Történetek

A híres Pelorus Jack
1888-ban bukkant fel és több, mint 20 éven keresztül kísérgette a hajókat Wellington és Nelson közt, Új Zéland "Cook szorosában", oda és vissza. Ha hallotta, hogy hajó közeleg, máris ott termett, és úszott a hajó mellett, vagy előtte, azt felvezetve...

- Ne veszekedjetek már rajta, főleg ne ilyen hangosan! – szólt rájuk Viki – Akkor most összefoglalom. Két eshetőség van. Móni a Drogellenes Csoport vezetője rászokott a drogra, és a dilere megölte, mert nem tudott fizetni – a két nyomozótárs tagadólag rázta a fejét -, vagy, Móni felfedezte a zuhanyzóban az extazis csomagokat, és megzsarolta a terjesztőt, mire az megölte...

Eljött értem. Nem mondott semmit, én pedig nem kérdeztem. Némán, szavak nélkül követtem. Az se érdekelt, hogy hova visz. Nem tudta, ki ő, nem ismertem. Ő se ismert, mégis úgy rendeltetett, hogy akkor együtt legyünk. Ez volt a Sorsom, a Végzetem. Ő volt a Végzetem...

Nem tudta folytatni az imádságot, nem érezte magát elég tisztának, hogy egyáltalán szóljon az Úrhoz.
Nagyot sóhajtott, arcán legördült egy könnycsepp. Muszáj megtennie, csak így tisztulhat meg.
Körbenézett abban a szobában, aminek falai tanúi voltak élete 15 évének.
Hallották a nevetést, az el-elfúló sikolyokat, az örömteli kiáltásokat, az órákba nyúló zokogást, néma tanúi voltak az örömteli és a szenvedésteli pillanatoknak...

ideig ez az utolsó perc, amelyet teljes egészében olyan hosszúnak érzel, mint amilyen is valójában. Az agyad már lassul, mert a vér, ami mozgásban tartja az elméd, és gondolkozásra késztet, már nem olyan vér, mint a megszokott. Az agyad lassul, és vele a környezet is. Pedig valójában csak a környezetet érzékeled gyorsabban a szokásosnál, és saját cselekedeteidet érzed lassúnak...

Kettőkor pont néztem az órámat - még két óra van hátra, gondoltam -, amikor visszajött az első, kedves smasszernő, aki elvitt zuhanyozni.
- Akar papot? - kérdezte.
- Nem - válaszoltam tétován -, nem vagyok vallásos.
- Azért csak higgye el, jót tenne. Nem lesz könnyű így sem...

A házban ebédhez készülődtek. Imola és Patrícia voltak a legidősebbek a Patronus árvaházban. Utánuk a legidősebb egy 14 éves fiú volt, Kevin. Ez volt Londonban a legkisebb árvaház, összesen 20-an laktak benne, meg a két nevelő. 10 lány és 10 fiú. A legfiatalabb 3 éves, Veronika, de talán Ő volt a legaranyosabb az összes gyerek közül. Lola Őt úgy szerette, mintha a kishúga lenne. Az összes kisebb gyerkőc szerette az idősebb két lányt. Néha már úgy tekintettek rájuk, mintha Ők is nevelők...

A rájuk szegeződő összes szempár erőteljes vörösben izzott, és szépen egyenként kezdtek megfordulni az emberek. A számítógép bezárja a felesleges programokat, gondolta Mike. Ahogy lassan bementek a házakba, és a tömeg fogyatkozott, úgy minden más még kint maradt egyén intenzívebbé, aktívabbá vált, és a hangjuk is élesebbnek, fenyegetőbbnek tűnt...

Johnny belépett az üzletbe, és nyugtalan gondolatokkal a fejében elindult az egyik polc felé, mely szeszesitalok palackjainak súlya alatt roskadozott. Szeme sarkából megpillantott egy csinos, szőke lányt, amint éppen az édességek közt válogat. Nem törődött vele, figyelmét a megfelelő italmárka kiválasztása kötötte le. Más körülmények között valószínűleg alaposabban szemügyre vette volna a lányt, most azonban máson járt az esze...

Ijedten rúgkapáloztam, de ő térdével lenyomta lábaimat. És hátradöntött a kanapén. Így teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem.
Ekkor közelhajolt az arcomhoz és ezt sziszegte: ”Elég a játékból!” Túl sokat kacérkodtál velem. Nap mint nap a cseten, hiszen csak ez kellett neked. Mi mást akartál volna tőlem? Te kis szajha! Most meg ellenkezel! Ne játszd nekem a kis ártatlan szüzet!”
Ledermedtem…nem tudtam gondolkozni, szabadulni akartam, de ez most lehetetlennek látszott...

Elolvasom »