Szülinap

Január 27 a szülinapom. Reggel két vekker csörgött kétszer, de én mégse tudtam időben felkelni, mert folyton visszaaludtam. Aztán végül is belső órám ébresztett egy rémálommal. Már fél hét volt. Az egész reggelem egy nagy rohanásról szólt. Egy-két ember a fülemet tépte, mások pedig - mint általában - le se szartak, és két szemét barom állat egésznap piszkált és szívatott. Pár barátnőm pedig az új barátomon röhögött... Oh istenem! Adj egy puskát! léciléciléciléciiiii! Ezt így nem bírtam tovább. A 4. könyvem, amit alkoholos filccel olvashatatlanul összefirkáltak. És most a nadrágom se úszta meg. És milyen aranyos tanárom van, hogy mindezért nekem írt be. Bár min is csodálkozom? Hiszen ezt így kell! A nagyszünetet elsunnyogtam, mert szerencsére pont ezen a napon leesett a hó, ami nekem a legrosszabb rémálmom.

Ha kimegyek tutira megfürdetnek, aztán mindig olyan szerencsém van, hogy -mindenem csuromvizes lesz ugyan- nem fázok meg. Másnap kezdhetik előlről... A francba! A francba, a francba! Miért pont ma van az a rohadt köri szakkör? Mindig a legrosszabb napokra kell tenni? Rosszul voltam, fáradt is, és tiszta ideg. Elmentünk egy hideg és havas-vizes téli kirándulásra. Nem tudtam mi hiányzott a napomból. Térd alá érő hó, amibe 20x belelöktek szülinapi ajándék gyanánt. De jó! Köszi! Végre ennek is vége volt, és elindulhattam haza. Felszálltam a buszra. Mindenki úgy bámult mint egy ufóra. Ettől még idegesebb lettem. Utálom mikor így néznek! Folyton felvillan bennem a kérdés: Mit nézhetnek ennyire? De persze választ erre még egyszer se kaptam, mert ha feltenném ezt a kérdést, végképp hülyének néznének.

Bár kit érdekel? Na, mindegy. Azért nem mertem megkérdezni, inkább kerestem egy helyet, és leültem. A buszon most kivételesen csönd volt. Máskor mindig van a buszon pár csitri, aki sugdolózik és röhög. Most is volt, de szerencsére csak egy. Hoppá nincs kivel kibeszélni mi? Ezen elmosolyodtam picit, de mivel egy néni újra bámulni kezdett, elfordultam, és visszaestem a sötétebb gondolataimba. Hamar az ajtóhoz álltam leszállás előtt. Miközben kapaszkodtam, éreztem, hogy valaki a kezemet fogja. Nem voltam rá kíváncsi, ki ez, és miért teszi ezt, ezért nem fordultam meg, csak elhúztam a kezem. De hirtelen forró leheletet éreztem a fejemnél, és akkor belém vágott egy furcsa érzés. Ebben a kis érintésben éreztem, hogy egy olyan ember áll mögöttem, aki szeretetre vágyik, és szomorú, mint én. Még mindig nem fordultam meg, viszont a busz megállt és az ajtó kinyílt. Gyorsan szálltam le, és -mint aki siet- gyorsan lépdeltem előre.

Megvártam, míg elmegy a busz, aztán körülnéztem. Senki sem volt ott. Csak én vártam, hogy az utolsó autó is elmenjen, és átmehessek a másik oldalra. Lehajtott fejjel gyalogoltam hazafelé. Nagyon fáztam, de erről elterelték a figyelmemet a gondolataim. Vajon ki lehetett az az ember? Mi lett volna, ha akkor megfordulok? Kit láttam volna? És vajon ismerem őt, vagy ő ismer engem? Esetleg nem? Ezek a gondolatok megszakadtak, mert egy srác jött velem szembe, aki mérgesen bámult rám, és azt mormogta az orra alatt: Kis kurva. Gőzöm nem volt róla ki ez, ezért inkább nem törődtem ezzel a két szóval. Azért annyira mégis felidegesített, hogy végig vezessem a következő gondolatot a fejemben: Ki a frász ez? Nem is ismer basszameg! Kurvázza az anyját! Na jó, mégiscsak törődtem vele. Nem tudtam nem törődni, hiszen sértő volt, és a napom így is elég szar volt.

A kapuhoz értem, és újra eszembe jutott, hogy nincs kulcsom, mert ugyebár nekem "nem kell" , és másoltatni luxus lenne. Kérhettem volna szülinapomra, de tuti hogy nem kaptam volna meg, mert nagyanyám szerint akkor eljárnék itthonról, és mindig későn jönnék haza. De ha eccer be akarok jutni vazzeg! Végül is a tolókapunál maradtam. Kipöccintettem a félig rázárt lakatot, és kihúztam a kaput. Olyan mintha nem is akarnák, hogy hazajöjjek. Kizártak. Lehet, hogy nem is amiatt nincs kulcsom mert nem akarják, hogy elmenjek, hanem az ellenkezője miatt? Becsengettem. A saját házamba. Szép mondhatom. Anya nyitott ajtót.
- Hát te? Hol voltál?- kérdezte.
- Mondtam hogy később jövök - aztán bezártam magam mögött az ajtót, és szép lassan beljebb cammogtam. Beköszöntem nagyiékhoz, csak a megszokás kedvéért. Semmi nesz. Hát jó-gondoltam- ennyi. Elfelejtették, hogy ma születtem. Kerestem valami kaját, és felvonultam a szobámba. Anyámék csak másnap köszöntöttek fel...