A kísértő múlt - 2. fejezet

2. fejezet

Először azt hittem, hogy nagy siettségembe véletlenül rossz házba nyitottam be-, de hát csak nem lehetek ennyire hülye!
Mikor észrevettek engem, egy pillanatig csak néztek rám, döbbent tekintettel, de mikor fölocsúdtak, haragosnak, és kissé ijedtnek látszottak. Míg végül az asztalfőn ülő, zsabós inget és parókát viselő férfi törte meg a csendet: - Elnézését kérem, de minek tudhatjuk be a váratlan megjelenését? - kérdezte meglepetten.
- Bocsánat,én csak... véletlen... tudják a Frainche utca 14- ben lakom, és...- dadogtam összevissza.
- Hisz EZ a Frainche utca 14!
Egy pillanatra megállt az ütő bennem. Hogy micsoda...?
- Maga tréfál velem?! - kérdeztem félig nevetve, félig megrökönyödve, mire fölpattant az asztaltól, és elém állt.
- A legkevésbé sem. - fonta keresztbe a karját. - Netán eltévedt, vagy esetleg keres valakit?
- Nem, nem. Senkit.... Elnézést. - hebegtem.
- Nézze, adok önnek alamizsnát,de...

- Hogy micsoda?! Nem vagyok koldus, nem szorulok rá a mocskos pénzükre! - keltem ki magamból fölháborodottan. Méghogy én! Alamizsnát...! Még a föltételezés is sértő! Jó, nem vagyunk túl gazdagok, de azért nem hittem volna, hogy valaki csövesnek néz...!
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy menten fölrobban a dühtől. Arca elsötétült, haragos kifejezést vett föl, vonásai megfeszültek, szoborszerűvé váltak. Azt hittem, hogy odajön hozzám, és ordítani kezd velem, vagy esetleg még föl is képel,de mikor megszólalt, hangja különös módon nyugodt volt, és csendes, bár azért érezni lehetett benne az elfojtott indulatot.
- Ez esetben kérem, távozzon. - mutatott fenyegetően az ajtóra.
Jobbnak láttam inkább tényleg elhúzni a csíkot, noha ŐK törtek be HOZZÁNK, és nem pedig fordítva! Már majdnem mondtam valamit, de helyette sarkon fordultam, és dühösen rájuk csaptam az ajtót.

Mikor hallótávolságon kívül voltam, azon nyomban hívni kezdem... volna a rendőrséget, ugyanis nem volt térerő! Hát ez meg hogy lehet?
Azonban lassacskán kezdtem rájönni a dolog nyitjára, és arra is, hogy miért nincs világítás..., mert még villanypóznák, és vezetékek se voltak! Te úristen, mi ez az egész?! Hová a jó büdös fenébe kerültem?! Mit keresnek azok a furcsa szerzetek a házunkban?!
Nem igazán voltam képes racionálisan végiggondolni a kérdéseket, olyannyira elhatalmasodott rajtam a pánik. Csak futottam, és futottam, bele a nagyvilágba, egészen addig, míg úgy elfáradtam, hogy muszáj volt leülnöm egy kicsit. A nap már régen lement, úgy 10 óra felé járhatott. A felhők mögül elő - elősejlő Hold ezüstfehér ragyogása különös gyöngyházfényben fürösztötte a tájat. Egy elhagyatott tisztásnál voltam, itt-ott magányos, kopott feliratú sírkövek meredeztek elő a földből. Előttem egy kisebbfajta, mocsaras, és ingoványokkal benőtt tó terült el, melynek vizéből egy csapat őz oltotta a szomját. Még pisszegni se mertem, mert nem akartam elijeszteni őket a hangoskodásommal. Már jó ideje figyelhettem őket, mikor tompa reccsenés, és léptek hangja ütötte meg a fülemet, nem is olyan messze tőlem. Az őzek riadtan kapták föl a fejüket, majd szétszéledtek.

Egy pillanatra földe gyökerezett a lábam a félelemtől, a legrosszabbra is föl voltam készülve, de senki sem támadt rám. Áh, tiszta agybajos vagyok, biztos csak egy szarvas, vagy egy róka volt... És mi van, ha mégsem...? Mi van, ha valaki kifigyelt engem, és egészen, idáig követett? Ráadásul ez pont ideális helyszín a gyilkossághoz... Itt senki sem hall meg, ha kiabálni kezdek, plusz ha sikerül megölnie, a holttestemet is el tudja süllyeszteni a mocsárban...
Hát, - mit ne mondjak - nem túl bíztató kilátások...
- Van itt valaki? - tettem föl a kérdést fojtott hangon, minden bátorságomat összeszedve. De csak csend, hosszú, néma csend volt a felelet.
Feszülten várakoztam, hátha történik valami, de csak a szél játszadozott lomhán és fáradtan, meg - megremegtetve az éjszakába vesző fák kopasz ágait.

