Viadal a végzetért 6. rész

A palota egy veszedelmes hangtól visszhangzott. Szörnyűbb volt mint ezer farkas vicsorgó morgása.
Rowan tombolt. Puszta kezével ölt meg minden szolgát aki az útjába került. Velük semmi baja nem volt, de csak ők voltak a közelben akiken dühét kitölthette. Már akkor érezte a bajt amikor a két démonúr kiveszett a létből, és elvesztette kapcsolatát Al’byathonnal. Aztán érezte amint a nő sorsfonalát is elvágják odafönt.
Megérezte, hiszen bizalmasát mágikus kapocs is kötötte hozzá. Mintha egy darabot téptek volna ki a testéből.
Jó nagy darabot...
Először lerészegedett, mint egy disznó. Ivott, hányt, ivott, hányt... órákig. Járni is alig volt képes, de jó zsoldos módjára harcolni azt persze tudott. Bár... mészárlás volt az inkább, nem küzdelem.
Nem is Al’byathont sajnálta (ostoba nőszemély volt, tudta hogy ostobán fogja végezni), hanem a karpántot.
Azt az átkozott kis fémdarabot!Attól a vacaktól függ egy egész világ sorsa! A hülye boszorkány meg képes volt elcseszni!
Dühében megint felfordult a gyomra és lehányt egy faliszőnyeget. Feltápászkodott, hirtelen jött energiával tepert le egy ember szolgát. Karomszerű körmei egyszerűen feltépték a fickó nyakát, ütőerével együtt.
Rowan életre éhes keselyűként harapott a vért patakzó sebre és csak itta, itta az élet nedvét.
Nem volt vámpír, de a friss vér erőt adott neki mint minden boszorkánymesternek.
Elégedetten hörögve, vérmaszatos szájjal terült el a szinte teljesen vértelen hulla mellett.
- Megszerzem! Ha kell, magam megyek érte... - ezzel kábult álomba merült a Fekete Elf, Rakun korlátlan ura.

- Szükségem lesz néhány napra, hogy alaposabban utánanézhessek a könyvekben a karpántnak. - jelentette ki Azúr ellenvetést nem tűrve. Addig is nyomatékosan megkérte Yelint, nehogy karjára húzza a varázstárgyat.
A lány pedig örömmel egyezett bele a dologba.
- Azyer... mi lesz most? - kérdezte a vándortól, akin alig- alig látszottak az utóbbi napok fárasztó eseményei.
Úgy tűnt, rég nem látott testvére elvesztését is könnyedén lerázta magáról.
- Hogy - hogy most?
- Most, hogy nálunk a Pusztítás Torka!
- Ja... vagy úgy. - a férfi végigsimított erősen borostásodó arcán- A java még csak most jön. Kiállunk Rakun seregei ellen... és kiderül, hogy valóban olyan hatalmas e a Pusztítás Torka... - Yelin nagyot nyelt ahogyan elképzelte magukat. Szemtől szemben a horizontig mindent ellepő rakuni hadsereggel, ők négyen. Vagy hárman, ha Narona nem igazán makacs. Merthogy sem Yelinnek, sem Azyernek, sem Azúrnak nem fűllött a foga egy gyermek életének kockáztatásához.
Narona persze rendkívül elszántnak mutatkozott. Nem mondta ugyan, de Yelin látta a szemében, hogy szentül hiszi:Azyer védelmében nem eshet bántódása.

Az északi lány mást is látott. Nézhetett akármilyen csúnyán, mondhatott bármit a vándor... akkor is gyermekévé fogadta Naronát. Erről tanúskodtak a leányzó másfélszeres ételadagjai (és furcsa módon Azyer adagjából valahogy mindig hiányzott egy jó darab), a plusz takarók, a vándor álmatlan éjszakái valahányszor Narona árnyakkal küzd az álmok birodalmában. Emellett nem egyszer előfordult útjuk során, hogy az egyébként takarékos férfi jóval alaposabban megrakta a tábortüzet ha a csapat legifjabbja a hidegre panaszkodott.
Természetesen sem Azúr, sem Yelin nem érzett emiatt ellenszenvet a lány iránt. Valójában Narona hozzájuk nőtt. Amilyen koloncnak bizonyult útjuk elején... nos a dolog semmit sem változott, de Azúr is képtelen volt tagadni a mindenkivel szemben közvetlen lány iránti rokonszenvét.
- Mondd, követsz valamilyen hitet?
- Hát... gyermekkoromban Turiannak, a szerencse istenének ajánlottak. Anatolában Nolaris harcos - istennő követője lettem. Mindkétszer kényszer hatott rám. Először a szüleim, később az iskola szabályai. Másrészt nem hiszek az istenekben. Hiszek a kardomban, hiszek a tudásomban, hiszek az izmaimban mert tudom hogy csak ezekre számíthatok ha bajba kerülök. Nincs az az isten aki megállíthatna egy feléd suhanó fegyvert. Arra csak te magad lehetsz képes. Egyébként miért? Szerinted szükségünk volna egy imára?
- Csak mert... arra gondoltam, hogy itt van négy ember... igyekszik megállítani egy világ pusztulását. Viszont ez a négy ember teljesen hitetlen. Azúr makacsul tagadja az isteneket, lévén varázsló, Naronán soha nem segített senki nemhogy az istenek, te sosem foglalkoztál igazán a hittel, ugyanúgy ahogy én. Áldott lehet a küldetésünk, bármiféle felső hatalom szemében? - mosolyodott el szomorkásan a lány.

