A Sas gyermekei 2. fejezet: Tépett szárnyú Sas 3. rész

1163 április:

Jack már több órája úton volt. A botütések okozta fájdalom nemhogy múlt volna, hanem egyre erősödött. A szerzetesi csuha továbbra is hozzásúrlódott a vérző sebekhez. A tavaszi nap már egyre fakóbban világított a derült égen. Lassan alkonyodott. A fiú tudta, hogy hamarosan találnia kell egy biztonságos helyet, ahol álomra hajthatja a fejét. Éjszaka nem biztonságos továbbmenni. A táj nem változott körülötte. Továbbra is ritkás pagonyok, ligetek között haladt. A lombhullató, meglehetősen vastag törzsű fák már rügyeztek, jelezve a természet újjáéledését. A vidék nagyon elhagyatott volt. Csak a madarak éles csivitelése hallatszott. Jacket a vidám madárdal sem vidította fel. Lelkének fájdalma sokkal erősebb volt, mint fizikai kínjai. Rettenetesen egyedül érezte magát.

A világot most ordító kígyónak képzelte, mely bármikor örökké magába szippanthatja. A fák ágait vészjósló karoknak látta, melyek csak arra várnak, hogy felkapják és megfojtsák. Az enyhe, alkonyati szellőben rezgő levelek suttogása meg mintha lidércek verse lett volna, mely ara hívatott, hogy egyre beljebb csalogassa az óvatlan utazót a vadonba, hogy az örökké ezeknek a gonosz lényeknek a szolgája legyen. A fiú szíve hevesen vert, egyre szaporábbra vette lépteit, attól félve, hogy valaki követi. Szemei mindenhol csuklyás szerzeteseket láttak.

A lázálmokra emlékeztető paranoid illúziók a sötétedéssel egyre erősödtek. Elviselhetetlen volt ez az érzés. A volt szerzetestanonc menedékre vágyott. Az igazi menedék még messze volt. Woodcastle sok-sok mérföldre van innét. Pedig már szerette volna érezni maga körül a hegyormokkal körülvett kastély védelmező falait. Most még ez lehetetlen volt. Egyelőre éjszakai szállásra volt szükség. Az idő sürgetett. A sötétedő égen felkelő, már egyre magasabban járó félhold éles fénye jelezte, hogy hamarosan itt az éj lesz az úr, mégpedig hosszú órákra. Nem tudta, hol térjen nyugovóra. Az úton nem maradhat, a fáktól félt, a mezőktől félt, félt a holdfénytől, félt most mindentől. Lábait már ólomnehézségűnek érezte a fáradtságtól. Tudta, hogy le kell győznie magát, a kényszerképzeteit. A fák lehetnének most az egyetlen menedéke. Otthon testvéreiként szerette őket. Itt pedig…itt rettegett tőlük.

Érezte, hogy muszáj túllépnie félelmein. A néhány perc múlva a szeme elé táruló látványnak köszönhetően ezt sikerült is megtennie. Az út bal szélén egy hatalmas, vén tölgy állt. A fa vastag törzsébe vékony, deszkalapokból készült létra volt belekalapálva, mely a szerteágazó lombkoronához vezetett. A feljáró egy embernyi széles volt. Az ágak között széles falapra tákolt, kis kunyhó helyezkedett el oldalán pici kis rácsos ablakkal és ajtóval, lapos tetején kis szellőzőnyílással. Bent nem pislákolt semmilyen fény, mindenütt teljes csend honolt. Az építmény elhagyatottnak tűnt. Jack hátán a sebek továbbra is erősen sajogtak, de ennél és a vadonban érzett félelemnél erősebb sokkot okozott egy felismerés, melyre gyomra figyelmeztette.

Éhes volt. A hirtelen szökés izgalmaiban teljesen megfeledkezett arról, hogy bármilyen ételt vagy italt hozzon magával. Bosszankodott, hogy hogyan lehetett ennyire feledékeny. Erre mindig gondolni kellene…Ott volt viszont fönn az a hely. A tákolmány talán nem csak éjszakai menedéket nyújt, lehet, hogy még valami ennivaló is akad ott. Végül is a tiszta falú házacska állapota arra utalt, hogy bizony lakják. Ez a tény reményt adott arra, hogy valamilyen élelmet talán tárolnak ott. Viszont ha valaki rendbe tartja akkor lehet, hogy most is ott tartózkodik, a csend lehet, hogy csak annak köszönhető, hogy már nyugovóra tért.

