A kísértő múlt-1.fejezet

Minden egy csillagos, márciusi estén kezdődött, zongoraoktatásról igyekeztem hazafelé. Siettem, hisz alig vártam,hogy otthon is lejátszhassam a föladott gyakorlatokat. Szerencsére senkivel sem találkoztam útközben, és már a kilincsen volt a kezem, mikor megcsörrent a mobilom. Kissé morcosan, és rosszkedvűen vettem föl. Egyik osztálytársam volt az, Noel. Hát... mit ne mondjak. Nem éppen a szívem csücske.
- Szia, mit akarsz? - szóltam bele gorombán a telefonba.
- Helló, bocs a zavarásért, de át tudnád hozni nekem a leckéket? Magam mennék át értük, csak tudod, be van gipszelve a lábam, és nem szabad fölkelnem.
- Biztos nincs más, akit ugráltathatnál? - förmedtem rá, de ő elengedte a füle mellett a megjegyzésemet.
- Kérlek, nagyon fontos lenne, a szüleim meg fognak ölni, ha nem sikerül holnapra beszereznem a tanulnivalókat!
- Hát jó. - egyeztem bele, némi töprengés után. - De csak ha nem teszel többé becsmérlő megjegyzéseket a személyemre.
- Ne haragudj, ha megbántottalak, többet ilyen... - mentegetőzött,de én félbeszakítottam: - Azt ajánlom is.
- Én tényleg...
- ... tehát hova is vigyem?
- A Champrés utca 7-ben lakom, tudod, a régi templommal átellenben. Nagyon köszönöm, igazán rendes tőled! Szia!
- Szia. - raktam le a telefont.

Hát nem igaz, miért pont engem kell mindig zaklatni ezzel?! Az összes osztálytársam tőlem kéri el a leckéket, csak mert én vagyok az évfolyam legjobb tanulója! Ha tudnák, hogy mennyire gyűlölök tanulni, és hogy valójában csak napi tíz percet szoktam..., magam se igazán értem a dolgot, mindenesetre egyáltalán nem bánom. Csak kezd olykor kissé elegem lenni belőle!
Dühösen föltéptem az ajtót, beköszöntem a szüleimnek, majd egyenest a szobámba mentem. A szokott látvány fogadott, azzal a különbséggel, hogy az asztalomon, a sok kacat tetején, egy fekete bársonyszalaggal átkötött rózsa feküdt!

Tűnődve vettem a kezembe, és forgatni kezdtem az ujjaim közt. Nem tudtam mire vélni a dolgot... Aztán némi töprengés után beugrott, hogy ma van a névnapom. Szinte biztos voltam benne, hogy az a béna srác küldhette, aki már vagy fél éve szerelmes belém. Eléggé kitartó, mit ne mondjak, pedig ha tízszer nem kosaraztam ki, akkor egyszer sem. Nem is értem, hogy miért akar ennyire járni velem, hisz még csak nem is beszélgettünk egymással! No mindegy, a fene se érti a férfiakat... Megvontam a vállam, és nekiálltam összeszedni a leckéket. Meglehetősen sok volt, és már előre kárörvendtem magamban, hisz Noel gyűlöl tanulni, de - ellentétben velem -, ez meg is látszik a jegyein. Őt csak a pasik, a legújabb divat, és a sminktrendek érdeklik, mint a legtöbb, mai fiatalt. Aki meg már egy kicsit is eltér az átlagtól azt lenézik, kiközösítik... Szomorúan fölsóhajtottam, majd összehúztam a táskámon a cipzárt, és elindultam. Mikor kiléptem, jeges, hűvös szél csapott meg, ezért visszamentem egy melegebb kabátért.

- Léandre! - szólt anyám. - Hová mész?
- Csak átviszem Noelnak a leckéket, mindjárt jövök! - mondtam, azzal ismét kiléptem az ajtón. Már nem fáztam annyira, de azért még el bírtam volna viselni egy kesztyűt. Áhh, mindegy, már nem fordulok még egyszer vissza!
Az utca teljesen kihalt volt, sehol egy teremtett lélek. Lépteim egyenletes ütemét csak szívem vad, s heves lüktetése törte meg. Bevallom, kissé félek este, sötétedés után kimenni egyedül az utcára. Nemtudom, lehet, hogy üldözési mániám van, de néha az a különös érzésem támad, mintha követne engem valaki...
Gyorsítottam a tempómon, már- már szaladtam, mikor egyszerre csak... ott voltam.
Valóban, ez lenne Noelék háza...? Kastélynak is beillett volna. Tudtam, hogy gazdagok, de azért mégsem hittem volna, hogy ennyire. No mindegy, ha már egyszer itt vagyok, bekopogok, mivel a csengőt nem találtam.
Egy hosszú, fehér csipkeruhás, barna hajú nő nyitott ajtót.
- Jó estét, miben segíthetek? - kérdezte, és furcsálkozó tekintettel nézett végig rajtam.
- Jó estét, Léandre Cheneviére vagyok, Noel osztálytársa, és őt keresem.
- Ne haragudjon, de nem lakik itt semmiféle Noel. - mondta barátságtalanul, azzal rámcsapta az ajtót.

Na, de jó! Hát ezt meg mire véljem...? Először azt hittem, hogy félrenéztem a véletlenül a házszámot, de nem, Champrés utca 7 volt kiírva.
Akkor meg... átvert engem ez a kis dög! Dühösen tárcsáztam, de nem csörgött ki. Hát persze! Kikapcsolta a gyávája a mobilját, hogy ne bírjam elérni! És most pedig jót röhög magában, én hülye meg bedőltem neki! Hogy is gondolhattam egy percig is,hogy kell neki a lecke?! Bárhogyan is, de kinyomozom, hogy hol lakik valójában, és fölkeresem, de abban nem lesz köszönet!

Láttam lelki szemeim előtt, amint odamegyek hozzá, és egyetlen, apró mozdulattal kitöröm a nyakát... Torz, sátáni kacajba kezdtem a gondolatra, és szinte hallottam a roppanást... Áh, nem érdemli meg, hogy ilyen kivételes kegyben részesítsem.
Megvetően fölhúztam az orrom, és a házunk felé vettem az utat. De ahogy elindultam, rögtön rájöttem, hogy itt valami nem stimmel. Hisz én már jártam ebben az utcában, de még soha életemben nem láttam ezt a házat! Lehet, hogy Noel mégsem vert át engem? Akkor pedig mindez hogyan lehetséges? Vagy csak én emlékszem rosszul...?
Kezdett kissé kuszává válni az egész. Ráadásul olyan sötét volt, hogy csak árnyszerű, elmosódott körvonalakat láttam, pedig az előbb még az összes lámpa égett! Akkor meg miért szűrődik ki fény az ablakokból...?

Szinte pánikszerűen rontottam be a házunkba, azonban az ebédlőben, ahonnan nyílik a szobám, négy, különös ruházatú ember ült az asztalnál, akiket még soha, életemben nem láttam…

Folyt. Köv.