Örökség III. fejezet - A tündék erdejében 3. rész

Reggel sokáig aludtak, nem volt, mi megzavarja őket. A nap fénye a város fölötti lombokon nem sütött át. Ezen kívül fáradtak is voltak, sokáig ébren voltak az éjszaka.
A nap szépnek indult, de ott volt az a nyomasztó érzés, amit Dareth gonoszsága árasztott.
Mindketten tudták, mit kell tenniük, ezért nem húzták az időt, hamar megreggeliztek, majd elindultak ebbe az ismeretlen rengetegbe egy borzasztó lény felkutatására. Endariël még előző nap este elmondta nekik, hogy az íjászok szerint hol szokott tartózkodni a szörny.
Nekivágtak hát a rengetegnek. Északnak indultak. Nem sokat haladtak, amikor elképesztő bűz csapta meg orrukat. Olyan lehetett, mint amikor egy falusi esküvőn után nyolc grimkloi teteme büdösödik a trágyadomb közepén. Mindketten remélték, hogy ez a szag elvezet majd az állathoz, hiszen a tündéknek nincs ilyen szaguk. Követték hát az egyre erősödő, förtelmes bűzt. Ahogy közeledtek a szag forrásához emelkedni kezdett a terep, míg teljesen sziklássá nem vált. A fák ezen a kemény talajon is nőttek. A természet ereje ebben az erdőben mindennél erősebbnek bizonyult. A vadászok felkapaszkodtak hát a kövekre. Itt lehetett Slimok lakhelye, de most nem volt ott. A véres szikla tetején koponyák, csontok, húscafatok voltak szétszórva.
- Ha ide nem tér vissza, akkor én gamin leszek. - mondta Qwâmbii.
- Igazad van, biztos ez a tanyája. - helyeselt Horiq.
- Másszunk fel az egyik fára, majd lesből támadunk.
- Rendben, de emberek ellen ez nagyon aljas megoldás lenne.
- Embereket nem ölünk, már megbeszéltük. Egyébként tudom. A szemtől szembeni harc mindennél becsületesebb szerintem is.

Nagy nehezen felmásztak a fa tetejére. Kényelmesen elhelyezkedtek egy olyan ágon, ahonnan tökéletesen látták a vérmezőt, de ők takarásban maradtak.
Órákat várakoztak itt. Lenyugvóban volt már a nap, amikor megjelent az a teremtmény, amit vártak. A szörny egy lófejjel a szájában érkezett „éttermébe”.
- Nem is olyan félelmetes. - állapította meg Qwâmbii
- Ne ítélj elsőre! - oktatta a mágus.
A szörny kitátotta a száját, és kiejtette belőle a megmaradt testrészt. A látvány igazolta Horiqot: hatalmas pofájában kard nagyságú, tűhegyes fogak meredeztek. A ló többi része már a gyomrában lehetett, a lény szemmel láthatóan nem akarta megenni a fejet is, inkább úgy tűnt, hogy csak idáig hurcolta. Ahogy közeledett, borzalmas teste - és szaga - úgy növekedett. Maga a teremtmény gyíkszerű, teste vaskos, elnyújtott. Négy lába volt, mindegyiket járásra használta. Lábszára különös módon vaskos volt, kisebb csonttüskékkel. Qwâmbii összesen négy ujjat számolt lábanként, s amely ujjak közül egy érdekes módon hátrafelé állt, ami azt jelezte, hogy ez a hüllőszerűség akár a fára is képes mászni. A két utazó már egy kicsit kényelmetlenül várakozott tovább. Slimok szép nyugodtan bemászott a sziklák közé, és leheveredett a tűző napra. Hatalmas teste szinte csupa izom volt. Bőre száraz, kemény, tompán szürke. Bár a környező sziklák színétől elütött az övé, mégis messziről nehezen észrevehetőnek tűnt. Testén halványan megcsillantak a napsugarak, amint egy kis nyállal végignyalogatta mellső lábait.

