Történetek

Úgy éreztem, hogy az alakok nem a mi felfogásunk szerinti térben mozogtak, szinte éreztem őket a testemen. Magasak voltak, igaz egy kicsi emberkének egy átlagos testméret is nagynak tűnik. De a magasság szembetűnő volt, ahogy a karcsú, hosszú végtagok. Az egyik lény felém nyújtotta a karját, én sikoltottam volna, de nem mertem kikelni az ágyamból, az öcsém pedig furcsamód nem érzékelt semmit. De ott voltak...

Később magához húzott és persze megcsókolt többször is. Először csak kicsi puszikat kaptam az ajkamra, majd egyre hosszabbakat és szenvedélyesebbeket. Az egész testem remegett, annyira jól csókolt...

Az óvodától nem messze van egy kisebb park, ahova minden délután elsétálunk Babyvel. Reménykedtem, hogy ott lesz. Gyorsan átsprinteltem az úttesten, be a kis kapun és átfésültem az egész terepet. Már kigyúltak a fények, kezdett sötétedni. Sehol nem találtam. Kétségbeesésemben lerogytam a földre és felnéztem a holdra.
- Istenem! Könyörgök Neked, Baby kerüljön elő! Nem bírnék ki még egy személy elvesztését. Csak Őt ne vedd el tőlem...

- Á! Te vagy az Sam? - szólalt meg halkan Mark.
- Mit csinál az én kis Churcherem? - kérdezte a lány ahogy belépett az ajtón. Odalépett a fiúhoz és megcsókolta.
- Egy férfi leszólított az után. - kezdte Mark. - Azt mondta óvakodjak a gonosztól, mert közelebb van, mint gondolnám. Aztán elfutott. És amikor utánamentem, már csak ezt a tollat találtam a földön...

Már milliószor feltettem az életnek ezt a kérdést, de mindig ugyanazt a választ kaptam! Téged kell szeretnem. Örökké. Nem lehetek sohasem boldog, csak veled.... Szombaton éreztem, hogy engem nézel, de nem mertem rád nézni, mert félek... Tőled, hogy megint az lesz ami régen...

De hirtelen történik valami, valami, amit eddig még nem éreztem. Szúró fájdalmat érzek, majd elsötétül minden, megszűnnek indulataim és érzéseim, amik eddig bennem kavarogtak. Nem tudom, mi történt, nem tudom, hol vagyok, csak azt, hogy mit érzek. Nincs bennem félelem, sem gyűlölet vagy harag, nem érzem a mérget, ami eddig fertőzte elmémet, nincs fájdalom és agresszió, csak béke. Béke…

Elhatározta magában nem, mondja el a teljes igazságot. Ám furcsa mód ezen ő volt a legjobban megdöbbenve. Tudta, hogy be kellene számolnia az esetről, de valami belső késztetés nem engedte. Egy késztetés, mely bár tudatalattija legmélyéről eredt, még sem volt igazán az övé. Mintha egy külső erő kényszeríttette volna rá...

Egy éjjel, amikor ismét lementünk a partra nagyon hideg volt. Ő átölelt, és csak néztük a vizet némán, szótlanul. Hirtelen tűzijátékot láttunk a túlparton. Mint a mesében... és megtörtént az első csók! Hihetetlenül szerelmesek voltunk egymásba, bár sokan akartak nekünk ártani, mi mégis csak egymásért éltünk, és minden gondot meg tudtunk oldani...

Hetesnek láthatóan össze kellett szednie magát, hogy képes legyen még egyszer szembe nézni félelme tárgyával. Vett egy hosszú mély levegőt, majd alkarjára csatolt lámpájával bevilágított a lyukba. Az eddig is tisztán látszott, hogy a nyílás a szomszédos folyosóra nyílik...

Ő volt az, aki segített kilépni az akkori életemből és új értelmet adott annak. Sírnom kellett.
Otthon éjszakákon keresztül bőgtem. Álmodoztam egy véletlen találkozásról és a közös életünkről-szinte már el is hittem. De egy nap megtudtam a számát, de nem tudtam vele mit kezdeni, féltem, hogy mit reagál...