- Ha van egy kis eszük, akkor igen. Ha nincsenek hívők, nincsenek istenek sem. Szerintem most kezüket- lábukat törik segítőkészségükben.
- A francba is, félek! - nevetett fel Yelin sóhajtva- Rettegek a gondolattól, hogy lesz majd több száz élőlény akiknek legfőbb vágyuk a mi elpusztításunk...
- Azért ez így nem pontos... - rázta fejét Azyer, miközben tűnődve méregette a lányt.
- Tudom én... de akkor is...
- Hm... haza szeretnél menni?
- Dehogy! - kapta fel a fejét a lány. Ingerülten elhajtott arca elől egy méhet.
- Akkor ne is félj! - zárta le a beszélgetést a férfi. Yelin nem ezt a modort szokta meg. Ez is a vándor kiváltsága volt. Vonzó külseje, zavart bája a legtöbb férfiből udvariasságot váltott ki. Még apja sem beszélt vele ilyen fölényes, oktató modorban. Csak Azyer, néha ha úgy hozta kedve. Mivel magára lett hagyva, előkaparta hátizsákjából a karpántot, amit annyira kutatott Azúr tőle öt lépésre, zsáknyi könyvében.
Háromujjnyi széles, félujjnyi vastag, kékes fényű fémből készült tárgy. Felülete természetellenesen matt, mintha magába szívna minden fényt. Meg sem csillant. Alakra lágy vonalú ellipszis. Yelin el sem tudta képzelni, hogy ez ne lötyögne a kezén. Furcsa, emlékei szerint a boszorkány karján meg sem moccant, pedig az sem lehetett vastagabb az övénél.
A karpánt belső felületére gondos kezek ó - jezyk írásjelekkel jegyezték fel:"Minden pusztulat kapuja. "
A tárgy jóval könnyebb volt, mint első pillantásra gondolta volna. Legfeljebb egy olcsó aranygyűrű súlyát ütötte meg.

Elmosolyodott mikor arra gondolt, hogy máris ezerszer többet tud a Pusztítás Torkáról mint eddig a könyvekből.
- Mi lenne ha felhúznám? - merengett csendben. Őt talán nem pusztítaná el a hatalma, talán éppen őt nem...
- Szerintem meg se próbáld! - huppant le mellé Narona. Yelin megrezzent a hirtelen hangra. - Az a boszorkány nagyon durva módon halt meg miatta. Tutira nem akarnék így elpatkolni!Egyszerűen széthullott! Meg sem égett, ez biztos mert már láttam égő embert és annak nem ilyen szaga volt. Csak úgy egy kupac hamuvá vált.
- Hülye ötlet volt. - jegyezte meg Yelin. - Figyelj csak! Elkísértél minket idáig, ez rendben is van úgy - ahogy.
De mi mostmár... hogy is mondjam... olyan mintha beugrottunk volna a fegyverünkért. A java még csak most következik. Elindulunk megsegíteni Roujant és Jezyket. És ez sokkal veszélyesebb lesz mint az út ide...
- Szóval azt kérdezed, hogy mindenképpen veletek akarok-e menni?
- Igen!
- Hát persze. Már csak azért is mert eddig nem tartoztam úgy igazán sehova. De veletek jó... értesz?
- Azt hiszem. - mosolyodott el a lány. - Tudod, nekem akkoriban halt meg az utolsó a szeretteim közül amikor találkoztunk veled. Szóval teljesen egyedül voltam, amikor dönthettem, hogy Azúrékkal tartok-e. És nem bántam meg a döntésemet...

Játszi könnyedséggel surrant át a fronton. Belebotlott ugyan egy őrjáratba, de csak fel kellett mutatnia Jezyk királyának pecsétjével ellátott parancsát (amelyet egy elfogott kémtől vettek el) és máris továbbengedték.
Néhány nappal indulása előtt elindította szárnyas hírhozóit, és ők meg is találták a tolvajokat.
Rowan mindig elcsodálkozott ha belegondolt. Ezek akarják megállítani őt!Merthogy már ezt is tudta.
Belevigyorgott a messzeségbe, és megpaskolta a lónak álcázott vyrianja nyakát. Ez a szárnyas szolgadémon másfél nap alatt elrepíti őt a tolvajok nyomába. Talán az északi lotyóval el is játszadozik még egy kicsit mielőtt megölné... végülis ő a főkolompos királyi tekintélyének megcsorbításában!

