Örökség III. fejezet - A tündék erdejében 2. rész

Nem tudni mennyi idővel később, amikor éledezni kezdtek, úgy érezték, összeesnek. Végtagjaik teljesen elgémberedtek, nem is érezték őket. Qwâmbii hiába volt országa leghatalmasabb harcosa, most a végkimerültség szélén állt. Összeesett. Pontosabban azt hitte, hogy összeesik, de valami erő nem hagyta. Felnézett, és ekkor vette észre, hogy ki vannak kötözve. Csuklójukra volt erősítve egy-egy fémpánt, amit lánc kötött össze a fával. Qwâmbiinak különös módon már nem fájt az orra.
Rövid időn belül megjelent két tünde nő. Fáradságuk miatt nem tudták szemügyre venni őket. A nők kezeiben tálak voltak. A tálakon étel! Odamentek a foglyokhoz és elkezdték etetni őket, mint anya a kisgyermekét. Az ennivaló nem volt nagyon ízletes, de tápláló. Horiq amúgy sem érezte volna az ízét, mert szája kicsattant a szabadulási próbálkozás közben. Számára olyan volt, mintha vért evett volna.

Az étkezés végére visszanyerték erejüket. A tünde étel megtette hatását. Így már volt erejük arra, hogy körbenézzenek. Egy hatalmas tisztás szélén voltak kikötözve. A tisztás másik végén egy magaslat volt. Azon sok tünde tartózkodott. Olyan volt, mintha tanácskoznának. Messze voltak, igaz, de az látszott, hogy csak férfiak voltak ott. Itt a fák is teljesen mások voltak, mint a többi. Sokkal magasabbnak és vastagabbnak tűntek. Leveleik vöröses színűek, és a törzsük fehér volt. A legnagyobb fa a magaslat mögött terebélyesedett. Valami jelentősége lehetett annak, hogy az emelvény az alá a fa alá volt emelve. Méretei lenyűgözőek voltak. Horiq felmérése szerint elérte az egy komenk magasságot. A tisztás szélén a növényzet még sűrűbb volt, mint máshol, szinte falat alkotott. Kis rések vezettek ki a mezőről, nyilván ezeken lehetett eljutni a lakhelyekhez. A napfény itt nyugodtan bejuthatott, és ez volt az, ami a körülményekhez képest felvidította az Utazókat.
Az, hogy ki vannak kötözve, hamar elvette a kedvüket. Mozdulni sem tudtak. Qwâmbiinak eszébe jutott a medál.
- Horiq! Megtaláltam a harmadik örököst! - mondta.
A mágus, aki eddig bágyadtan nézte a körülötte lévő érdekes világot, most felkepata a fejét.
- Hogy? - csodálkozott.
- Ahogy mondom! Annak a tündének a nyakában volt egy mithrill nyaklánc, azon lógott egy fehér színű fémmedál, hasonló motívummal, mint a miénken.

- Geflódëlnek?
- Nem, a másiknak.
- Ez hatalmas szerencse. Valahogy ki kell szabadulnunk, és közölni velük, hogy miért is vagyunk itt.
- Ez hogy történhetett meg?
- Nincs ebben semmi különös. Egy tünde sokáig él, bármikor megtalálhatta a medált. Lehetséges, hogy észre se vette a medál különleget tulajdonságait. Ennek a népnek szinte az összes eszköze mágikus. Olyan, mintha te találtál volna egy ásót a kemrinoni út szélén. Az meg hogy összefutottunk vele, nem a véletlen műve.
- Szerinted velünk jönne?
- Nem tudom. Te miért követtél?
- Úgy éreztem így helyes.
- Akkor ő is úgy fogja. Most már csak el kell engedniük. De hogyan?

