Viadal a végzetért 8. rész

Tucatnyi fekete köpenybe burkolózó, csuklyás alak állt előtte. A zuhogó esőben ez a viselet talán természetes is lett volna, de a csuklya alatt terjengő sötétség semmiképpen.
Rowan tegnap üzent a Gárdának értük. A Gárda volt Rakun hadseregének maximális elitje. Alig ötezer tagot számlált, de az az ötezer kitett négyszerannyit is. A legkegyetlenebb kiképzést kapta mind az ötezer, hogy végül lelketlen, agyafúrt, legyőzhetetlen gyilkossá váljanak, személyesen Rowan der Zlameyan irányítása alatt.
Minden fegyvernemben kiválóak voltak, testharcban félelmetesek, mágiában hatalmasak. Orkok, elfek, emberek.
Gyilkosok.
- Birodalmamat veszély fenyegeti. Ellenségeink veszélyes terv megvalósításán munkálkodnak. Meg fogjuk állítani őket. Kemény küzdelemre számítok. Most pedig indulunk. Két nap múlva Salakwa városában virrad fel a vér napja!

Zuhogó esőben talpaltak. Félelmetes milyen csúszós tud lenni a sár! Yelint legalábbis gyakran csak Leroy nagyúr reflexei mentették meg a fürdőzéstől. Egyetlen vigasza volt, hogy Azúr és Narona is egymást segítve botladoztak, de még Azyer is meg- megcsúszott.
Eközben mindenféle apróságokon járt az esze, mint például azon hogy a sárkányurak miért nem csúsznak el?
Elvégre embertestük van, tehát a sárnak rájuk is hatnia kellene. És a nagyúr lába miért nem süpped ebben az ingoványban? Ilyen könnyű volna? Sanda pillantást vetett a férfire, de nem tudta róla elképzelni.
Képtelenség!Legalább fél mázsának neki is lennie kell. De fél mázsa is belesüllyed a sárba!
Hatalmas sóhajtással adta fel az elmélkedést, ő nem ismerheti a sárkányok titkait. Meg aztán, van neki nagyobb gondja is. Két nap múlva le kell győznie a karpántot. Ez persze így szó szerint nem helytálló, benne mégis így ragadt meg a dolog. Vajon milyen érzés elporladni? Beleborzongott. Nem, ő nem fog belehalni.
Neki nem szabad belehalnia. Őt biztosan nem éri utol az a vég ami a boszorkányt. Azúr is megmondta. Hinnie kell neki. Elvégre Azúr jeles varázsló. Nem a képességei miatt nem fogadta be Anatola, a nagymester tehet róla akivel a mágus rossz viszonyban volt. Ha a Kör tagja lehetett volna, mára biztosan ő lenne a nagymester.
Vagy valami olyasmi.

Gondolatai elkalandoztak. Végigpillantott a csapaton, és megint sóhajtott. Hogy’ kerül ő ide?Na és Narona?
Azyer kalandor, nemesi származású fegyverforgató. Azúr hatalmas varázsló. Leroy nagyúr egy sárkányklán megbecsült tagja. Hősök. Természetes, hogy a világ megmentésén igyekeznek. De Narona egyszerű koldus Anatolából. Semmi köze a háborúkhoz. És neki, Yelinnek? Egyszerű fiatal lány, ráadásul Anon érdektelenebbik részéből. Nem varázsló, még csak nem is harcos vagy kalandor. Nem is tudós, aki esetleg tanulmányaival segítené a csapatot.
Ennek ellenére itt van. Nála a Pusztítás Torka, jelenleg rajta áll vagy bukik egy egész világ sorsa.
Erre a gondolatra összerándult a gyomra. Csak most fogta fel igazán. Ha nem sikerül megtennie, Rakun hamarosan lerohanja az egész kontinenst... meg sem áll az észak- anoni tengerpartig. Ezt meg kell akadályoznia, akkor is ha esetleg az életébe kerül. Már csak a szülei emlékéért is.


