Félek a kollégiumtól...

Otthon:
Mindig arra vágyom, hogy itthon legyek, hogy a kopár hétköznapok átváltsanak nevetésbe.
A kollégium elpusztított. Mindig azt mondták, hogy legyek örökké vidám, s ha hazaértem, boldog voltam, hogy elmenekülhettem a kényszermosolyok világából.
Ám ma reggel a tükör előtt megpillantottam a torz vigyort, melyet annyira gyűlölök.
Megváltoztattak,s többé nem kacaghatok, nem élhetek anélkül, hogy ne jutna eszembe, talán ez a valaki nem is én vagyok...
Bárhová megyek is, csak a hideg téllel találom magam szembe, s nem lelek menedéket.
Úgy érzem, bezártak, s a felhőtlen nevetés gyakran tébolyba fullad.
A hétvégék is csak elmúlnak, s nem célom többé, hogy hazamenjek. Értük sem érdemes élnem.
Szeretnék végre kiutat találni ebből az erőltetett vidámságból, de nem engedik, s már a sírás sem nyújt vigaszt.
Rettegek, hogy egyszer belenyugszom,s meg se próbálok többé reményt keresni...