A’kwanin- Semarall Ninar elgondolkodva ült szekerében. Zavarta Wooren Reynar, amint mellette ücsörgött.
Izzadt mint valami mocskos rabszolga. Bűze áthatolt ruhájának minden rétegén, és betöltötte a szekér utazóterét. A férfit láthatólag nem zavarta egyre patakzó izzadsága.
- Még mindig nem mondta meg miért engedte el azokat az utazókat. Mi az a Wia Sallah? Az a fickó olyan pimasz volt... én felkoncoltattam volna.
- Ne járjon a szád olyasmiről, amit nem értesz emberpondró! Nem szeretem a múlt dolgait. Sok ember megbánta már hogy színem előtt meggondolatlanul szólt. Attól, hogy szövetségesek vagyunk, még nem lettünk barátok.
Szíveskednél elhagyni a szekeremet? Megfulladok a bűzödtől! - Wooren Reynar szó nélkül kilépett a szekérből, udvariasan nyitva hagyta az ajtót.
Nem kellett volna elengednie azt a lányt. Ahhoz túl érdekes és értékes. Narona. Még a neve is kincset jelent nijánul*(*a niján ritka nyelvjárás, főként Anon keleti részén fordul elő). Nem hagyhatja elveszni.
Kilépett a szekérből és magához intett egy kissárkányt.
- Hívd ide Leroy nagyurat! Igyekezz! - parancsolta. Néhány perc múlva kiszúrta a férfit. Annyira pimasz volt, hogy meg sem szaporázta a lépteit. De hű klántag volt, tehát hűen szolgálta a mindekori klánvezért is.

Leroy nagyúr barna szemeiben most is ott lapult a cinizmus, késpenge ajkai széle most is lefitymálóan rándult meg. Állig érő, egyenes szálú fekete haját most is pontosan középen választotta el. Tökéletesen látszottak a belevegyülő hófehér tincsek.
A férfi minden cinizmusa ellenére is jóképű volt. Napbarnított bőrű, magas, izmos. Testét bőrvért, bőrnadrág és könnyű csizma takarta. Oldalán elf kovácsok keze munkája, kecses hosszúkard, markolatán cifra sárkányfejjel.
- Parancsolj velem úrnő! - hangjában az alázat csöppnyi nyoma sem érződött.
- Emlékszel azokra az utazókra akiket egyenesen hozzánk hozattam?
- Igen.
- Volt velük egy kislány. Alig tizenhárom telet élhetett meg. Rá kell majd vigyáznod.
- Csatlakozzam azokhoz az emberekhez?
- Pontosan! Velük tartasz és megóvod a lányt minden veszélytől, akár az életed árán is.
- Nem lenne egyszerűbb ide hozni?
- Nem, és ne kérdezd miért. Ha bevégezték titokzatos küldetésüket, idehozod őt. Addig is belátásod szerint segítheted őket ha akarod, de még egyszer figyelmeztetlek:engem csak a lány érdekel! És téged is, ha félted a fejed!
- Értettem, úrnőm! - az utolsó szó csöpögött a gúnytól. Ninar hosszan figyelte a fehér tigrisre emlékeztető, fehér- fekete csíkos csatasárkányt az égen. Akár a hordozó ember... - futott át az agyán.

Már lefekvéshez készülődtek mikor hatalmas szárnyak suhogását hallották az égen. Yelin reménykedve kapta fel a fejét, hátha az a sárkány látogatja meg őket aki segített nekik a manók ellenében. Tévedett, de nem csalódott. Fehér - fekete csíkozatú sárkány szállt a rétre. Fenségesebb és királyibb volt, mint az amit ők láttak, de ebben volt valami féktelen vadság, ami sokkal félelmetesebbé tette. Minden pillanatban egy sarokba szorított vadra emlékeztetett, aki csak az alkalomra vár, hogy mindenkit széttéphessen.
A sárkány alakja megremegett, köddé foszlott, aztán már egy ember állt ott. Mélybarna pillantása türelmetlen, izmai megfeszítve, keze kardja markolatán.
Tekintete megállapodott Naronán és láthatóan megnyugodott. Szinte libegve sétált közelebb hozzájuk és vette szemügyre mindannyiukat.
- Erinive- Semarall Leroy nagyúr vagyok. Úrnőm küldött utánatok. Úgy határozott, hogy segíti küldetéseteket bármi legyen is az, tekintettel a Táltosra. - utolsó mondatával Azyer felé fordult.
- Köszönjük, de... - szólt volna Azúr, ha a vándor nem szakítja félbe.
- Természetesen a segítséget elfogadjuk.
- Mertem remélni. Pihenjetek nyugodtan, hajnalban ébresztelek benneteket. - jelentette ki ellentmondást nem tűrően a nagyúr. Azúr fejcsóválva pillantott a fickóra, magában pedig elhatározta:minden lépését figyelni fogja.