Qwâmbiinak támadt egy ötlete. Meg is osztotta Horiqqal, aki csak bólintott. Egyszerű, de jó ötlet, gondolta Horiq.
Nem volt semmi dolguk, és nem is tudtak volna tenni semmit. Beszélgettek, közben fürkészték a környéket. Felfedezték, hogy batyujuk a szemben lévő fának volt támasztva, de fegyvereiket nem látták, hiába keresték.
Estefele járt az idő, amikor újra ételt hoztak nekik. Feltehetően ugyanaz a két nő, mint délben.
- Beszélhetnék az uratokkal? - kérdezte tőlük Horiq.
- Nem tudjuk. - válaszolta az egyik tünde nő - Biztosan. Szólok neki, hogy szót kívánsz váltani vele.
- Köszönöm. - zárta le a beszélgetést Horiq. Ránézett Qwâmbiira. A fiú vissza.
A nő elrohant, egyenesen az emelvény felé, ahol még mindig tárgyaltak a tünde urak. Ahogy a nő odaért csak annyit lehetett látni, hogy az egyik tünde feláll helyéről és megindul a foglyok felé. Nem tellt bele sok idő, míg kényelmes léptekkel megérkezett a tünde király. Őt is nehéz volt megkülönböztetni a többitől, főleg az öltözete különbözött. Ugyanolyan hosszú köpenye volt, mint a többieknek, de az övé piros volt, nem zöld. Köpenye szegélyét ékkövek díszítették, érdekes mintákat rajzolva az egyébként egyszínű ruhadarabba. Nyakában és kezén arany, ezüst és mithrill láncokat hordott. Hosszú fekete hajával, és hosszú, vékony arcával Geflódëlre emlékeztetett. A nagyúrral együtt két másik tünde érkezett. Arcra ők is hasolítottak az úrra. Qwâmbii ebből azt a következtetést vonta le, hogy a tündék ugyanolyanok. A másik kettő öltözete valamivel egyszerűbb volt. Zöld köpenyük volt, de a szélük ezeknek is ki volt verve drágakövekkel. Nyilván ez lehetett a tündéknél a rangbeli megkülönböztetés kimutatása.

- Általában úgy szokták, - kezdte a tünde úr - hogy a vezér hivatja az alattvalóit vagy foglyait. Tekintettel vagyok helyzetetekre, ezért idejöttem én.
- Nemes cselekedet, tünde uram. - szólt a mágus - Ha elengednél minket, akkor mi járulhatnánk trónusod elé. Én Horiq vagyok, a barátomat Qwâmbiinak hívják. Egy nagyon fontos küldetést kell teljesítenünk. Nagyon sürget minket az idő.
- Miféle küldetést? - kérdezett vissza gyanakodva a tündék ura.
- Engedj el minket és elmondok mindent.
Az úr megrázta a fejét. Láthatóan nem bízott a foglyokban.
- Peterondël melro fendänft ale agonem elgonde ïven donten! - mondta Horiq tündéül. Qwâmbii később megtudta, hogy ez egy fogadalom tétel volt, amiben kezeskedett, hogy egyikük se fog bántani senkit.

A nagyúr láthatóan meghökkent, amikor meghallotta a tünde nyelven beszélő ember mágust. Valószínű, hogy ez meggyőzte arról, hogy az emberek tényleg nem akarnak ártani nekik. Intett a mögötte álló tündéknek, akik azonnal kioldozták az Utazókat. A szabadság érzése mindennél jobbá tette a kedvüket, és ez arcukon is tükröződött. De boldogságukban nem feledkeztek meg arról, hogy miért is voltak kikötözve. Horiq gyorsan letérdelt a nagyúr lábai elé.
- Őszintén sajnáljuk a tündék hatalmas és gyönyörű úrnőjének, Derendioëlnek a halálát. - mondta a mágus már közös nyelven - Hatalmas veszteség mindannyiunk számára.
Az úr csak állt egy ideig, majd intett a foglyoknak, hogy álljanak fel. Az emberek engedelmeskedtek. Arca teljesen megváltozott, szomorú, és mégis derült arccá változott minden vonása, ami eddig gondterhelt volt. Kezeit a magasba emelte és széttárta.
- Ne is beszéljünk róla. Gyertek asztalomhoz, a vendégeim vagytok. Horiq, Qwâmbii! A Fehér Erdő Ura, Gandorel Ioreth köszönt benneteket birodalmában! - mondta a király, majd elmosolyodott.