Qwâmbii egyszerre találta visszataszítónak és vonzónak az állatot. Nem tudta miért, de mégis egyfolytában csodálta a lény tökéletes alakját, le sem tudta venni róla a tekintetét. Magában felmérte, hogy hossza meghaladja a tizenöt komot, és tudta, hogy a hús és izomtömeg nyilván nehezebb még azoknál az állatoknál is, amelyekről egyszer apja mesélt, amikor a hegyekben járt. Az apja. Qwâmbiinak ekkor eszébe jutott, hogy miért is vannak itt, és hogy sürget az idő. Kezdett türelmetlenné válni. Látta, hogy megfelelő pillanat itt nem lesz, kénytelenek lesznek mihamarabb támadni. Még nem volt dél, de az idő egyre melegebbre fordult, és félő volt, hogy az állat sokkal aktívabb lesz. Nem volt mit tenni, lassan neki kellett támadni a szörnynek.
Slimok ekkor felkelt, és néhány lépést megtéve áthúzódott a szemközti fák alá az árnyékba, és úgy tűnt, aludni fog. A két barát úgy érezte, eljött a mefelelő pillanat. Halkan lemásztak a fáról és elindultak a szörny felé. Bár semmilyen zajt nem csaptak, a teremtmény szemei felpattantak, és egy iszonytató hangot hallatva elindult feléjük.
- Nincs visszaút. - motyogta Qwâmbii maga elé.
- Megpróbálom lebénítani. - közölte Horiq, s mivel mágusbotját a nyíllövés használhatatlanná tette, így a kezeiben formált bénító mágikus lövedékeket hajította a szörnyre.

A várt hatás azonban elmaradt. A lövedékek ártalmatlanul lepattantak a lény testéről, s nekicsapódva a környező bokroknak teljesen megdermesztették azokat. Horiq káromkodott egyet, majd odaszólt Qwâmbiinak, akit szintén ledöbbentett a sikertelenség:
- Úgy tűnik, a kedves kis gyíkocska mágikus lény. Legnagyobb sajnálatomra nem tudok ellene mágiát alkalmazni. Próbáljuk meg kétfelől megtámadni, hátha megzavarodik, és lesz esélye valamelyikünknek a közelébe férkőzni.
Qwâmbii bólintott egyet, és a dögöt figyelte, amint az hörögve, fogait csattogtatva lassan közeledett feléjük. A mágus ötletét helyeselve kitért jobbra, mindvégig szemmel tartva ellenfele mozgását. Társa időközben ugyanígy cselekedett, csak ő balra indult el, s közben előhúzta a kardját. Bár Qwâmbii azelőtt még nem látta Horiqnál a kardot - hiszen az útonállók ellen is bottal küzdött - mégsem lepődött meg. Tudta, hogy a mágus minden helyzetre fel van készülve, s most egy kicsit biztonságban érezte magát.
Ekkor a lény termetét és eddigi lassúságát meghazudtoló módon egy hatalmasat ugrott Qwâmbii felé, száját hatalmasra tátva. Az ifjú harcosnak sikerült félreugrania az éles agyarak elől, s a pillanatnyi megdöbbenés után kardját maga elé szegezve ismét szembenézett a szörnnyel. Az szintén őt figyelte, szeme sarkából pedig a másik ember mozgását követte. Qwâmbii megpróbált közelíteni felé, de egy-két hatalmas álkapocs-csattintás, és karomcsapás meggyőzte arról, hogy jobb, ha megvárja, míg Horiq is közelebb ér.

A másodpercek szinte csigalassúsággal teltek, ahogy a két utazónak sikerült megközelítenie a borzalmas teremtményt. Az állat nyugodtnak tűnt, és gonosz tekintettel méregette újdonsült ellenfeleit. Végül, mikor már egészen egy szikla tövében volt már beszorítva, úgy döntött, megtámadja a közelebbnek - és ezzel veszélyesebbnek - tűnő ellenfelét, Qwâmbiit. Nagy lendülettel ugrott neki, de fogai csak a harcos pengéjébe haraptak bele. A lény felmordult, s izmos karjával félrelökte a közben melléérkező mágust, majd megindult Qwâmbii felé. Ismét egy ugrással próbálkozott, de megint elvétette. Dühödten fordult ismét reménybeli áldozata felé, és most ő próbálta meg nekiszorítani a sziklának.

