Fantasy történetek - 63.oldal

Rowan minden nesz nélkül szállt az éjszakában. A démon és ő is tökéletesen látott a sötétben.
Az arcába vágó friss levegő segített gondolkodni. Ráfért. Tervébe hiba csúszott.
- Gyűlölöm a sárkányokat! - csak ez járt a fejében mióta alaposabban megszemlélte a csapatot.
Sárkányok! Utálatos férgek! Mindenkinél különbnek gondolják magukat, minden nagy eseményben benne van a kezük és elmarnak mindenkit aki közelebb akar kerülni a dologhoz...

- Nos, hölgyeim, és uraim - kezdte Scorage. Remélem mindenki tudja, hogy miért gyűltünk ma itt össze. Hát persze, hogy tudják. Azért, mert a Természet úrnője, Mephala a barbárok szövetségét kérte, amit egyszerűen elutasítottak, majd a Rend illetve a Jég úrához próbáltak (próbálnak) eljutni. Mivel szövetségben vagyunk velük, bár ez a szövetség nevezhető egy enyhe fegyverszünetnek, el kell döntenünk, hogy mit tegyünk...

Horiq már szóra nyitotta volna a száját, de Qwâmbii nem hagyta szóhoz jutni a mágust.
- Nekem nem sokkal ez előtt egy barátom a következőt mondta; „Senkit nem érdekel, hogy mással mi történik, amíg ő kényelmesen éli az életét. Ez a baja az embereknek.” De én úgy látom, hogy nektek, nemes tündéknek is hibátok ez. Különbözzetek hát másban is tőlünk egyszerű emberektől, ebben is! Ne csak hosszú életetekben!...

Már lefekvéshez készülődtek mikor hatalmas szárnyak suhogását hallották az égen. Yelin reménykedve kapta fel a fejét, hátha az a sárkány látogatja meg őket aki segített nekik a manók ellenében. Tévedett, de nem csalódott. Fehér - fekete csíkozatú sárkány szállt a rétre. Fenségesebb és királyibb volt, mint az amit ők láttak, de ebben volt valami féktelen vadság, ami sokkal félelmetesebbé tette. Minden pillanatban egy sarokba szorított vadra emlékeztetett, aki csak az alkalomra vár, hogy...

Mikor Yelin hajnalban felébredt, a boszorkánymester békésen aludt. Azyer felült, a lány neszezését hallva.
- Ébreszd fel őket! Én eloldom a lovakat. A nyeregben eszünk. - folytatták útjukat, mintha kergetnék őket.
- Abban a hegységben lesz a völgy, ahol a karpántnak lennie kell! - mutatott előre Azúr. Hegység? Talán az.
De annyira mégsem, hogy nehezen mászható legyen. Könnyedén átkelhetnek rajta.
- Azyer... ha nem találkoztunk a boszorkánnyal az azt jelenti,...

Tudta, hogy az anonban tanult varázslók képesek a legnagyobb harmóniában élni az esszenciával, ezáltal hatalmuk is jelentősen megnő. Viszont amit a fekete mágusokról mondott Azyer, egyáltalán nem bíztató.
- Azyer... mi lesz ha esetleg szembekerülünk majd azzal a boszorkánnyal?- kérdezte Yelin. Azúr elmosolyodott.
- Szerinted egy boszorkány békésen ideadja majd a karpántot, elköszön és visszamegy Rakunba? - kérdezett vissza a vándor, szintén mosolyogva...

Megálltak és füleltek. Qwâmbii nem hallott semmit. Akárhogy fülelt csak a szélben lengedező ágak leveleinek zörgését hallotta. Ennek ellenére csöndben maradt, hátha a mágusnak jobb a füle. Horiq lassan leguggolt. Qwâmbii utánozta. Hosszú perceket töltöttek így, de nem láttak, és nem hallottak semmit.
- Észrevettek minket! - mondta Horiq gondterhelt arccal - Elvesztünk!
Ahogy ezt kimondta felállt. Abban a pillanatban repült a nyílvessző. A mágus botját találta el. A vashegy...

- Ha bármikor, bármiben segíteni tudok, akkor számíthatsz rám!
- Tudom, ezért vagyunk itt. Mi nem utazótársak vagyunk, hanem szövetségesek és barátok!
Ezek a szavak olyan jól estek Qwâmbiinak, mintha azt mondták volna, hogy Dareth rémuralma megszűnt. Úgy érezte, hogy apja szelleme tért vissza a mágus testében. Mostmár boldogan, tiszta szívvel gyalogolt a mágus mellett. Megtöltődött önbizalommal. Úgy érezte, olyan lendületet kapott, amellyel bejárja egész Tirunent...

- Mit tudsz a Pusztítás Torkáról? Halljam! - még az ajtónállók is összerezzentek a dühödt parancsra.
- Hatalmas varázsszer. - suttogta porszáraz torokkal a fogoly. Aki karjára húzza, képessé válik megnyitni valamiféle kaput, amin keresztül minden világok valamennyi fájdalma elpusztítja azt a lélekkel rendelkező lényt, aki a haszáló parancsol. De ennek a hatalomnak is ára van..

Csak ültek ott, nem mozdultak, olyanok voltak, mint a szobrok, mindenki a gondolataiba merült. Végül Horiq törte meg a csöndet:
- Mi emberek vagyunk. - kezdte - Az embereknek volt valaha egy olyan híres szokásuk, amit róluk neveztek el: az emberségesség. Ezért nem fogom társaimat irtani. Inkább korán kelünk, hogy a tündéket megelőzve átjussunk az erdőn...