Nem biztos, hogy nagyon hálás lesz azért, ha megzavarják álmát. Jack ilyen gondolatok között elindult fölfelé a stabilnak tűnő létrán. Tudta, hogy ez a kis ház az egyetlen remény arra, hogy csillapítsa éhségét, és valahol menedékre leljen, míg újból felkel a nap. Szívét a torkában érezte dobogni, ahogy közeledett az ajtóhoz, ennek ellenére nem torpant meg. Mikor már az ajtó előtt állt a széles deszkaalapon, úgy érezte, pulzusa az egekig szökött. Ki lehet itt bent?

A fiú óvatosan és halkan bekopogtatott Semmi válasz. Körülbelül egy percet azért várt, nehogy türelmetlenségével feldühítse a bent tartózkodó személyt vagy személyeket, majd újra bekopogott. A reakciót továbbra is hiába várta. További egy perc után ismét megpróbálkozott kissé hangosabban megzörgetve az ajtót, majd így, hogy továbbra sem kapott választ, bekémlelt a bejárattól jobbra elhelyezkedő szűk, fémrácsos ablaknyíláson. A hold fénye kevés volt ahhoz, hogy körvonalaknál többet ki tudjon venni, azt azért meg tudta állapítani, hogy a ház egyetlen helyiségből áll, melyet elejétől végéig át lehetett pásztázni az ablakból. Középen egy kerek asztal látszott körülötte négy székkel. Úgy tűnt, ennyi az összes berendezés odabenn.

Ember sehol sem látszott, legalábbis kintről. Jack megpróbálta összeszedni minden bátorságát, nekikészült és benyomta az ajtót, mely könnyen engedett. Sötét volt bent is, de innen az ajtóból valamivel többet lehetett látni a szobából, mint odakintről. A holdfény megvilágította az üres asztalt és a székeket. Valóban ennyi volt a szoba berendezése, leszámítva a jobb sarokban elhelyezett meglehetősen nagy zsákot. Mikor a fiú ezeket meglátta, rögtön felcsillant a szeme. Egyre hangosabban korgó gyomra arra késztette, hogy most ne törődjön félelmeivel, hanem induljon el, és derítse ki, étel van- e benne.

Belépett az épületbe, bereteszelte az ajtót és megindult a kiszemelt sarokba. Meggondolatlan módon minden óvatosságot félretett, és mohón megragadta a zsákot, majd el kezdte kibontogatni száját. Reményei beigazolódtak, finom sült sonkaillat áradt ki belőle. Az öt nagy szelet comb alatt egy kulacsot is talált. Most már nem látott semmit maga körül. Csak az étel, az ital és ő léteztek. Fizikai fájdalmai, a rengeteg gyaloglástól való fáradtsága és rettentő éhsége óvatlanná tették. Megragadta az egész zsákot tartalmával együtt és az asztalhoz cipelte. Letelepedett és rávetette magát a húsra. Fantasztikus íze volt.

Néhány falat után a kis fából készült flaska tartalmát is megszemlélte. Lecsavarta a kupakot és nagy megelégedésére élénkvörös színű bort talált benne. Hamar végzett az evéssel. Farkasétvágyának eredményeképp négy comb teljesen elfogyott, egyet félrerakott reggelre. Éhsége csillapodásával gondolkodott már előre. Tudta, hogy másnap, ébredés után milyen jól fog majd esni. Elálmosodott. A kora tavaszi hőmérséklet kellemes volt. Az évnek ebben a szakaszában már éjszakára sem nagyon hűlt le a levegő. Fekvőhely nem lévén az asztalra hajtotta fejét, és kimerültsége miatt hamar álomba szenderült…

Valami nagy koppanás hallatszott az ablakon. Jack felriadt. Nem tudta, hány órája aludhat. Mindenesetre még éjszaka volt. Megijedt a hangtól, mintha valaki megütötte volna az ablakot, ez a zaj ébresztette fel. Nem látott ott senkit, csak a fa ágait és leveleit, melyre a kunyhó épült. Zaj sem hallatszott, leszámítva egy bagoly huhogását valahol a közelben. Különös éjszaka volt ez. A Matthews fiút megint a délután tapasztalt érzés kerítette hatalmába. A fát megint sokkarú szörnyetegnek képzelte, mely arra vár, hogy megfojtsa karmaival.

