Egyéb történetek - 158.oldal

A különleges tervezésű sportkocsit mindenki megcsodálta a piroslámpás negyedben. A makulátlan fényezésű jármű nem illett az utca szennyéhez. A külső fénytörésű üveg mögé bekúszó kíváncsi tekintetek meghozták a kívánt eredményt: a férfi kiszállt. Magas, széles vállú körvonalaiból belépett a sercegő utcalámpa homályos fényébe. Sokan megörültek a gazdag prédának. Néhányan azonban szégyenlősen, lehajtott fejjel támaszkodtak a bomladozó téglafalnak. A férfi villámgyorsan végigmérte az utcát,...

Kérdezte magában. A választ senki sem adta meg. Csak a szél hangos, susogó hangja, és a baglyok huhogása hallatszott. A lány ismét elindult a vad rengetegben. A fák között hirtelen egy homályos emberalak tűnt fel. A lány megtorpant, megijedt és hátrált. Az emberalak közeledett. Egyre csak közelebb lépett a kislányhoz ért, majd megszólalt:
- Ne félj, én vagyok! ...

Érzed a boldogságot, ahogy borzongató melegség járja át a tested. Vele töltenéd minden perced, érezni akarod az egész lényét. úgy érzed, ez valami földöntúli dolog. Megrészegít egyetlen érintése, vagy akár csak az, ahogy rád néz.
Csak nézed a gyönyörű barna szemét, a szőke haját, kedves mosolyát, és akkor ráébredsz: SZERELMES VAGY! ...

De hiába volt minden. A szerelmünk nem tudta legyőzni a családot. Megint tanultam, de ez jobban fájt, mint bármi más! Képzeld el, milyen lehet valakit úgy elveszíteni, hogy szeretitek egymást? Tudod, hogy egymásra gondoltok, de mégse lehettek együtt. Mindenkiben őt keresed de nem találod...Úgy érzed elmúlt az, amiért éltél! Sokan azt mondják, hogy a szerelemért harcolni kell. De hogyan? Ezt valaki mondja meg nekem...

Egy nap jó lenne megtalálni – mondta mindig. Megtalálni? Miért, elveszett? De igaza volt, sokan elvesztették, és most még csak nem is keresik. Pedig, ha tudnák, hogy mi az, akkor lélekszakadva rohannának ki a házukból, ki a rétre, vagy az utcára, vagy az állomásra, vagy valahová, ahol sejtik, hogy lehet, hogy megtalálhatják, mert így, hogy nincs meg, hogy elveszett, így nem is tudják használni, pedig szükségük lenne rá, de ők ezt még mindig nem tudják, mert már nincs, aki megmondja nekik......

Otthon:
Mindig arra vágyom, hogy itthon legyek, hogy a kopár hétköznapok átváltsanak nevetésbe.
A kollégium elpusztított. Mindig azt mondták, hogy legyek örökké vidám, s ha hazaértem, boldog voltam, hogy elmenekülhettem a kényszermosolyok világából.
Ám ma reggel a tükör előtt megpillantottam a torz vigyort, melyet annyira gyűlölök...

Bár kit érdekel? Na, mindegy. Azért nem mertem megkérdezni, inkább kerestem egy helyet, és leültem. A buszon most kivételesen csönd volt. Máskor mindig van a buszon pár csitri, aki sugdolózik és röhög. Most is volt, de szerencsére csak egy. Hoppá nincs kivel kibeszélni mi? Ezen elmosolyodtam picit, de mivel egy néni újra bámulni kezdett, elfordultam, és visszaestem a sötétebb gondolataimba. Hamar az ajtóhoz álltam leszállás előtt. Miközben kapaszkodtam, éreztem, hogy valaki a kezemet fogja......

Megpróbált fölkelni, de csak iszonyatos fájdalmat érzett. Visszazuhant a párnára, eszméletét vesztette.
Kívülről látta önmagát. Orvosok vették körül. A fiú nézte, ahogy az életéért küzdenek. És akkor megpillantott egy lányt. Gyönyörű szőke haja volt és csak mosolygott...

Elgondolkodom... Hány és hány ember mellett haladok el naponta és fel sem merül bennem a kérdés, hogy az illető boldog-e vagy éppen szenved... Hát de...mit is érdekel engem egy idegen ember? Hány és hány koldus mellett haladunk el nyugodt lelkiismerettel, elfordított fejjel anélkül hogy lehajolnánk hozzá...

Balázsnak ajánlom.

A zsibongó utca zaja körülvett és leláncolta gondolataim. Mélyen rejtőző érzések törtek felszínre és tűntek el nyomtalanul. Csak egy pillanat, s ismerős, borzongató érzés. Telefon. Te hívsz. Agyam lüktető gyorsasággal nyúlna utána, de kezem és tagjaim lassan mozdulnak. Sokkal lassabban, mint ahogy a szív kívánja...