A Sárkány torkában 4. 23. rész

A kis csapat szótalanul haladt végig a kihalt folyosókon. Úton útfélen halott dolgozókba, kiégett konzolokba, regenerátorokba és egyéb mára már meghatározhatatlan rendeltetésű elemekbe ütköztek. Néha egy-egy leszakadt dúracél merevítőgerenda vagy egyéb ehhez hasonló akadály állta az útjukat. Ezek pusztán a kisebb gondot képviselték. Hiszen néhány roncsdarabot odébb lökdösni nem nagy feladat. Pusztán némi erőkifejtést igényel és a legnagyobb baj, ami származhatott belőle az egy-egy folt az egyenruhán. Ennek ellenére Paris hadnagy rendszeresen szóvá tette nemtetszését a feladat mivolta miatt. Bár zsörtölődésével pusztán magát nyugtatta. Legalább addig sem kellett helyzetük kilátástalanságára gondolnia. Jól tudta, hogy ha egyszer bekövetkezik az igazi katasztrófa, akkor ez a kis külön munka maga a mennyország lesz ahhoz képest.
De végül legyőzve minden útjukba kerülő akadályt elértek a hőn áhított célhoz. Na jó! Az, hogy hőn áhított talán egy kicsit túlzás. Bár figyelembe véve a leküzdendő akadályokat – főképp távolság – nevezhetjük hőn áhított célnak. De ne fecséreljük az időt bugyuta okfejtésekre. Térjünk vissza hőseinkhez.

A felderítő csapat hamarosan elérte az utolsó fordulót. Az élen megint csak Tuvok haladt kezében ott lapult elmaradhatatlan trikordere. A kis szerkezet kijelzői semmi szokatlant, furcsát nem jeleztek. De így ment ez már egy jó ideje. Gondolhatná az ember, hogy ennek mindenki örült. Ám ez koránt sem így volt. A legtöbben főleg az örök pesszimista Paris hadnagy a vihar előtti csendnek bélyegezte. Chakotay parancsnok szóvá is tette, Tom viselkedését, de a hadnagy mit sem törődött vele. Tudta, hogy mindenki hasonló képen gondolja csak éppen nem akarják vagy nem merik bevallani az igazságot még maguknak sem. Nem még, hogy a többieknek! Így hát a hadnagy még büszke is volt magára. Már-már azon volt, hogy a többiek tudomására hozza miként is képzeli a jövőjüket – ami mondhatni elég borongósra sikeredett – amikor Chakotay bele fojtotta a szót. Ő volt a parancsnok. Neki kellett fenntartani a csapat amúgy is meggyengült morálját. És Tom pont ezt ásta alá pillanatról pillanatra. A hadnagy az első pillanatban még vitába akart bonyolódni Chakotayval ám a férfi sokat sejtető pillantása rádöbbenttette a lényegre, és inkább megtartotta magának a mondanivalóját.

Végre elérkeztek az utolsó sarokhoz. Tuvok lelassította a lépteit tekintetét, pedig a trikorderére szegezte. De hiába próbált felfedezni bármit is nem sikerült. A folyosó pont olyan kihalt volt, mint azok, amiken eddig áthaladtak. Így hát mivel veszélynek semmi jele nem akadt Tuvok eltette trikorderét majd kezébe, vette vállára akasztott fézerpuskáját és óvatosan befordult a sarkon. A szeme elé táruló látványt már-már kezdte megszokni. Romos folyosó, néhány hulla. A folyosó jobb oldalán egy asszimiláló helyiség bejárata volt. Odabent szinte koromsötétség uralkodott. Pusztán a folyosóról beszűrődő halovány fény világított meg egy asztalt és a környékét. Chakotay fejében megfordult a gondolta, hogy hány ártatlan lény fekhetett már azon az asztalon, félelemtől görcsbe rándult testel. Tudva, hogy mi is következik. E nyomasztó gondolatot csak felerősítette az ágy melletti kis polcszerű alkalmatosság, melyen ismeretlen rendeltetésű de annál szörnyűbb és nem valami bizalomgerjesztő látványt nyújtó orvosi műszerek, szerszámok hevertek. Ahogy egyre közelebb haladtak a kis csapatot hirtelen megcsapta valami hideg légáramlat. Nem megszokott dolog volt de nem is átlagon felüli. Valószínűleg csak a környezetszabályzó rendszer makrancoskodott. Gondolták.