Elindult a magaslat felé. A vendégek és a másik két tünde követték. Ahogy haladtak, jobban szemügyre vették a tisztást. A nap sugarai ebben a késő délutáni órában is tisztán behatoltak a lombok közé. Azokon a kis réseken, amiket már előbb is megfigyeltek, ki-be járkáltak a tündék. A magaslaton egy hatalmas asztal volt. Rajta zöld terítő, és roskadásig tele volt rakva ennivalóval. Az embereknek összefutott a nyál a szájukban. Az asztal végén állt az a hatalmas fa, amiből ki volt faragva a király trónja. Mellette még két gyönyörűen kifaragott szék volt elhelyezve. Az asztalnak a másik vége le volt kerekítve. A király csettintett egyet ujjával, mire két úr felállt, és eltűnt az egyik nyíláson. Hamar visszatértek egy-egy káprázatos ügyességgel kifaragott székkel. A király balkeze felőli oldalára ültették le a rabokból lett vendégeket. A szék nem csak szép volt, de kényelmes is. A király is elfoglalta a helyét, majd felállt. Az összes többi tünde követte példáját, nem volt mit tenni, az embereknek is fel kellett állniuk. A király tünde nyelven mondott köszöntőt, ami elég sokáig eltartott. Qwâmbii nem értette, mit mond, csak a Horiq és a Qwâmbii szavakat hallotta ki a mondanivalóból. Mialatt a beszéd tartott, ő a tündéket figyelte. Kereste azt az egyet, melynek nyakában ott lógott a medál. Nem találta. Hiába volt akkora hasonlóság két tünde között, azt az egyet biztosan felismerte volna, de nem volt sehol. Qwâmbii már-már elkeseredett, amikor arra gondolt, hogy biztosan szolgálatot teljesít az erdőben. Horiqnak nem voltak hasonló gondjai. Ő tökéletesen értette a tünde nyelvet. Még gyerekkorában tanították neki Mágusföldön. Láthatóan tetszett neki a szónoklat. Fordítani nem akarta, úgy gondolta illetlenség lenne a királlyal egyszerre beszélni. Amikor az uralkodó befejezte mondanivalóját, mind leültek és ettek. A két utazó végre annyit ehetett, amennyi beléfért. „Igaz, hogy a tündék étele nagyon finom, de Muri gaminpörköltjét meg sem közelíti” – gondolta Qwâmbii, feledve eddigi problémáit. Hamar jóllaktak. Mindenki elnyújtózott a székében, aztán elmentek. Csak az utazók és az úr maradt. Kis idő elteltével Gandorel magához intette az egyik íjászt, a fülébe súgott valamit, majd amaz távozott.

Hamar visszatért, és beállt ugyannarra a helyre, ahol elötte állt. Messziről akár egy szoborral is össze lehetett volna téveszteni. Ugyanonnan, ahonnan az íjász visszajött, kilépett egy tünde. Horiqék háttal ültek neki, de valami arra késztette őket, hogy megforduljanak. Ő volt! Az Örökös! Horiq nem látta soha, de érezte, hogy ez az egy más, mint a többi. Mire mondhattak volna valamit, az ismeretlen fent állt Gandorel mellett.
- Ülj le fiam - mondta a király, mire az Utazók még jobban meresztették a szemüket, és a csodálkozástól még a szájuk is tátva maradt.
Az ismeretlen leült.
- Ő itt a fiam Bël Ioreth. Érdeklik az érdekes történetek, nyilván a tietek is az lesz. Hadd hallgassa meg.
Horiq - miután magához tért az előbbi megdöbbenéséből - jobban szemügyre vette a tünde nyakát. Látta a láncot, de a medál a ruhája alatt volt. Nem tehetett mást, elkezdte a történetet.
Elmondott mindent, ugyanúgy, ahogy Qwâmbiinak néhány nappal azelőtt. Egyetlen kis részletet sem hagyott ki. Még kiegészítette az azóta történt dolgokkal, hogy találkozott Qwâmbiival, a zombikkal, Dudóval, az útonállókkal, és végül az erdőbe való bejutásukkal. A tündéket láthatóan nagyon lekötötte a történet. Amikor végzett vele, beesteledett, és a többi tünde már régen aludni tért, de ők még mindig beszélgettek.
- Azt mondod ti vagytok ketten az Örökösök, - fejtegette Gandorel - a harmadikban szinte biztosak vagytok, hogy ki, a negyedik meg valószínű, hogy Ametÿs hercegnő. Akkor miért nincs veletek a harmadik. Ki ő?
- Ő a fiad! - válaszolt röviden a mágus.