Különös, émelyítő szag csapta meg az orromat, mely egyszerre volt édes és orrfacsaró -, a megannyi, nyíló virág illata. Nem tudom, de én valamiért nehezen bírom elviselni az erős szagokat, és legtöbbször fuldokolni, vagy pedig tüsszögni kezdek tőlük, de ez inkább kellemes volt, bár egy kissé elnyomott az álom tőle.
Furcsa, mert teljesen elfeledkeztem arról, hogy hol vagyok, és hogy miért is kerültem ide... Semmi sem érdekelt, csak az, hogy minél előbb találjak valami kevésbé göröngyös felületet, mert már kezdtem szédelegni az álmosságtól. Végülis egy terebélyes tölgyfa tövében tértem nyugovóra. Először is „megágyaztam” -, pontosabban magam alá terítettem lepedő gyanánt a nedves, hideg fűre a kabátomat, és ráfeküdtem. Olyan idillikus, olyan... megnyugtató volt minden. Csak néztem a fejem fölött elterülő, megannyi fényes gázgömbként ragyogó, csillagos égboltot, és hallgattam szívem nyugodt, egyenletes ütemét, míg végül lecsukódtak a szemeim, és elaludtam.

Reggel madárcsicsergésre, és furcsa neszekre ébredtem. Egy kissé meg voltam lepődve, hisz éjszakára én mindig be szoktam csukni az ablakokat. Aztán minden eszembe jutott.
Noel hívása... Az a furcsa, kastélyszerű épület... És azok a különös ruházatú emberek a házunkban...
Vajon még mindig ott vannak? Olyan távolinak tűnt a tegnapi, mintha nem is történt volna meg igazából. Akkor meg mit keresek itt, egy erdő közepén...?
Riadtan fölpattantam, és körbenéztem. A távolban egy hegy vonulata rajzolódott ki homályosan a felszálló párától. Elcsodálkoztam, hisz pára általában csak akkor szokott lenni, ha esik az eső, de én nem ébredtem föl rá. Szerencsére nem áztam el annyira, megvédtek az egymásba fonódó, sűrű szövevényt alkotó ágak. A nap szikrázóan sütött, itt - ott rózsaszín, vattacukorszerű felhők vonultak át az égen. Kissé kába voltam a sok szagtól, de már nem éreztem semmit se belőlük.

Mit kezdjek most magammal...? - futott át a fejemen a gondolat. - Mégse ülhetek itt ölbe tett kézzel, ráadásul kezdek éhes lenni! És ki tudja, lehet, hogy csak álmodtam ezt az egészet... Nem mertem belegondolni más lehetőségbe.
Először is a városba mentem, hogy vegyek magamnak valami ehetőt, de amint beértem, reményem egy szempillanat alatt szertefoszlott. Most már biztos voltam benne, hogy itt valami nem stimmel...

A tér, ahová kiértem, szinte teljesen kihalt volt, csak egy - két ember lézengett céltalan. Először, a ruházatuk láttán azt hittem, hogy egy színházi próba kellős közepébe csöppentem bele véletlenül, de sehol sem láttam rendezőt, vagy kellékeket.
A nők földig érő, díszes, abroncsos szoknyát viseltek, s hajuk a legelképesztőbb módon volt megcsinálva. A férfiakon többnyire paróka, és bonyolult mintázatú, cirádás kabát volt, amilyent egy épeszű ember max. csak különleges alkalmakkor húz föl. Sőt, a tér is teljesen máshogy nézett ki, mint ahogyan szokott. A nem is olyan régen fölépített McDonald’s helyett egy smaragdzöld színű szökőkút csobogott, és a házak is olyan... különösek voltak. De a legszembetűnőbb változás a tér közepén felállított, magasba nyúló guillotin volt!
Megdörzsöltem a szemem, majd újból kinyitottam. De sajnos a „látomások...?” nem akartak egykönnyen szertefoszlani.

Jesszus! Lehet, hogy megőrültem...? Kezdtem lassacskán pánikba esni, a lábaim remegtek, vert a víz, és már- már az ájulás határán álltam. Ráadásul az emberek úgy néztek rám, mintha egy másik bolygóról szabadultam volna... Nekem meg ők tűntek furcsának. Gyanakvás, ijedtség, rosszallás, és kíváncsiság furcsa elegye ült a tekintetükben. De senki nem jött oda hozzám kérdőre vonni. Ígyhát én szólítottam meg egy padon ülő, újságjába mélyedt, frakkot, és kalapot viselő, korosodó urat.
- Elnézését kérem, hogy így megzavarom, de... megnézhetném egy pillanatra? - kérdeztem, az újságjára mutatva.
- Parancsoljon. - nyújtotta át nekem. Kissé remegő kézzel vettem át tőle. Mert ha valóban igaz, amit én föltételezek... Nyeltem egyet, mielőtt megkerestem a tekintetemmel a dátumot. Jó párszor kiolvastam magamban, majd hangosan: - 1797. márczius 9. - e, csütörtök. - suttogtam alig hallhatóan. Nem, ez lehetetlen...!