Születés

Sétálok. Egy sötét éjszakán az utcákon barangolva céltalanul bolyongok, fejemben gondolatok és heves indulatok keringenek. Mérgesen és nyugtalanul hánykolódok egyik helyről a másikra, a különböző érzések tömkelege ébred fel bennem. Érzem az ürességet és egyben a dühöt, ami szétárad bennem, s olykor a sírás kezd el fojtogatni, ha a történtekre gondolok.

A harag és csalódottság vezérel, hagyom, hogy a lábaim vigyenek, nem érdekelnek az úton heverő részegek és a bandákba csapódott gyerekek sem, akik ez idő tájt már szép számmal jelen vannak az utcákon. Hallom a felém intézett beszólásokat, amelyeket kivédhetetlenül megkapja az arra kószáló ember, legyen az akárki is. Figyelmem azonban teljesen más témán nyugszik, idegesség és csalódottság emészti el azokat. Félelemnek ilyenkor nincs helye lelkemben, a méreg kebelezi be azt helyette. Próbálok magamba zárkózni, félek az újabb bántalmaktól, amiket tőletek kapok és kaptam most is. Az emberek gonosz hajlamai és gusztustalan megnyilvánulásai azonban itt is megtalálnak kötekedő megjegyzések formájában. Még mindig hallom őket, érzem szavaikban azt a betegséget, vírust, amit én sohasem akarok elkapni, akármennyire is szeretne bekebelezni az a 99%! De a társadalom eme mocskos rétege rendíthetetlenül próbálja fitogtatni hatalmát és erősségét, akármennyire is nem érdekel engem.

Nyugtalanító problémáim, melyek miatt most kint bolyongok, egyfolytában ostromolják fáradt elmémet, próbálok kicsit lenyugodni és higgadtabban szemlélni helyzetemet. Csillapodó dühöm oka a józan gondolkodás és a megbocsátás, amik most már megpróbálják átvenni helyét a fájdalomnak és haragnak, ami eddig bennem honolt.

Közben megint hallom őket, megállapításom szerint követnek engem, bár nem adtam okot a hallható haragra vagy agresszióra, amit minden bizonnyal felém próbálnak kinyilatkoztatni kevés sikerrel. Ekkor megcsörren a mobilom.

- Talán Ő az! – gondolom magamban.

Megnézem a kijelzőt, és igen, Ő hív! Érzelmek ezrei keringenek bennem, felvegyem-e vagy rakjam le, veszekedjünk-e még vagy vessünk véget ennek és beszéljük meg? Az utánam kajtató csőcselékkel nem törődve állok tétlenül, figyelmem most a telefonomra irányul, kérdéseim megállíthatatlanul pattannak ki fejemből újra és újra. Bennem van a félsz, a düh, a harag és a csalódottság, de mégis fel akarom venni, érzem és tudom, így lesz helyes. Bár hangomat a sírás fojtogatja, még bele tudok szólni a telefonba, egy erőtlen igennel próbálom tudatni, hogy válaszoltam a hívásra. És már hallom is a hangját, érzem benne a megbánást, az aggódást, azt a szeretetet, amit hiányoltam Tőle, s amit most talán hiánytalanul meg is kapok. Nem tudom, mit tegyek, érzelmeim sokszínűsége nem törlődik hiánytalanul, hiába is szeretném most azonnal átkarolni és magamhoz szorítani, még nem tudnám megtenni. Bennem van a méreg, érzem, mert már éreztem máskor is, nehéz tőle szabadulni.

De hirtelen történik valami, valami, amit eddig még nem éreztem. Szúró fájdalmat érzek, majd elsötétül minden, megszűnnek indulataim és érzéseim, amik eddig bennem kavarogtak. Nem tudom, mi történt, nem tudom, hol vagyok, csak azt, hogy mit érzek. Nincs bennem félelem, sem gyűlölet vagy harag, nem érzem a mérget, ami eddig fertőzte elmémet, nincs fájdalom és agresszió, csak béke. Béke… az érzés, amiből az embernek jutott a legkevesebb. Végre azt a világot szemlélem, amit eddig csak hittem, hogy létezik és csak reméltem, hogy látom is.

Már biztosan érzem: itt a helyem, itt a cél, az út, ami most véget ért, a hely, ahol az emberek által megvetett szeretet és béke él és honol. Az érzés, ami után csak sóvárogtam eddig, most, hagyom, hogy teljesen bekebelezzen, s kiteljesedjen bennem. Már tudom: ez a hely látásom születésének forrása, és egyben annak végállomása is.

De ekkor valami megzavarja születő nyugalmam beteljesedését, valami vissza akar rántani a halálba, érzem a régi érzések fojtogató jelenlétét. Jön újra a sötétség, villogó fényeket látok, embereket és… Magamat! Fekszem, körülöttem emberek állnak, már látom is azon érzések jeleit, amiktől félek. Megbánás, szenvedés, hiány, értelmetlen küszködés, sírás és könnyezés. Közeledek magam felé, visszahúz a mélybe, meg sem kérdezve, akarom-e vagy nem. Egyre jobban érzem a kínt, amitől egész életem során szabadulni próbáltam. A kínt, ami most visszatér újra belém, hogy újra ember lehessek.

De hirtelen megállok, nem közeledek tovább. Békén hagynak, látják, hogy már nincs tovább. Most elkezdek távolodni, de az emberek érzései megállíthatatlan áradatként zúdulnak szívemre. A fájdalom, ami most összesűrűsödött bennem egy pillanatba, az érzés, melytől már félek, leírhatatlanul kegyetlen és… emberi!

Nem vagyok többé kíváncsi ezen érzésekre, el akarok végre szakadni ettől, el innen, el tőletek!

De közben hallom még az emberek halk, fájdalommal teli hangját. S így szól az egyik:
- Vége! - mély keseredettséggel a hangjában.

Majd egy másik szól:
- Meghalt? - kérdi halkan, miközben hangját a sírás keríti hatalmába.

Látom a szenvedést, mely apró könnycseppekként zúdul testemre, a kínt, ami ott van a szenvedő lelkekben. Minden egyes emberben érzem a szomorúságot, a fájdalmat, amit lelkük most már egész életük során magába zár és kísérti őket mindhalálig.

Újra ott vagyok, ott, ahol otthonomat érzem felfedezni. Érzem megint a békét és megnyugvást, s immáron a méregtől kitisztult lelkem boldogan leli meg nyugalmát. És végre már nem érzem az emberek kínjait és fájdalmát!

De utoljára még válaszolok nekik:

- Nem, csak most élek igazán!

Írta: Tóth Dávid