Bëlen látszott, hogy teljesen meg van hökkenve. Majdnem leesett a trónról. Nála talán csak Gandorel csodálkozott jobban. Tudott a fia medáljáról, de nem hitte volha, hogy ekkora jelentőségű. Mindig azt gondolta, hogy egy jelentéktelen ékszer, és ezzel az összes tünde, aki ismerte így volt. Végül Bël elővette a medálját. És tényleg! Tényleg az Örökség volt! Egy halványkék, szinte már fehér színű fémdarab, tetején lyukkal. Egyik oldalába egy szellőmotívum volt bevésve.
- Bël! Tied a Levegő Medál! Te vagy a harmadik Örökös! - jelentette ki Horiq - velünk kell jönnöd!
Olyan hirtelen történt minden, hogy még Horiq is alig fogta fel. Bëlnek valami természetfölötti erő azt súgta, hogy sorsa össze van kötve ennek a két embernek a sorsával. Úgy érezte, hogy akár életét is áldozná értük, pedig nem is ismeri őket. Az apjára nézett. Gandorel gondterhelt arccal figyelte a fiát. Nem tudott mit szólni. Ők teljes biztonságban voltak a zombik elől. A Fehér Erdőbe nem juthatott be semmilyen lény az akaratukon kívül. Ha mégis bejutott, onnantól kezdve szabad prédája volt az irtózatosan pontos tünde nyilaknak.
- Engedjem el a fiam veletek halandó emberekkel, akik ezelőtt kezet mertetek rá emelni?! - fakadt ki végül a tündék királya - Nekem nem érdekem a világotok békéje. Az én erdőmbe senki nem teszi be a lábát, ha én nem akarom. Én biztonságban vagyok!

Horiq már szóra nyitotta volna a száját, de Qwâmbii nem hagyta szóhoz jutni a mágust.
- Nekem nem sokkal ez előtt egy barátom a következőt mondta; „Senkit nem érdekel, hogy mással mi történik, amíg ő kényelmesen éli az életét. Ez a baja az embereknek.” De én úgy látom, hogy nektek, nemes tündéknek is hibátok ez. Különbözzetek hát másban is tőlünk egyszerű emberektől, ebben is! Ne csak hosszú életetekben!
Horiq mosolyogva hátradőlt. Büszke volt Qwâmbiira. Ennél nagyobb bölcsességet ő maga sem mondhatott volna. Érdeklődve figyelte, hogy mit fog erre reagálni Gandorel. A király nem szólt, csak ült az asztalra könyökölve. Bël figyelte apját. Nem tudta, hogy mit fog szólni Qwâmbii szavaira. Nyugodt volt, bár az ő sorsáról döntöttek.
- Igazad van ifjú ember. - mondtan a király szomorúan - Csak szerető apa lévén féltem a fiam. Úrnőmet most vesztettem el, nem akarom, hogy fiam is erre a sorsra jusson!
- Nem fog, Horiqqal meg tudjuk védeni. Jó harcosok vagyunk. - mondta Qwâmbii, aki teljesen átvette Horiqtól a társalgó szerepét. De most úgy érezte hibázott. Nem sokkal azután, hogy kimondta, már meg is bánta előbbi kijelentését. A király is furcsán nézett rá.
- Igen? - kérdezte sunyi tekintettel Gandorel - Ha ekkora harcosok vagytok, öljétek meg, és hozzátok el nekem holnap estig Slimokot!
Ezzel felállt, és távozott az asztaltól Bëllel együtt. Horiq mérgesen nézett Qwâmbiira, aki nagyon elszégyellte magát.
- Bocsánat. - rebegte.
- Hát... fel van adva a lecke. - mondta elhúzott szájjal Horiq.

