80’s horrible: The zombies lives again!

A borzalomról szeretnék mesélni, amely meglátogat engem minden áldott este. Néha már alig bírom ki épp ésszel, hogy kössem fel magam, ne vágjam fel az ereimet, vagy ne öblögessek egy nagy pohár lúggal. Tudják maguk, mi az a szenvedés, a lelki hanyatlás? Tudják, mi az az iszonyat?
Én tudom. Istenem, bárcsak ne lennének felmenőim!

Azzal kezdeném, hogy minden este sokáig szoktam nézni a tévét – rossz szokás ez nálam. Általában régi krimiket nézek, vagy spanyol thrillereket, még ritkábban x-es csatornákat. A kék fény, amely villódzik, nyugtató hatással van rám. Néha sörözöm és cigizem is közben, de legtöbbször csak úgy bambulok. A televízió kitágítja az agyamat.
Múlt éjszaka egy különös film ment. Nem tudtam volna megmondani, miről szólt, mivel már félig aludtam. De a képsorok közé el volt rejtve valaki – inkább sejteni lehetett, mint látni. Ez a valaki folyamatosan szuszogott. Még a macskám, amely az ölemben aludt, ő is ideges lett ettől a hangtól. Pontban éjfélkor felpattant az ölemből, és idegesen járkálni kezdett fel-alá.
Erre már én is felébredtem. A film véget ért, de a végén a zene idegesítően indázott a sötétség hangtartományában. Majd rövid reklám után következett a híradó.
Egy fiatal, tüdőbajos képű ficsur mosolygott a kamerába. Volt valami rettenetes a mosolyában. A füle mellől halvány vércsík csorgott le a gallérja alá.
- Emelkednek a kőolajárak… fogytán az élelem… földrengés pusztított a Leng-síkján…
Erre felugrottam. Mit mondott? – kiáltotta bennem egy hang.
- Súlyos járvány sújtja Yogg-Sothoth királyságát – vigyorgott a tévében a riporter csúfondárosan A vér már átfestette az ingét. – Gennyedző sipolyok borítják a haldoklók testét. Az Öregek Tanácsa úgy véli…
- Az öregek! – üvöltöttem. – A Nagy Öregek, amikor eljönnek!

Kitámolyogtam a konyhába egy sörért. Közben azt mondogattam magamban, ez nem igaz, ez nem lehet igaz…
A macskám a lábamhoz dörgölődzött. Valahogy olyan furcsa volt az érintése. A felborzolt szőre túl sima, túl nedves…
Nyálkás.
Véres.
A macskám szájából egy félbeharapott patkány esett ki. A rágcsáló féreg zsíros belei puha toccsanással szétkenődtek a padlón.
- Ryeleh eljön érted – nyávogta a macska. – Tisztátalan vagy!
- Meg a kurva anyád! – üvöltöttem, és belerúgtam a macskába. Az nagy ívben elrepült, és a falra kenődött. A vér és genny pacája lustán, cseppenként rendeződve egy pentagramma alakját öltötte föl.
- Istenem, segíts… - nyögtem, és a veranda ajtaja felé iramodtam. De akkor morgást hallottam odakintről.
- Ki… ki az?

A kert sötét bokrai megrezdültek. Cseppfolyós, nyálas hangok hallatszódtak. És ritmustalan trappolás.
Hirtelen egy félig szétrohadt emberi tetem dugta ki a fejét a bokrok közül. Torz, féloldalas vigyorba torzult arca felém biccentett.
- A nagyapád vagyok. Az öregek küldtek érted.
Felsikoltottam a rettenettől. Nem! Nem akarom!
Futni kezdtem a veranda lépcsője felé. Ám az mintha egyre távolodott volna tőlem. Pár méter után pedig el is botlottam, és sorvadó ősöm megragadta a bokámat.
- Elkaptalak, szépfiú – suttogta eszelős hangján. A tetem, amely valahogy mégis élő volt, elböffentette magát. Tehetetlenül összehánytam magam a gusztustan, másnapos bélgázhoz hasonló szagtól.
- Engedj el te vén satrafa – recsegtem, és kiszabadítottam a lábam. Lábfejemmel a pusztuló arcba rúgtam. Émelyegve éreztem, hogy a lábujjaim belemélyednek az arcüregébe, és valami nyálkás trugymóba tapadnak.
- Istenem… segíts – kiáltottam, és valahogy talpra vergődtem. Rohantam az életemért.
Már majdnem elérte a tornác ajtaját, amikor egy másik zombi lépett ki a házból, és megragadta a nyakamat.
Csontujjaiban hatalmas erő volt, állam alá nyúlt, és kényszerített rá, hogy az arcába nézzek.
- Dédanya! – rikoltottam meglepettem. A bűzös tetem szélesebbre terpeszbe állt. Szörnyű gyanúm támadt, és eszelős indulattal üvölteni kezdtem, miközben a heréim visszahúzódtak a testembe.
- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee…


***

- A picsába!
Arra riadtam, hogy ölembe ömlött a söröm. A lélegzetem még szapora volt az iszonyattól. A szívem majd kiugrott. De a lényeg, hogy mindezt álmodtam. Nem akar elkapni semmiféle zombi.
A tévére néztem, és megdermedtem a félelemtől. A képernyőből, szinte háromdimenziós hatást keltve, a nagy és dédszüleim hajoltak ki, egy békeidőbeli fotó szépia alakjaiként, barátságos mosollyal az arcukon. Vagyis… csak barátságosnak TŰNŐ mosollyal. Valójában ez a mosoly a kárhozat és a szörnyű fenyegetés rémmaszkja volt.
Nagyapám kitátotta a száját, feltárva iszonyú vámpírfogait.
- Eljövünk érted… - hörögte. – A Nagy Öregek nem alszanak… eljövünk… eljövünk.

Dermedt ujjaimmal a távirányító után kaptam, és kikapcsoltam a televíziót. Ezután már csak a képernyő halványuló négyszögét láttam, és a halk elektromos pattogást hallottam. Az ölemben lassan száradt a sör és a vizelet. A szám remegett, a gyomrom felfordult. Úgy döntöttem, kimegyek a konyhába egy késért, és végzek magammal.
De nem volt hozzá erőm. Csak a macskám tetemét gyömöszöltem egy zsákba, és égettem el a grillsütőben.
És másnap halott rokonaim ismét meglátogattak engem.
Már egy hete megy ez. Nem bírom tovább. Kérem…ha olvassák ezt a segítségkiáltást…nagyon kérem…próbáljanak meg segíteni rajtam.