Qwâmbii tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Barátja kikerült a látóteréből, de mivel a szörny őt támadta, ezért remélte, hogy a közelben van, és mindjárt segít is neki. Ebben nem is csalódott. Amikor már a sziklafal kezdett veszélyes közelségbe kerülni, A mágus hirtelen felbukkant és már-már súlytásra lendítette karját, amikor a lény hirtelen felé fordult, és egy hatalmas harapással feléje, hátrahőkölésre késztette őt. De ez az egy pillanat is elég volt ahhoz, hogy az ifjú harcos biztonságos távolba kerüljön a kövektől. Félő volt, hogy a teremtmény most a mágust fogja megtámadni, így Qwâmbii felkapott egy csomó követ, és elkezdte dobálni az állat fejét. Ténykedését siker koronázta; a felbőszült hüllőszerűség megindult feléje, méghozzá talán a kelleténél kicsit nagyobb sebességgel. Az ifjú megfeszült, minden idegszálával csak a közelgő veszedelmet figyelte. A kellő pillanatban félreugrott egy újabb harapás elől, majd kardjával hatalmasat csapott a gyík fejére. Csakhogy az állat egész testét csont keménységű bőrpáncél fedte, így a fegyver pusztán csak megkarcolta azt.
- Vigyázz, Horiq, ez a dög acélból van! - kiáltotta társának a harcos.
- Akkor már értem, miért nem sikerült a tündéknek eddig levadászniuk. - jött a válasz valahonnan a szörny háta mögül.

A lény ismét felordított, és - ha lehet - még dühösebben támadta meg Qwâmbiit, akinek kevés ideje maradt arra, hogy kardjával hárítsa a felé lendülő karmok és fogak újabb rohamát. Elkeseredetten küzdött, próbálta minél inkább távolabb tartani magát szörnyű ellenfelétől. „Lehet, hogy nem is volt olyan jó ötlet megtámadni ezt a valamit” - gondolta. Életében kevés alkalom volt, amikor nagyon rettegett volna valamitől, hiszen mindig is a legbátrabbak közé tartozott, de most kicsit kezdett megijedni. A hideg verejték lassan végigfolyt a tarkóján, egészen le a hátán, nedvessé téve könnyű bőrruháját. A nap egyre magasabbra hágott az égen, s a hőségben az ifjú torka teljesen kiszáradt. Az állat szájából jövő bűzbe némi izzadtság szaga is keveredett, és Qwâmbii határozottan úgy érezte, hogy az egyébként mindig lenge bőrruhája most így nedvesen kissé akadályozza a mozgásban. A nap vakított az égen, így a harcos próbált úgy helyezkedni, hogy a napnak háttal legyen, és a szörnyet vakítsák el a sugarak. Ám a lény nemigen nézett felfelé, sárgásszürke agyaraival minduntalan az ifjú beleit célozta meg, és nem látszott rajta, hogy fáradna, pedig már több mint egy fél órája kereste a rést a Qwâmbii kardja által biztosított védelmen.