Paranoid gondolatai visszatértek. Olyan érzet volt ez, mint a lázálmok, de ezt most sokkal inkább valóságnak élte meg. Biztos volt benne, hogy ezt a zörejt valóban hallotta. Ki járhat odakint ilyenkor? Valahová betört és most lehet, hogy a házigazda tért vissza és alig várja, hogy lecsapjon az aljas besurranóra, aki nem elég, hogy orcátlanul felmászott ide, de még az elemózsiáját is megdézsmálta. Szíve hevesen kezdett el verni, fülében hallotta szapora dobogásait. Kijárat sehol máshol nem volt, csak ott tudott volna elmenekülni, ahol jött.

Semmi sem volt nála, amivel védekezni tudott volna, egyetlen felszerelése a szerzeteszekéje volt, meg a kötél, mellyel leereszkedett a kolostor emeleti szobájából szökésekor. Ennek ellenére felállt a székről és lassú, óvatos léptekkel az ablakhoz lépett. Kinézett a rácsos nyíláson, senkit sem látott se itt az ablak előtt az ágak közt, se odalenn. Megfordult és visszaindult az asztal felé, amikor megint hangos koppanást hallott. Visszasietett, de odakint még mozgást sem észlelt. Megvizsgálta a rácsokat, a szűk nyíláson legfeljebb egy pici kavics férhet be, tehát ha be akarnak ide dobni valamit, az nem jelent veszélyt. Valószínűnek látszott, hogy valaki odalentről vet valamit az ablakhoz, ugyanis ezek a csattanások elég erős hangot hallattak. Vagy talán valaki ideföntről, a fáról ütötte meg a rácsokat. Jack a gondolatra is összerezzent. Képtelen lett volna újra nyugovóra térni, túl nagy lett volna a kockázat. A retesz stabilnak tűnt, de valahogy még így sem érezte magát biztonságban.

Tudta, hogy az éjszaka hátralévő részét már ébren fogja tölteni. Visszaült az asztalhoz és mereven bámulta a bejáratot, lesve, hogy nem nyílik-e, valamint az ablakot, hogy lássa, mi okozza a csattanást. Ebben a pillanatban három kimért kopogás hallatszott az ajtón. A fiú újból összerezzent, szíve rendkívül gyorsan vert. A félelem átjárta minden végtagját, remegett. Nem mert válaszolni. A kopogások megismétlődtek, újra azon a kimért módon. Az egészben volt valami meghatározhatatlanul ijesztő és furcsa. Továbbra sem szólt egy szót sem. Ekkor viszont egy határozott, hangos hang szólalt meg, megállapítása szerint egy hasonló korú fiútól származhatott, mint ő:

- Hamarosan pirkad, ideje hogy odébbállj, akárki is vagy. Láttam, ahogy felmásztál. Ha Kyle megtudja, hogy itt jártál, abban nem lesz köszönet. Gyere ki onnan, hidd el, be tudok menni, ha nagyon akarok. Nem kerül sok időbe újra szerelni a betört ajtót utána. Nekünk megéri. Talán fogtunk egy kémet.
Jack átlátta a szituációt. Valakihez jogtalanul csak úgy betört. Semmi keresnivalója nem lenne itt. Nem akarta, hogy gyengének tűnjön, és érezte, hogy a jövevény komolyan beszél, tehát minden bátorságát összeszedve határozottan válaszolt. Maga is meglepődött, milyen jól sikerült neki, legalábbis érzése szerint:
- Üdvözöllek! Elnézést az alkalmatlankodásért, de nem tudtam hová lehajtani a fejemet, rögtön továbbállok. Nem láttok soha többet, bárkik is vagytok.
- Rendben van. Nyisd ki az ajtót és semmi bántódásod nem esik. De ne kelljen többször mondanom.

A Matthews-„csemete” felállt, odalépett a bejárathoz, eltolta a reteszt és kinyitotta az ajtót.
Egy magas, vékony, rövidre nyírt barna hajú fiú állt előtte. Barnászöld hosszú ujjú felsőt és ugyancsak terepszínű nadrágot viselt.
- Mi a neved idegen és honnan jöttél? – kérdezte a gyerek és kritikus szemmel
végigmérte Jack-et, aki a gyerek arcvonásaiból látta, hogy az valószínűleg angolszász. Tehát úgy gondolta, hogy nem fedi föl kilétét, hátha az hallott véletlenül a Matthews-okról , akik angolosított nevük ellenére köztudottan normannok. Gyorsan kitalált egy nevet és egy várost:
- Ian Perry a nevem, Londonból jöttem – válaszolt vissza rezzenéstelenül, tökéletesen hazudva.