Amikor a pislákoló gyertya fénye végleg kialudt, az utazók elhatározták, hogy elmennek aludni. De hova? Végre biztonságban érezhették magukat, jóllaktak, de alvóhelyük nem volt. Egyikük sem akart a tisztáson a szabad ég alatt aludni, ki tudja mekkora jelentősége van ennek a helynek. A tündék akár tiszteletlenségnek is vehetik, és akkor - Slimok ide vagy oda - Bël marad a családjával. Márpedig mennie kell. Kezükben a világ sorsa, és sajnos nekik kell megmenteniük.
Még mielőtt elhatározták volna, hogy keresnek valakit, aki segíthetne nekik, megjelent egy tünde nő a sötétben. Közeledett az emberek felé. Gyönyörű volt. Qwâmbii látott már néhány szép nőt életében, köztük Friingo handorioi király feleségét, Kaldenlát is, akiről azt állították, hogy szépsége határtalan egész Tirunenen. „Hát akkor aki azt állította, az nem nézett szét elég jól a világban” – mosolygott magában az ifjú. Ez a tünde nő egyszerűen lenyűgözte a két embert. Horiq hamarabb észhez tért mint a társa, aki úgy érezte, beleszeretett a nőbe. Hosszú, szálegyenes, aranysárga haja szinte világított a sötétben, testét csupán egy csipkézett ruha fedte.
- Leülhetek? - kérdezte.
- Persze. - válaszolt Horiq.

A nő kényelmesen elhelyezkedett a faragott széken. Qwâmbii úgy érezte, hogy valamit mondania kell, de nem tudta eldönteni, mit. Ott ült előtte az a nő, akinél szebbet nem látott egész életében.
- A nevem Endariël. Bël Ioreth kedvese vagyok. - kezdte a tünde nő. Qwâmbii ezekre a szavakra azt hitte, ott nyomban meghal. Olyan irigy volt leendő társára, hogy majd’ szétpukkant. - Hallottam, mit terveztek. Bël mindent elmondott. Én igazából nem tudom, kik vagytok, és hogy valójában mit is akartok, de nagyon remélem, hogy a jóság ösvényét tapossátok, nem a gonoszságét, és nem keveritek bajba az én egyetlen szerelmemet.
Horiq is bemutatkozott, várta, hogy Qwâmbii is ez tegye, de a fiú ebben az állapotban nem volt rá hajlandó. A mágus hát bemutatta az ifjú harcost a hercegnőnek.
- Hidd el úrnőm, mi jó úton haladunk, lelkünkben rossz szándék nincs. - nyugtatta Horiq - Hű társai leszünk Bëlnek, jóban, rosszban. Persze ahhoz az kell, hogy uratok elengedje velünk.
- Igen, hallottam, hogy a rettenetes Slimokot kell legyőznötök.
- Nem nagy ügy. - mondta duzzogva Qwâmbii, aki még mindig nagyon meg volt sértődve, hogy a tünde elvette tőle ezt a csodálatos, gyönyörű nőt. Azt nem tudta, hogy Bël és Endariël frigye hatszáz évvel ezelőtt kezdődött, amikor még az a nemzetség, amiből Qwâmbiit is származik, tervbe sem volt. - Simán elintézem!
- Qwâmbii, te megőrültél? - kérdezte értetlenül Horiq.
- Igen. - mondta a fiú, amikor észrevette, hogy mit is mondott. Élete első szerelme fél percig tartott.
- Ne haragudj rá, kissé forrófejű. - mosolygott a mágus.
- Nem haragszom. - mosolygott a nő is - Nem vagytok álmosak?
- Ami azt illeti, tudnánk aludni.
- Akkor gyertek utánam.