Az árny csendesen távolodott a négy tűz körül ücsörgő alaktól. Sietve átvágott a dombokon, megállt a mező kezdeténél, még egyszer körbenézett aztán féltérdre ereszkedett, bal öklét fellökte a levegőbe és megdermedt.
Suttogni kezdett, halkan, még a szélnél is csendesebben.
Nincs életem, nincs végzetem
nincs anyám, nincs apám
nincs fivérem, nincs szerelmem.
Van küzdelmem és hitem.
Ma küzdök, holnap hiszek.
Előre!A győzelem vár reád!
Leeresztette a kezét. Elmosolyodott. Teljesen térdre ereszkedett és megcsókolta a sáros földet.
- Esküszöm, kitartok! - súgta maga elé. Felkészült a harcra. Jöhet bármi, ő fogja megállítani. Végigsimított a ruhája alá szíjazott két késen. Kitapintotta a gyémánt berakásokat, az alig látható véseteket aztán felállt és elindult vissza...

Késő reggel érkeztek meg Salakwa városába, amit Keleti Óvónak is neveztek. Félelmetes volt látni a háború eredményét. Elgyötört, szomorú arcokat. Keserű könnyeket, elszánt- gyilkos tekinteteket. Lerombolt épületek tömkelegét. És még be se jutottak. Az őrök hosszú vita után négy katona kíséretében engedték fel őket a helytartóhoz. Éppen nem volt ostrom, de látták a falakon túli táborok mindent beterítő sátorhalmait. Ki tudja miféle ördögök rejtőznek azokban?
Mivel Leroy nagyúr lendeloni követként jelentette be magát, a helytartó hamar behívatta őket termébe.
Ez a terem minden fényűzést nélkülözött. Egyszerű asztal, néhány szék szolgálta a tanácskozók igényeit.
Maga a helytartó egy negyvenes éveiben járó, erőteljes testalkatú férfi volt. Állán kiütközött a borosta, ráncai már- már árkok voltak. Tengerkék szeme fáradtságot tükrözött, mégis volt benne valami mosolygás.
Ennek ellenére a szürke- szőke hajú férfi arca szigorú volt. Láncinget viselt, csuklyát és bőrnadrágot.
Oldalán kard és tőr. Ujján egy árva ezüstgyűrű. Haját vasból készült homlokpánttal fogta le.
Tárgyalóasztalhoz ültek.
- Nézzék, kevés az időm. Meg kell bocsássák, de még Lendelonból érkezett vendégekre sem fordíthatok sokat belőle.
- Megértjük. De éppen azért jöttünk, hogy több ideje legyen. Sokkal több. - szólalt meg Azyer- És megjegyzem, nem vagyunk lendeloniak. Erinive- Semarall Leroy nagyúr van közöttünk egyedül a sárkányok birodalmából. Mi többiek egyszerű kalandorok vagyunk.
- Minek köszönhetem a látogatást? - tért sietve a lényegre a helytartó. Mikor Azyer választ adott, valósággal hátravágódott a székből.
- És... hajlandóak volnának... segíteni nekünk?
- Ezért vagyunk itt. - kürtök zengtek fel. Mély hangú, barbár kürtök. Ordítások, emberi és nem emberi részről.
- Akkor segítsenek!- bólintott sietve a helytartó. Tőlük alig harminc méternyire (láthatták az ablakból) egy égő halom zuhant egy házra. Beszakította a tetőt, szétfröcskölte lángoló darabjait.

Kirontottak az ajtón. Irtózatos robbanás rázta meg alattuk a talajt. Egy csapat lándzsás katona rohant el előttük a kapu irányába.
- Mi a fene van az északi kapunál? A támadás délről jön! - ordította túl a zajokat Yelin.
- Mágia. Erős. Csak mágia szakíthatta be azt a kaput. - felelte Azúr.
Egy különös alak fordult be a térre. Bőr mellvértjén szinte virított a fekete lándzsával átdöfött fehér unikornis.
- Rowan der Zlameyan! - ordított fel kihívóan Azyer. Előhúzta kardját és maga elé támasztotta. - Ezen a téren halsz meg!
- Nem olyan biztos az! - vigyorodott el a boszorkánymester. Előrántotta a hátára csatolt két szablyát. Felsorakozott mögé a tucatnyi gárdatag. Legkülönbözőbb fegyvereik egyetlen közös jellemzője volt a vér. Csuklyájuk hátravetve. Mindegyikük arcát mély, lilás sebhely torzította a bal szem alatt.
Yelin arra gondolt, hogy most aztán igazán bajban vannak. Vagy a sárkányúr talán egymaga elég lesz ezek ellen?
Mindenesetre ő kihúzott karddal egy fal menedékébe osont. Intett Naronának, de amaz mintha észre sem vette volna.
Az ellenség rohamra indult, a Fekete Elf személyes vezetésével. Leroy nagyúr lendült először, kettőt levágott a fekete köpenyesek közül. Narona ruhája alól elővett két tőrt, a sárkányúr tőreit. Bár nála Yelin csak egyet látott. A lány profin lehajolt egy vágás elől, egyik pengéje gyomrot, a másik torkot metszett.