Ekkor valahonnan lentről egy új, mélyebb, erőteljesebb és még határozottabb, de hasonlóan fiatal hang hallatszott fel:
- Á, szóval egy városi ficsurral van dolgunk?
A hang forrása közeledett és néhány másodpercen belül már ő is fenn volt a pallón. Egy ugyancsak magas, de széles vállú, izmos, erőtől duzzadó kamasz. Rövid, sötétszőke haján megcsillant a hold fénye. Arcvonásai tekintélyt parancsoló, határozott emberről, vezérszellemről árulkodtak. Kék szemeiben hiúság csillogott. Ruházata ugyanaz, mint a másik fiúé. Gúnyos tekintettel mérte végig a nála valamivel kisebb termetű Jacket, aki első látásra sejtette, hogy valamiféle csoport vezetőjével van dolga. Álnevén bemutatkozva kezet nyújtott, de a bandavezér nem reagált, csak továbbra is megvető pillantásait szórta rá, majd karba tette a kezét, tekintély pozícióját hangsúlyozva és ironikus mosollyal így folytatta:

- Mi az, megszöktél a puha párnával bélelt hintódból kiskirályfi? Odulakó lettél? Hová süllyedtél? Mit fognak szólni az udvarodban? Biztos vár már a kása és a pampuska.
Eközben társa bement a házba, az ételes zsákokat
vizsgálva.
Jack összeráncolta homlokát a tiszteletlen és goromba szavakon, de átlátva, hogy bizonyosan túlerővel van dolga, megőrizte nyugalmát, próbált higgadtan válaszolni:
- Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a bánásmódot, de szerintem beszélhetnénk emberi hangon is. Úgy többre mennénk.

Ekkor a másik fiú kiszólt odabentről:
- Kyle, van egy kis gond. A sonkából össz-vissz egy darab maradt. Valaki megette az egészet.
A vezér arca elkomorult, mérges lett:
- Te beszélsz itt nekem emberi bánásmódról? Abból bizony nem fogsz kapni. Kis tolvaj. Na azt tudod, hogy ez nem marad büntetlenül, ugye? A kis sunyi. Fellopódzik ide és a kultúrált magatartásról papol itt nekem, közben meg kirabolja az éléstárat! Te kis álszent! Itt megvárjuk a hajnalt, aztán velünk jössz. Nyomás befele a házba!

A „tolvaj” jobbnak látta, ha engedelmeskedik, egyelőre
nem tehetett mást. Énje leblokkolt a helyzettől, nem tudta mit tegyen. Nem akarta elárulni az igazságot
magáról, de azt sem tudta megindokolni, hogy miért lopott élelmet. Nagy dilemma
volt ez, mely megoldatlannak látszott.
- Ülj le az asztalhoz! Folytasd rózsás álmaidat, elnézést, hogy felébresztettünk a kiadós, finom lakomád után! Hátha megálmodod, hová törj be legközelebb! Mi addig őrködünk és döntünk sorsodról! - parancsolta Kyle továbbra is megvető hangon.

Jack engedelmeskedett. Leült ugyanarra a székre, ahol aludt az éjjel. Lehajtotta a fejét az asztalra és úgy tett, mintha álomba merült volna, de elméje most már járt. Nem állhatott le, érezte, hogy semmi jó nem vár rá, ha „kér” a „jutalomból”, amit ezek a fiúk szánnak neki. Valamit sürgősen ki kell eszelnie. Hová akarják vinni? Valamiféle főhadiszállásra? A banda „ítélőszéke” elé? A gondolattól is libabőrös lett a háta. Sérülései már nem fájtak annyira. El kezdtek bevarrósodni. Bár a hirtelen mozdulatokért azért nem voltak hálásak. Ahogy ott feküdt az asztalon, próbálta kihallgatni a két gyerek beszélgetését, de azok ügyeltek arra, hogy ezt ne tehesse meg. A bereteszelt ajtó elé álltak és sustorogtak. Egy szavukat sem tudta kivenni.