Horiq nem tudta, mit kellene csinálnia, valahányszor úgy tűnt, a szörny nem figyel rá, a közelébe merészkedett, de abban a pillanatban már szembe is találta magát a hatalmas fogakkal. Nézte, ahogy barátja elkeseredetten küzd a bestiával, és a tehetetlenség keserű ízével a szájában azon tűnődött, hogyan lehetne harcképtelenné tenni ezt a hatalmas fenevadat. Mágus lévén nem rendelkezett mély harci és vadász tapasztalatokkal, így nem tudta, hogy mitévő legyen. Alaposan megfigyelte az állatot, kereste rajta a gyenge pontokat. Bár elsőnek arra gondolt, hogy a szemeit kellene célba venni, miután jobban megnézte az állatot, rájött, hogy annak a szemét majdnem öt ujjnyi szaruhártya védi. Mivel Slimok kígyószerű mozgással haladt, ebből arra következtetett, hogy habár gerince meglepően hajlékony volt, ha oldalra kellett hajolni, vagy összekuporodni ugráskor, de felfelé nemigen mozog. „Tehát valahogyan fel kellene jutni a hátára, mert oda nem ér el lábaival, meg a szájával” - gondolta. Ezt megerősíteni látszott, hogy az állat nyaka igen rövid volt, és ami valószínűvé tette, hogy így a feje sem hajlékony eléggé. Mire mindezt így megfigyelte, már készen is volt a terve. Odakiáltott hát Qwâmbiinak, remélve, hogy nem zökkenti ki a koncentrálásból:
- Úgy látom a háta lehet a gyenge pontja, megpróbálok felkerülni rá, kitartás!

Válasz ugyan nem érkezett, de remélte, hogy a harcos hallotta és megértette azt amit mondott. Mivel a csata a fák közé tolódott már el, úgy döntött, hogy a fákról fog ráugrani, és a fákhoz odacsomózott kötelekkel megpróbálja - ha mást nem - a száját összekötni. Gondolatban hálát adott a tündék leleményességének, amikor a kezébe vette a magával hozott tünde köteleket. Ezek ugyanis nem holmi egyszerű kötelek voltak, hanem a leggondosabban kikészített növényi indákból valamiféle titokzatos módon összefontak, amelyekbe, egy-egy mithrill-szál is benne volt. A mithrill a beszerezhető legtartósabb, legrugalmasabb anyag volt Tirunen földjén, s amely szilárdsága ellenére nagyon könnyű volt. A mithrillből készült fegyverekért, védőöltözetekért egész aranyhegyeket voltak képesek kifizetni, akiknek lehetőségük volt a megvásárlásukra. Horiq nem tudta, honnan szerezhették a tündék a mithrillt, de minden egyes kötélben benne volt egy-egy szál. Ezen azonban most nem állt le gondolkodni, inkább sürgősen nekilátott a kötelek megcsomózásának. Felmászott egy alkalmasnak tetsző fára, amelynek ágas-bogas koronáján könnyedén tudott kapaszkodni, és amelyhez több fa is közel volt, és gondosan rögzítette a kötelek egyik végét az ágakhoz, másik végükre pedig hurkokat csinált.
- Próbáld meg idecsalni, majd aztán valahogy megkötözöm! - kiáltott ismét Qwâmbiinak.

Bár válasz ezúttal sem érkezett, a csata színtere mégis észrevehetően egyre közelebb került a mágushoz. „Ügyes gyerek ez a Qwâmbii” - mosolyodott el egy kicsit magában Horiq.
Amint a fenevad bekerült alá, megmarkolta a kötelek végét, és ráugrott a szörny hátára. Egyik kezével megpróbálta átdobni a kötelet a hüllő nyakán, másikkal pedig a kardját döfte bele az állat nyakába. Csakhogy amilyen rövid volt a nyak, épp olyan kemény is. A penge félresiklott rajta, s egy-két ujjnyi vágást ejtett a pikkelyekből álló páncélon. A szörny ismét felordított, és a hátára dobta magát. A mágusnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy egy nagy ugrással kikerüljön a halálos roppantás elől, de mikor a földre huppant, megcsúszott az árnyékban nedves mohán, és elhasalt a fűben.
A bestia megint a talpára fordult, és egy hatalmas farokcsapással messzire lökte az előző jelenettől kissé megzavarodott Qwâmbiit. Elindult, hogy végezzen az éppen feltápászkodó mágussal. Az felkapta a kardját, és most már ő volt olyan helyzetben, mint az imént a társa. Tudta, hogy neki még kevesebb esélye van, de azt is megtanulta már az életből, hogy a pillanatnyi megingás is halálos hiba lehet, így igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
Szerencsére Qwâmbii nem hagyta magára, folyamatosan próbálta eltéríteni a szörnyet a szándékától, de az egy-két harapás meg karomcsapás után ismét visszatért eredeti célpontjához, Horiqhoz. Láthatóan türelmes lény volt, valószínűleg az egyik legrettegettebb ragadozók egyike. Sem a mágus, sem a harcos nem hallott még olyan emberről, aki akárcsak egyet is legyőzött volna ebből a fajtából.