Azyer és Rowan kardja élesen csengett. Vad küzdelem alakult ki kettejük között, senki sem mert beleavatkozni.
Azúrt lefoglalta három gárdistával vívott testcsatája, Narona sietett a segítségére.
De még ebben a zsivalyban is tisztán hallható volt a vándor és a boszorkánymester minden szava.
- Sokat fejlődtél mióta legutóbb... összefutottunk!- sziszegte Azyer.
- Mindez semmi! Csak figyelj! - Rowan gyorsan hátralépett és felrikoltott. Egyik szablyájából három szikra pattant a vándor felé. Beteljesülés nélkül enyészett el mindegyik.
- Mégsem vagy tökéletes? - nevetett fel Azyer. Kihasználva ellenfele pillanatnyi zavartságát, utánalépett és egyszerűen állbavágta. A test még le sem rogyott, a fej már elvált a nyaktól.

A gárdisták teljesen megalapozott önbizalma hirtelen elszállt. Védekezésük szétszórt lett, hátrálni kényszerültek. Ezt a pillanatot használta fel Leroy nagyúr az átalakulásra. A mindent elsöprő sárkánytűz végre fejvesztett menekülésre késztette a Gárda tagjait.
Ekkor törték át a tomboló orkok és démonok a védők gyűrűjét. Erinive felszállt és arra repült.
- Ő tartani fogja a falat egy ideig. Yelin, a karpántot! - bólintott Azyer.
A lány felhasította kardjával a varrást a ruháján és előhúzta a Pusztítás Torkát.
- Emlékszel mit kell tenned? - kérdezte Azyer. Csak bólintott válaszul. Érezte: most minden eldől. Az ő sorsa. Társai sorsa. Jezyk sorsa. Az egész világ sorsa. Már karjára húzta volna mikor egy parittya köve találta állon. Hátrazuhant, mindkét kezével állához kapott, csak az járt a fejében hogy eltört az állkapcsa. A karpánt pedig nem volt a kezén vagy a kezében.
- Ilyen nincs! - hallotta Azyer hangját. - Megvagy? Menj érte, én a nagyúrnak segítek... hallasz?! Érte tudsz menni?! A fenébe!
- Itt vagyok. Menj! Majd én segítek neki. - ez Narona volt.
- Ne hagyd egyedül! - a vándor elrohant. Narona segített neki talpra állni. Sietve elbotorkáltak az elszállt karpántig, aztán vissza. Láthatták mi történik a falaknál. A sárkány valósággal tombolt. Ragyogott körülötte a mágiától védelmező pajzs, támadt szarvával, állkapcsával, mancsaival, farkával... néha még a szárnyával is letaszított néhány ostromlót. Ugrásaitól vadul remegett minden, félő volt hogy a nemes lény egyszerűen beszakad az alsó emeletekre. De ez már nem történt meg.

Erinive alakja megremegett, eltűnt. Helyén a kimerült férfi állt. Vajon mennyi ideig volt ájult?Talán fertályóra is eltelt a parittyakő óta? Tisztán látta amint a nemes térdre rogyik, vágásra emelkedik egy szablya...
A védtelen Leroy nagyurat Azyer rántotta hátra, épp időben. A vándor félreütött néhány kardot és... alakja illékonnyá vált. Helyén egy sárkány termett. Félelmetes és jóságos. Az a sárkány volt amelyik a manók támadásánál is ott volt. Yelin hisztérikusan felnevetett. Hirtelenjében nem tudott mit tenni. Aztán rögtön elfogta a düh. Féktelen düh.
- Bármit is akarsz, most segíteni fogsz! - csikorogta alig érthetően, majd kezére csúsztatta a karpántot. Nem vált porrá. Ezen felbátorodva, bármennyire is fájt, felkiáltott - Pusztíts, te hatalmas!
Valami ájulatba lökte. Utolsó pillanataiban még látta, hogy az egyik toronyablakból testében néhány nyílvesszővel kibukik Azúr, a becsapódást már nem látta...