Kezdett rajta úrrá lenni a kétségbeesés. Mégis, már ott tartott, hogy várja a percet, mikor kimondják, mit terveznek vele. Rosszabb volt várni a kilátástalanság ködében rejtőzködő ítéletre, mely mély szorongással töltötte el. Még csak meg sem fordulhat a fejében, hogy saját erejére bízza magát és kitörjön innen. Erről a bandavezérről már első látásra megállapítható volt, hogy meglehetősen jó erőben van. Ha verekedéssel akarna elérni bármit is, abban bizony nem sok köszönet lenne. És még a társa is vele volt. Ő nem tűnt olyan erősnek, de azért „parancsnokával” együtt biztosan meghiúsítana bármilyen szökési kísérletet. Tehát az erő itt nem segíthet. Ahogy ott ült lehajtott fejjel tétlenségében, egyre erőteljesebben elhatalmasodott rajta egy érzés. A magány… Bár biztosan nem lehetett messze, lelki szemei előtt a vágyott otthon, Woodcastle most mégis valahol az elérhetetlenben helyezkedett el.

Teljesen egyedül volt vándorútján. A szerencse is elkerülte. Barátok helyett ellenségeket szerzett, akiken látszott, hogy alig várják, hogy bosszút álljanak rajta. Teljesen kiszámíthatatlan volt minden. Most érezte igazán először, hogy a magány talán az egyik legrettenetesebb életérzés. Amikor az ember senkire sem számíthat, csak önmagára. Most úgy érezte magát, mint a sudár erdei tölgyfa, aki termete ellenére szomorú és cselekvésképtelen, mert kivágták körüle testvéreit és most egyedül áll az így keletkezett tisztáson. Ezeknek a borongós gondolatoknak a társaságában nyomta el az álom…

Éles fájdalom nyilallt a hátába, valaki pont sebeinél lökte meg. Erre rögtön felriadt és felugrott székéről. Kyle állt előtte, aki dühösen ráparancsolt:
- Nem érsz rá durmolni te hétalvó! Neked most dolgod van. Még meg kell hoznunk az ítéletet!
Szóval nem álom volt. Valóban itt van ez a fiú és csak a bosszúra vár. Odakint a rügyező ágak hajnali, bíborszínű fényekben cikáztak. Az első napsugarakkal ébredő madarak már rákezdtek gyönyörű szép nótájukra. A Természet most is csodálatos volt, mint mindig. Ma is derült, ragyogó idő ígérkezett. Az ébredő erdő hangjai sem vidították föl Jacket. Ahhoz túlságosan erősen nyomta vállát a kétségbeesés, a magány és a fájdalom terhe.
- Indulás kifelé! Még hosszú az út! – szólította föl a bandavezér.

Társa már nem volt itt. A Matthews leszármazott engedelmeskedett. Nem tehetett mást. Ő ment elől, miközben a meglehetősen erőszakos gyerek becsukta maga után az ajtót kívülről, majd mikor leért, szó nélkül mutatta az irányt. Semmilyen ösvény nem volt a környéken, az aljnövényzet egyre sűrűbb lett. A ligeteket és pagonyokat errefelé már valódi, síksági tölgy rengeteg váltotta fel. Néhány percig szótlanul mentek, majd nagy sokára a szőke fiú megszólalt:
- Hol várnak rád? Itt vannak a közelben? Már biztosan keresnek. Merre vannak?
- Teljesen egyedül vagyok. Nincs velem senki – válaszolt kurtán a volt szerzetestanonc.

Ebben a pillanatban erősen megdobbant a szíve a felismeréstől, hogy elbaltázta a választ. Pont azt kellett volna mondania, hogy egy nagy csapat várja valahol és biztosan dühösek lesznek, ha meglátják, hogy el akarják őt rabolni. Ez lett volna valószínűleg az egyetlen kiút. Nagyon haragudott saját magára, hogy egy ekkora lehetőséget elszalasztott. Kyle elégedetten állapította meg:
- Rendben van. Akkor nincs, aki keressen. A tárgyalás nyugodt körülmények között lefolyhat a többiekkel. Csak ezt akartam tudni.