Amikor a teremtmény egy újabb támadást indított a folyton zavaró Qwâmbii felé, Horiq egy újabb támadással próbálkozott. Annyira öszpontosított, hogy közel kerüljön a szörny hátához, hogy túl későn vette észre, hogy a fenevad farka felé suhan.
Az ütés elemi erejű volt, a mágus jónéhány komot repült tőle, és éles fájdalmat érzett, amint egy farönkön landolt, úgy, hogy jobb karja teste és a rönk közé szorult, és ami szinte azonnal eltörött.
Az állat meghátrálásra késztette a harcost, és nekiesett a szinte védtelen Horiqnak. Állkapcsa a levegőben csattant, a mágusnak még maradt annyi ereje és ideje, hogy ledobja magát a farönk túlsó oldalára, de a felé suhanó karmokat már nem tudta kikerülni. Felordított, ahogy a szörny karmai végighasították a lábát, és a fájdalomtól könnyezett a szeme. Mágusként átélt már sok fájdalmat - ezekből egy-két durvább éppen a beavatásának része volt - de most mégsem tudta türtőztetni magát, és ordított, ahogy csak tudott. Félt a haláltól. Nem is a sajátjától, inkább attól tartott, hogy most vele együtt Qwâmbii is elbukik, és senki sem lesz egy jó ideig, aki meg tudná fékezni Darethet. A fájdalomtól szinte megvakult, kábán próbált meg odébbvergődni.

A harcos majd’ szörnyethalt, mikor meglátta, hogy a társával mi történik. Gondolkodás nélkül rávetette magát Slimokra, és ott vagdosta, ahol csak érte. Bár komolyabb sérülést most sem sikerült okoznia, a bestia abbahagyta a mágus nyúzását, és mostani ellenfele felé fordult. Qwâmbii érezte, hogy bajban van, és magában segítségért fohászkodott. Félreugrott egy újabb harapás elől. Ugrás közben medálja a nyakának csapódott, és ez újabb bátorsággal és erővel ruházta fel. Ügyesen megforgatta a dögöt, majd átugrott felette, és Horiq mellett termett. A szörny most csellel az ifjú felé kapott, de végül szájával a félig eszméletlen mágus szétmarcangolásához akart kezdeni.
Qwâmbiinak nem akadt más választása. Minden erejét összeszedte, és egy hatalmasat rúgott Horiqba. A szörny már-már beleharapott volna a mágusba, de a frissen kapott rúgásnak köszönhetően ismét csak a levegőben csattantak a félelmetes agyarak. A varázsló jó két komot repült, majd az enyhe lejtőn legurult a domb aljáig, ahol elterült, és elvesztette az eszméletét.