Endariël felállt, kihúzott egy különös formájú karót a földből, ami amint megérintette, rögtön halvány, kékes színű fényt kezdett el árasztani. Megindult az egyik nyílás felé, és az utazók követték. Amint átléptek a természetes kapun, elkápráztató látvány fogadta őket. Ahogy sejtették, itt volt a tünde város. Épületeket nem lehetett látni, a fákon helyezkedtek el a tündék lakhelyei. A házakhoz hosszú-hosszú lépcsőkön lehetett feljutni. A város ugyanabban a kék színű fényben úszott, mint Endariël fáklyája. A vándoroknak úgy tűnt, csak hangulatvilágításnak voltak éjszakára kinnhagyva, mert annyi fényt nem adtak, hogy megvilágítsák a várost. Az Utazók is csak a legközelebbi házak körvonalait látták. Azon kívül az is feltűnt nekik, hogy ezek a kis kunyhók össze vannak kötve függőhidakkal. Csak haladtak szinte egyenesen a hatalmas fák alatt. Nem találkoztak senkivel. Nem olyan sok gyaloglás után megláttak egy helyet, ahol sokkal több fény világított, mint a város többi részén. Mielőtt megkérdezhették volna ennek az okát, Endariël már mondta is:
- Az ott a királyi palota.

A palota bejáratánál két őr fogadta őket. Amint meglátták, hogy a hercegnő a jövevények között van, szó nélkül utat engedtek. Közvetlen az őrök után kezdődött egy végtelenbe menő lépcsősor. Elindultak hát rajta fel a palotába. A kapaszkodás valami ismeretlen oknál fogva nem volt megerőltető egyiküknek sem. Mikor felértek Qwâmbii elkiálltotta magát.
- Csak nyolcszázhuszonhárom lépcsőfok. Qryx legmagasabb őrtornyába kilencszáztizennyolc vezet.
- Halkan Qwâmbii! - szólt rá Endariël - A király nem szereti, ha zavarják álmában. Gyertek, nincs messze a szobátok.
Tényleg nem volt messze. Azon a keskeny teraszon, ami a szobákat összekötötte csak libasorban tudtak haladni, egészen az utazók ideiglenes lakhelyéig. A hercegnő benyitott a szobába. Két ágy volt bent, más semmi. Nyilván a vendégekenek volt fenntartva, bár az utóbbi időben nem sokan lakhatták. Ezt bizonyította az a rengeteg por is, amely lepte a szobát. A szabad égnél jobb, gondolták, és le is huppantak az évek óta bevetett ágyra.
- Hercegnő! Nem lenne kedved mesélni nekünk valamit a városotokról, erdőtökről? - kérdezte a mágus.
- Mit meséljek? Ősidők óta itt van mind a kettő. Mióta világ a világ, a Fehér Erdőt tündék lakják. Az elsők építhették a várost is.
- Miért van az, hogy a király emelvényén csak férfiak voltak?
- Egyszerű a magyarázat. A nőknek nincs kedvük foglalkozni a politikával. Mi inkább járkálunk az erdőben, gyönyörködünk a füvekben, a fákban, a madarakban. Itt mindenki egyenlő, ha akarnám leülhetnék a király asztalához.
- Nem veszélyes mostanában az erdőben mászkálni?
- Nem. Vannak biztosított területek. Oda Slimok nem merészkedik.
- Hogy ölte meg az úrnőt?

Endariël egy kis csönd után válaszolt Horiq kérdésére.
- Diplomáciai úton volt az úrnő, Qryxben. Hazafele jövet arra kérte kocsisát, hogy álljanak meg egy kicsit, járna az erdőben egyet, olyan régen látta ezt az érintetlen természetet. Nem sokkal később az őrök kiáltozásra lettek figyelmesek. Odarohantak, de akkorra már csak Derendioël fejét találták meg. Urunk azóta gyászolja. Pedig már eltelt kétszáz év.
- Miért Endariël, te nem gyászolnád fiam, ha egy nap valaki a fejét hozná haza? - szólalt meg Gandorel a hátuk mögül.
Endariel szó nélkül, könnybe lábad szemmel leborult ura előtt.
- Ne haragudj uram! - zokogta.
- Nem haragszom. De most gyere, hagyjuk a vendégeket aludni. Holnap nehéz napjuk lesz.
Ezzel elmentek. Horiqékban mélyen benne maradtak ennek a mai estének a történései. Sokáig csak feküdtek, de végül az álom ránehezedett a szemükre.