Rejtélyes volt ez a fickó. Nem sok minden derült ki szavaiból. Tárgyalás, többiek… Jacket szorongás töltötte el a szavak hallatán. Mi vár rá? Nem is mert visszakérdezni. Tegnap még simán szóba elegyedett az idegen gyerekkel, ma már ez nem ment. Most úgy érezte, képtelen lesz bármiféle tervet kieszelni. Mikor veszélyhelyzetben van, sokszor elönti a „gyávaság”. Óriási, magasztos célok lebegnek előtte egész életében és ilyen szituációkban, mégis leblokkol. Gyűlölte ezt saját magában. Ezt az éles kontrasztot. Hogyan lehet véghezvinni nagy dolgokat bátorság nélkül? Sehogyan. Tudta mindig e tényt és mégis gyakran rátört a szorongás.

Hosszú perceken keresztül gyalogoltak szótlanul, majd Kyle törte meg a csendet:
- Mi van? Kivágták a nyelvedet? Ha már megloptál, engesztelésül azért megtisztelhetnél azzal, hogy bővebben elárulnod ki vagy. Hadd tudjam meg, hogy kik azok, akik tolvajlásra adják fejüket. Mit csinálsz errefelé? Hová tartasz? A neveden kívül semmit sem tudok. Tisztábban mérlegelve tudnánk meghozni az ítéletet, ha jobban átlátnám a helyzetet.
Jack nem tudta, mi ütött belé, de a színtiszta igazságot kezdte el mondani és méghozzá egyre folyamatosabban tálalva. Volt valami Kyle előző mondataiban, valamint az egész lényében, amitől azt érezte, hogy nem hazudhat. Valamiféle karizmatikus erő.

A „fogoly” szinte rögtön váltott. Nem törte fejét már kiagyalt sztorikon és terveken. A bandavezér előbb elhangzott néhány szava elég volt ahhoz, hogy letett szökési szándékáról. Beletörődött sorsába. Nem helyeselte döntését, de valamilyen számára sem teljesen kitisztult okból mégis így tett. Lemondóan kezdett bele történetébe:
- Egy bencés kolostorból szöktem meg. Fél napja úton voltam, amikor megtaláltam ezt a kis házikót. Borzasztóan megéheztem és semmilyen élelem nem volt nálam. Muszáj volt csillapítani az éhségemet. Onnan pedig, pedig…- Jack szíve hevesen vert, miközben beszélt – az apátoktól, muszáj volt elmennem. Mint maga a pokol, olyan volt az a hely. Már másfél éve ott tanultam a kolostori iskolában és…

- Aha. Szóval azért van rajtad ez a röhejes csuha. Elég mocskos, meg szakadt, nem voltam benne biztos, hogy szerzetesi gúnya. Na de bocs, hogy a szavadba vágok, tolvaj királyfi! Folytasd, mindent tudni akarok!
- Soha életemben nem jártam Londonban. Az egész egy…szóval…
- Egy ócska hazugság volt. Sejtettem, hogy puha az orrod tolvaj gyerek – válaszolt Kyle megvetően, miközben szigorúan ránézett a fiúra.
Jack megkönnyebbülve lélegzett fel, hogy túl volt a beismerésen. Persze félelme szinte egy csöppet sem múlt. Minden percben attól rettegett, hogy mindjárt megérkeznek oda…arra a helyre, ahol meghozzák ítéletét. Még belegondolni is szörnyű volt, és bátortalanul ugyan, de rákérdezett, nem bírta ezt a tétlen várakozást:
- És...mégis...ö…hová megyünk? Mit akartok…velem csinálni?
- Mindent a maga idejében – válaszolt kurtán és tőle megszokott módon határozottan a vezér.

A további körülbelül fél óra teljes hallgatásban telt el. Az aljnövényzet errefelé egyre sűrűbb lett, a járást ez meglehetősen megnehezítette. Látszott, hogy ezen a részen nagyon ritkán járhatnak, ezt a csapások teljes hiánya is mutatta. Hirtelen egy akadályhoz érkeztek. Úgy tűnt, itt lehetetlen tovább menni. Hosszú és magas, mogyoró és más bokorfajták alkotta sövény terjedt ki előttük jobbra és balra is, amerre a szem ellátott. Mögötte az erdő teljes pompájában folytatódott gyönyörű, vastag sudár faóriásaival. Itt nem lehetett továbbmenni. Meg is álltak.