Qwâmbii maga maradt a szörnnyel. Dühe egyre erősödött, és most már kegyetlenül és meggondolatlanul szúrta, vágta ellenfelét. Teste több sebből vérzett, mert a védekezéssel keveset törődött, és a fenevad karmai néha igen-igen eltalálták. Hirtelen egy jó ötlete támadt. Védekezéssel visszacsalta a lényt az otthagyott kötelekig, ahol felkapta a földön levőket, és elkezdett felmászni a fára. Mint várta, a dög követte őt is, ám meglehetősen lassan mászott, és amikor már teljes testtel a fa törzsén volt, a harcos leugrott a fáról, és kardjával végigvágta a teremtmény már egyébként is sebes hátát. A szörny lehuppant a fatörzsről, de rosszul esett, így a hátára fordult. Az ifjú egy szempillantás alatt a hasába mélyesztette könnyű acélját, és bár ezúttal sem sikerült komoly sebet ejtenie, mégis tudta, hogy retentő fájdalmat okozott.
A bestia a talpára fordult, de ekkor már Qwâmbii a hátán volt. Miközben az állat mozdult, és felé kapkodott lábaival és fejével, ő addig sikeresen áthurkolta annak nyakát és lábait. Sikerült egyik lábát kirántania, és kardjával a dög combjába szúrva elérte, hogy a mellső lábakat összekösse. Jó erős csomót kötött rá, és bár nem tudta, hogy miből van a kötél, de érezte, hogy ez is valami mágikus tünde eszköz lehet, és jobb híján bízott abban, hogy egyben tudja tartani a megkötözött részeket. A következő kötél már az állat feje köré tekeredett, és összeszorította annak állkapcsát. Qwâmbii ezt is hozzákötözte a mellső lábakat fogó kötélhez, és miután sikerült nagy erőfeszítések árán - ügyelve hogy a rugdalózó, ingó testű teremtmény ne nyomja össze, vagy ne tegyen benne kárt -megkötöznie a hátsó lábakat is, azokat is az előbbiekhez kötözte, így szinte gyűrűt formált a lényből. Miután ezzel végzett, egy hatalmas ütést mért az állat fejére, amitől a már egyébként is elgyengült és kifáradt fenevad kábulatba esett.

Qwâmbii megkönnyebbült egy kicsit, és hősnek érezte magát. Itt feküdt lábainál a legfélelmesebb vadállat, amivel valaha is találkozott. Sikerült legyőznie azzal a technikával, amit Horiq akart... ekkor Qwâmbii felébredt a mámorból, és a megkötözött szörnyet magára hagyva társa keresésére indult, nagyon remélve, hogy a mágus még életben van.
A mágus nagy fa tövében feküdt, és semmilyen életjelet nem adott ki magából. Qwâmbii odarohant hozzá. Horiqnak még vert a szíve, de a pulzusa gyenge volt, és a légzése is ki-kihagyott. A harcos visszamászott a sziklákhoz, és elkezdte lefelé vonszolni Slimokot, mikor a mágushoz ért, négy nagyobb faágból, a köpenyéből, és a megmaradt kötelekből gyorsan egy hordágyat fabrikált, mint amilyet a háborúban a tábori orvosoknál látott.

Elindult visszafelé a tündékhez, de minden egyes megtett komért kegyetlenül meg kellett küzdenie. Úgy érezte, hogy nem fogja kibírni a tünde városig, ereje fogytán volt, és egy több mázsás súlyú dögöt kellett elcipelnie igen messzire, ráadásul a barátja is élet-halál között lebegett. Elkeseredett egy fél óra következett, amint vonszolta magát és a két testet keresztül az erdőn. Nem tudta visszafogni lecsorgó könnyeit, egyfolytában Horiqért agódott, és ez az aggódás mindig egy kicsi erőt adott neki ahhoz, hogy tovább folytassa útját. Fejében kavarogtak a gondolatok, képtelen volt bármelyikre is odafigyelni, amint megpróbált egyet megragadni, az rögtön továbblibbent. A kimerültségtől, a fájdalomtól, az átélt félelemtől és a szüntelen aggódástól már szinte nem látott és nem hallott semmit, csak ösztöneire hagyatkozva kínlódta magát tovább a fák között a terhével. Úgy érezte, hogy nem bírja tovább, és pillanatokon belül összeesik, de ekkor egy apró neszt hallott, és amikor meglátta az első mellé érkező meglepett tündét, szívét mélységes megkönnyebbülés és büszkeség töltötte el, és ez annyi erőt kölcsönzött neki, hogy fütyörészve indult el a királyi palota felé...