Leroy nagyúr különösen viselkedett. A menetben utolsónak haladt Yelinnel, és félreérthetetlenül udvarolt a lánynak. Egyszerűen nem is érdekelte mi történik elöl.
Azúr pedig szörnyű balsejtelmet hordozott magában, mivel a lány néha már majd’ elolvadt a sárkányúr figyelmességétől és ékes hízelgésétől.
De igazából csak Yelin tudta mennyire kellemetlen számára ez az egész. Egyrészt félt a nagyúrtól. Ha ránézett, mindig a nemes, ám ragadozó sárkányt látta benne. Másrészt emlékezett rá mit mondott Azúr és Azyer a sárkányurakról. Vajon milyen terv végrehajtásához kellhet a nagyúrnak ő? Merthogy egy lunár úr sosem esne szerelembe emberi lény iránt. Ebben biztos volt, nem is engedte magát képzelődni ilyesmiről. Pedig a korai órákban amikor még kevésbé volt terhes az udvarlás, eljátszott a gondolattal. Hajszál választotta el attól, hogy engedjen a csábító eshetőségnek, a reményteli talánnak.
Aztán belátta a tényt: lehetetlen. És ekkor nem az emberek azon ostoba tulajdonsága vezérelte, hogy a legtisztább dologban is kételkednek. Egyszerűen volt annyi esze, hogy rájöjjön:ez nem tündérmese.
A sárkány az sárkány a sárkányok lelkével, az ember pedig ember az emberek lelkével.
- Yelin! - Azyer megállt, bevárta a nagyurat és a lányt - beszélhetünk?
- Már itt sem vagyok! - emelte fel két kezét Leroy nagyúr és előresietett.
- Ő nem ember. Bármit mond, csapda van mögötte. Ezt tartsd észben!
- Tudom! Csak reggel jól esett, hogy ideadta a köpenyét, és nem hagyott unatkozni...
- Nem ember! - súgta indulatosan még egyszer a vándor, és előresietett. A lány dühösen bemutatott a hátának.

Halk, bársonyos nevetés hangzott fel mellőle. Hogy’ kerül ide a nagyúr?
- Apádként tiszteled őt, Awen. - állapította meg a férfi. Yelin érdeklődő pillantást vetett a nagyúrra.
- Minden nyelveket beszélő férfi mániája a nő számára érthetetlen becézés?
- Az awen emberpondrót jelent a nyelvemen. Gondoltam mégsem mondhatom egy hozzád hasonló gyönyörű lánynak úgy, hogy azt értse is. - mosolyodott el.
- Azyer Ilin- Nuvilja jobban tetszik.
- Tavaszt- Váró?Érdekes név.
- Kérdezhetlek a sárkánylétről? Vagy nem szabad? - Yelin egy órával ezelőtt tegezte le először a nagyurat, mintha véletlenül tenné. Mivel a férfi nem tette szóvá, ennél maradt.
- Kérdezhetsz. Legfeljebb nem mondom el, amit nem szabad tudnod.
- Ti emberek vagytok, vagy sárkányok? Neked tudnod kell!
- Hm... ez változó. Vannak erős lelkű emberek és kevésbé vad sárkányok is. Van sárkány aki totálisan leigázza az emberi lelket és uralma alá hajt mindent. Hagyományosan az ő erejük a legnagyobb, mert az erőszakos harmónia is harmónia. Van akit erőteljes emberi lelke ment meg. Legyőzi a sárkány lelkét és az visszamenekül eredeti testébe. De az ilyen embereket a többi sárkány rögtön megöli.

- És te mi vagy? - Leroy nagyúr őszintén elmosolyodott.
- Én békében élek Erinivével. Nem pazaroljuk egymás erejét acsarkodásra. Ha a sárkány tekintene ki belőlem azt észrevennéd.
- Miért? - tette fel az ostobának tűnő kérdést a lány. Ő is tudta, hogy ostobának tűnik de ez érdekelte.
- Bonyolult volna elmagyarázni.
- Persze, értem én...
- Fenéket! Ehhez át kellene lépned az emberi tudat határait és érezni a felszabadulás fájdalmát! - szisszent dühösen a férfi. Tekintete összetalálkozott a fejcsóváló Azyerével, mire egyszerűen elfintorodott.