Kyle-on a bizonytalanságnak még a legkisebb jele sem mutatkozott. Szája elé rakta két kezét és a kakukk trillázásához hasonló madárhang hagyta el száját. Ha Jack nem látja, hogy kitől származik, soha nem gondolta volna, hogy ember adja ki. A válaszra csak néhány másodpercet kellett várni. A Matthews fiú nem is tudta hova kapja a fejét, szinte minden irányból különböző madárfajok hangja hallatszott. A feje fölül, a háta mögül, jobbról, balról, szinte mindenhonnan, de nem látott sehol senkit. Ekkor hirtelen a sövényfal egy szűk másodperc alatt szétnyílt előttük. Mögötte elképesztő látvány fogadta a foglyot. Azt hitte, hogy káprázik a szeme.

Szép, tágas ösvény vezetett befelé a hatalmas fák közé, melyeket a lombokoronaszinten ameddig a szem ellátott korláttal körülvett járdának, átjárónak kiépített széles deszkalapok kötöttek össze egymással, melyeken ahhoz hasonló kunyhók helyezkedtek el, ahol az éjjel lehajtotta fejét. Embert továbbra sem látott.
- Gyerünk tovább! – parancsolta Kyle.
- Hisz ez csodálatos! Ezt ti építettétek? – kérdezte Jack.
- Mit gondoltál? A nagyanyám Bundás kutyája? Hát persze, hogy mi.
- Na de nincs idő a társalgásra, nyomás! – oltotta le lelkesedését a bandavezér.

Néhány perc gyaloglás után az erdő ritkulni kezdett körülöttük és egy tágas, tisztásra vezetett a jól gondozott út, mely az irtást körülvevő rengeteg felé kanyargott tovább. Ők nem követték, a „parancsnok” a térség tulsó szélén elhelyezkedő öt székkel körülvett asztalhoz tessékelte foglyát, mely ugyanúgy festett, mint az éjszakai szálláshelyéül szolgáló fa tetei házikó bútora.
- Foglalj helyet! Hamarosan megérkeznek a többiek, addig gondolkodj, hogyan mentsd ki magad! Egy tolvaj mestere a hazudozásnak, biztos kitalálsz valami jó dumát. Bár van egy sejtésem, hogy a te helyzetedben most ez sem lesz elég. Bűnöd nagyon súlyos, ezért egy jól tálalt kis beetető szöveg sem segíthet rajtad, hiába vagy ekkora szakértője a bőrödet mentő kis lódításoknak. Talán jobb, ha mégis őszinte leszel. Az erdőben biztosan beverhetted a fejed egy ágba, ugyanis egy őszinteségi roham jött rád útközben. El kezdted beismerni az igazságot, azt, hogy nem mondtál a bemutatkozásodkor igazat. De minek beszélek, ezt már biztos elfelejtetted. Remélem, emlékszel még a betanult mondókádra. Londoni kiskirályfi vagy, vagy mi a fene! Tudod, emlékszel! – folytatta szarkasztikus, maró stílusában Kyle - Nem, tulajdonképpen mindegy. A vád bizonyítékokkal erősebb, mint a szánalmas locspocsolásod. Üljél itt, mindjárt jövök! De eszed ágában se legyen megszökni, mert kikötlek, mint a kidobott kutyát a hanyag gazdája, megértetted? Meg se moccanj! – mondta fenyegetően, csípőre tett kézzel Kyle.

Még a mozdulataival is tudatta, hogy itt ő az úr. Jack lesütötte a szemét. Egy szót sem válaszolt. Haraggal vegyes félelem volt szemében, ahogy nézte a távozó fiút, aki ugyanabba az irányba indult el az ösvényen, amerről jöttek. Rendkívül megalázó volt, hogy ez a gyerek úgy beszélt hozzá, mint egy állathoz. Ő is meglepődött saját magán, hogy ezt így képes tűrni, de a józanság és saját érdeke is így diktálta. Nem mozdult helyéről. Tudta, hogy biztosan elkapnák. Bizonyára figyelik valahonnan, nem létezik, hogy csak így egyedül hagynák, hogy elmenekülhessen. Lehet, hogy ez is csak egy próba. Nem akarta még jobban magára haragítani ezt a dölyfös embert. Így is elég rosszul állt a szénája. Nem akarta fokozni a helyzet súlyosságát. Várt a széken, várta ítéletét…

Folyt. köv.