Hetes maradt utoljára. Pár méterrel lemaradva követte a többieket. A kis folyosói incidens óta Befordultunk az utolsó sarkon. A turbó lift itt is a folyosó végén helyezkedett el. Alig hogy elindultunk a folyosón valami furcsa megmagyarázhatatlan érzés uralkodott le rajtám. Ahogy közeledtünk a turbó lift felé egyre csak erősödött bennem ez az érzés. Félúton járhattunk, amikor egy elég nagy félhomályos asszimiláló helyiség mellé értünk. Ekkor már teljesen elhatalmasodott bennem az érzés. Valami ugyancsak megmagyarázhatatlan érzéstől vezérelve hírtelen megtorpantam és bevetettem magam a helyiségbe, a többiek legnagyobb meglepetésére.
Karlámpán fényével lassan végigpásztáztam a szobát. A lámpám fénye megcsillant a rég nem használt implantátumokon és műszereken. A fény, ahogy tovább haladt két újabb dolgozó holtestét világította meg. Majd hirtelen egy hátborzongatóan idegen tesz szürke felszínén állapodott meg. Az idegen test ekkor hirtelen meglódult majd eltűnt egy a helyiség falán lévő jó két méterszer két méteres nyíláson, amit valószínűleg ugyancsak egy idegen ütött.

A hátam mögül ekkor Dax kicsit rémült, ideges hangja csenget fel.
- Láttad… amit én láttam? – kérdezte.
- Igen! – feleltem egyszerűen majd én is meglódultam a nyílás felé.
Félúton megálltam és leakasztottam a vállamról a fézerpuskámat. Már-már tovább indultam, amikor Kathryn kicsit izgatott hangja megállított. De csak egy pillanatra.
- Mi volt ez?
-A teóriám alapja! – feleltem a szememet egy pillanatra sem véve le a nyílásról. Maximális fokozatra állítottam a puskámat és kicsit felbátorodva indultam tovább. Hamarosan el is értem a nyílást. Vettem egy mély levegőt, jobb fogást kerestem a puskámon majd lassan beléptem a nyílásba. Odabent szinte teljesen sötét volt. Csak lámpám adott némi fényt. Lassan jobbra majd balra fordultam. De az idegennek a nyomát sem láttam. Bármenyire is nehezemre esett bevallani de talán így volt a legjobb. Hiszen semmi kedvem sem lett volna találkozni teóriám alapjával. Még egyszer utoljára végigpásztáztam a lámpám fényével majd ahhoz képest elég lassan és nyugodtan visszasétáltam a többiekhez.
- Semmi! Az idegen eltűnt! – mondtam egyszerűen.
- Talán jobb is így! – jegyezte meg Tom.
- Ezredes! Nem azt mondta, hogy a kockán már nincsenek túlélők!
- De. – ismertem be. – Viszonttévedni emberi dolog. Ha végre sikerül eljutnunk a vezérlőbe talán ere a kérdésre is megkaphatjuk a választ!
- Na ha ez így van, akkor szerintem tovább is mehetünk! – javasolta egy kis félelemmel kevert izgatottsággal a hangjában B’Elanna.

Senkinek sem volt ellenvetése. Így aztán indultunk tovább. Az idegen váratlan feltűnése kusza érzések egész láncolatát ébresztette fel bennünk. A félelmet, zavart, és valamilyen szinten még kétségbeesést és pánikot is.
Alig, hogy elhagytuk a helyiséget valami megmozdult a járatban. A bejáratától olyan egy méterre egy rejtett nyílásból lassan leereszkedett az idegen. Ezután különös óvatossággal elindult az asszimilációs helyiség bejárata felé. Ebben a pillanatban ugyancsak rám tört az a megmagyarázhatatlan érzés. Egy pillanatra az-az érzésem támadt, hogy azonnal meg kell, hogy forduljak. Így hát így is cselekedtem! Amit akkor a bejáratban megpillantottam az megfagyasztotta az ereimben a vért. Nem vagyok az a félős típus, sőt… de… amit akkor ott láttam… az-az maga volt az ősi ellenség. Ott állt velem szemben magával a megtestesült halál! Csak egy pillanatra láttam de ez is elég volt ahhoz, hogy felismerjem. Visszaugrott a helyiségbe de még mielőtt végleg eltűnt volna rám emelte hideg gonoszságot sugárzó tekintetét! Sárga szem közepén majdnem, hogy kereszt alakú fekete pupillával. Az egész jelenet mindössze néhány tizedmásodpercig tarthatott csupán, így a többiek nem vehettek észre semmit. Csak annyit láthattak, hogy megtorpantam. Kathryn is megtorpant. Megfordult és egyenesen oda nézett, ahova én.

- Látott valamit ezredes? – kérdezte kíváncsian.
- Nem semmit. – feleltem kicsit szórakozottan. – Nem láttam semmit sem kapitány.
- Minden rendben ezredes? - kérdezte kicsit aggódva.
- Természetesen! – feleltem nem valami meggyőzően. Ennek ellenére a kapitány elhitte. Vagy legalább is nem mutatta az ellenkezőjének a jeleit. Így aztán nyugodtan folytattuk az utat a vezérlő felé.