Szürke hétköznapok...

Vége a tanításnak. A busz tömve..., mozdulni sem lehet a nagy tömegben. Körülöttem sok-sok ember... Arcukon fáradtság. Mindenki a holnapi napra, vagy talán az otthon levő gyerekekre gondol. Néha egy-egy kacagás, egy párbeszéd töri meg a csendet.
Mellettem középkorú néni áll, szatyor a kezében. Mereven bámul ki az ablakon, egy-egy arcizma néha megrándul. Végre vége a nehéz napnak, hazamegy családjához, gyermekeihez...
Igen, de holnap minden kezdődik elölről... Megálló... A néni leszáll, és gyors léptekkel indul el egy kis ösvényen.
Elgondolkodom... Hány és hány ember mellett haladok el naponta és fel sem merül bennem a kérdés, hogy az illető boldog-e vagy éppen szenved... Hát de...mit is érdekel engem egy idegen ember? Hány és hány koldus mellett haladunk el nyugodt lelkiismerettel, elfordított fejjel anélkül hogy lehajolnánk hozzá...

Igaz az, hogy az embereket már minden hidegen hagy?
Egyszer egy szomorú eseménynek voltam tanúja. Egy öreg bácsi rosszul lett a buszon. Mindenki jól megbámulta....és kész... Ennyi... Senki nem adta át helyét, senki nem segített neki..., senkit nem érdekelt mi lesz az öreg bácsival. Hát minek is? Hisz egy idegen ember, nem?!

Próbálom összegyűjteni gondolataimat...Még két megálló és otthon vagyok.
Hirtelen ordibálás szakítja meg a csendet. Egy jómódú, kalapos hölgy veszekedik egy diákkal. Hát hogyne veszekedne, amikor a "szemtelen" diák nem képes a táskáját levenni a hátáról. Aztán ismét csend lesz. Végig nézek a sötét arcokon, és az a benyomásom, hogy mindenki nyakig van az élettel, mindenki megunta már a monotonságot... Talán nem ez az én világom...
Leszállok a buszról... A busz a sötét, szürke arcokkal tovább halad. Integetni kéne, hisz többet nem látom őket, de tudom..., hogy a holnap, a holnap egy újabb szürke hétköznap,...holnap majd újabb szürke arcokkal találkozom, holnap elölről kezdődik minden...