnok, egy gyár, és az otthon milliónyi megtestesülése. Mulatozás és gyász, béke és háború, közöny és kiváncsiság, születés és halál.. Mindenre emlékezett.
Csak a saját nevére nem.
Üres szemgödréből a hidegkék csillagfény idegesen pislogott. Valaha ilyenkor az érzéseket testi reakció követte, de nála már csak erre tellett. Visszanézett az üres parkra.
Az \’ellenállás\’ megkapja a békét, ha ezzel beéri, de semmi többett! Számos évet és számtalan alkalmat kapnak rá, hogy rájöjjenek mi teszi emberré az embert.
Emberség. A másik legkifordítottabb szó e világon. A Tisztítás előtt nem volt nap, hogy ne jöttek volna hírek a világ minden tájáról \’embertelen bánásmódról és viselkedésről\’. Az őrület kezdte elnyelni a világot, nem odafigyelve a pozitívabb eseményekre. A legszórakoztatóbb látvány lassan az egyre emberibben viselkedő állatok voltak, és senki nem vette észre ennek a tragédiáját. Csak az ember képes embertelen tettekre.
- Megkapjátok az esélyt az újrakezdésre. - suttogta síron túli hangon. - Az utatokat magatoknak kell megtalálni. Kezdjétek az elejéről ugyanazt az őrületet, és nem éritek meg a következő első századot. Éljetek emberként, építsetek új kultúrát itt, és nem kell tartanotok visszatérésemtől.

Ezzel az élőholtak ura magára hagyta a szellemvárost.
A köd, mely már hónapok óta állandó volt, elpárolgott egy fél nap alatt. A Nap átsütött a felhőkön, és újra lágy volt a szellő, nem csontig hatoló hideg.
Clara körbenézett, és meglepve tapasztalta, hogy jobban érzi magát attól amit lát. Újra jó érzés volt egy mély levegőt venni. A sokk nyomai még hetekig jelentkezni fognak majd, de meggyógyul, és akkor talán végre lesz alkalma végiggondolni mindent. Közelebbhúzta magához Zacket, aki visszaölelte. A fiú körbenézett és elmosolyodott. Tiszta levegőben messzebre látnak el felderítőik...