Az Igazság

Egészen kisgyermekkorom óta érdekelnek az idegenek. Pontosabban az életem részévé vált, hogy megértsem őket. De mielőtt arra gondolnál, hogy mindössze egy vagyok a sok mániákus, torz lelkű, a saját lelki békéjét illúziókban megtalálni vágyó, magát feljebbvalónak gondoló tömegből, biztosítalak: teljesen átlagos, a maga mindennapos gondjaival elfoglalt ember vagyok.
Az idegenek jelenlétét úgy kezelem, mintha arról volna szó, hogy hol él az egyik titokzatos afrikai törzs. Senki nem kételkedne benne, ha azt mondanám, felfedeztek egy eddig ismeretlen népcsoportot, hiszen nem láthattunk és láthatunk mindent és mindenkit.
Kisgyerek voltam, amikor arra ébredtem, hogy megannyi sok, sötét lény mászkál a szobámban, amit akkor a testvéremmel osztottam meg. Ő aludt, én felébredtem. És bevallom, úgy féltem, ahogy csak egy gyermek félhet. Kiabálni próbáltam, egy hang sem jött ki a számból. Úgy éreztem, hogy az alakok nem a mi felfogásunk szerinti térben mozogtak, szinte éreztem őket a testemen. Magasak voltak, igaz egy kicsi emberkének egy átlagos testméret is nagynak tűnik. De a magasság szembetűnő volt, ahogy a karcsú, hosszú végtagok. Az egyik lény felém nyújtotta a karját, én sikoltottam volna, de nem mertem kikelni az ágyamból, az öcsém pedig furcsamód nem érzékelt semmit. De ott voltak.

Édesanyám bejött, de nem tudott megnyugtatni, hiába mondta, hogy álmodtam az egészet. De tudom, hogy nem így volt. Akkor még azt se tudtam, hogy lehet másfajta élet.
Eltelt pár év, természetesen az akkor átélt élmények eltemetődtek elmém mélyén, és én akkoriban azzal foglalkoztam, mint más tizenéves. Iskola, fiúk, házon kívüli programok, a kutyám, bár néha, esténként a kertből figyeltem az eget a teleszkóppal, amit születésnapomra kértem. Be kell vallanom, egy-két alkalmat leszámítva nem sok említésre való objektum tűnt fel. Talán egy. De nem hiszem, hogy az az volt, túlságosan akartam benne látni az ,,idegent,,.
Nem olvastam UFO újságokat, mert sok téves adat van bennük, a fontos dolgok leértékelődnek a sok semmis között. Inkább tudományos könyveket, filmeket tanulmányoztam, de ezt nem hangoztattam. Én az iskolában megmaradtam a kissé ironikus, de mások szerint csinos és tanárokat néha az őrületbe kergető diáklánynak. Ez így is volt jó. Én is élveztem.

Egy este a lenti szobában sokáig fennmaradtam tévézni, ugyanis rajongtam a teniszért már akkor is, de sajnos éjszaka volt az élő közvetítés, mert az USA-ból jött az adás. Elaludtam, mert az általam várt meccs helyett egyet felvételről sugároztak, aminek már ismertem az eredményét. Hajnal felé ébredtem. Nem tudom miért keltem fel, hiszen az éjszakába nyúló töprengéseimen kívül nagyon jó alvó vagyok.
Le volt húzva a redőny, de mintha nappali fény áramlott volna be. De a videó jelzése szerint csak hajnali három körül volt.

Észrevettem őket és ők észrevették, hogy LÁTOM, hogy itt vannak. Furcsa mozdulatokat műveltek és meglepettségük mintha abból fakadt volna, hogy érzékelem, hogy ott vannak. Ugyanazok a magas, kifejező arcú lények voltak, akiket kiskoromban láttam. Valahogy már nem is féltem. Úgy gondoltam, mivel megláttam őket, meghalok vagy elvisznek. De nem ez történt. A fejemben hallottam a hozzám való mondanivalójukat, melyben elmondták, hogy nem szabadott volna meglátnom őket sem régen, sem akkor este, mert az ember a saját maga által felállított korlátainak rabja, képtelen nézés közben látni. Az általam vezetőnek gondolt lény azt mondta -legalábbis éreztem a fejemben - azért vannak a Földön, hogy eldöntsék, mikor lehet bolygónkat bevonni az igazi életbe, egyben vigyáznak ránk és figyelnek is minket, már nagyon-nagyon régóta. Mondta, védeni kell minket a hódító szándékúaktól, de sajnos magunk ellen nem tudnak.

Másnap reggel a szobámban ébredtem, de boldogan. Örültem a felismerésnek, hogy van valaki, aki óv minket, Istenen kívül, valami kézzelfoghatóbb.
Tudtam, csak várni kell. Öt napot, öt évet, ötezer évet. De legalább nem vagyunk egyedül.
Az idegeneket nem láttam régóta, úgy érzem még találkozunk. Furcsa, de szeretném. Nem félek tőlük, inkább meg akarom ismerni azt, amit egy kevés ember már tud, neki már természetes.
Remélem, nem lesz belőle gond, amiért ezt leírtam, de úgy érzem, könnyítenem kell a lelkemen és elmondani, ha nem is az Igazságot, de egy általam igaznak vélt részét.