A Sas gyermekei 2. fejezet: Tépett szárnyú Sas 2. rész

Mindez történik közel másfél évvel korábban, 1161 augusztusában:

A kolostori iskola összes szállásszobája meglehetősen kicsi volt, de Robert apát, mint vezető már régen kikövetelte magának a legnagyobb helyiséget, amely mellesleg a legkényelmesebb is volt az egész apátságban. A főnök szerette a kényelmet. Fiatalkora óta teológiát tanult, itt a kolostor iskolájában. Egyre magasabbra tört a ranglétrán, majd hamarosan ő lett a vezető. Nem volt nemesi rangja, egy szegény bencés rendház egyszerű angolszász szerzetese volt. Eddig sohasem mozdult ki innen messzebbre, kamaszkora óta itt élt, ahogy elkezdte tanulmányait. Szülei londoni kereskedők voltak, de az addig a nagyvárosban és azt addig egyáltalán el nem hagyó cseperedő fiukat már tizenkét éves korában beadták az iskolába, és nem is hozták haza onnan. Néhány évente persze meglátogatták, de nem viselték gondját többé, egyre inkább beletemetkeztek munkájukba.

A gyerek hamar hozzászokott az új életmódhoz, éltanuló lett, minden kortársát megelőzte. A harmincas évei elején járt, mikor megbízták a rendház vezetésével. A vasfegyelem és a szigor korszakát vezette be a tanulók között. A testi fenyítéstől sem riadt vissza. Élvezte a korlátlan hatalmat, mellyel visszaélhetett. Ez okozott neki örömet. A tudat, hogy mindenhol meghűl a levegő, ahová belép. A felnőtt apátokkal is durván és lekezelően beszélt, nem hallgatta meg véleményüket semmiben. Valóságos diktatúrát vezetett be. Agyonhajtotta a szántóföldeken dolgozó szerencsétlen, jámbor szerzeteseket, de ő egy fűszálat sem tett keresztbe. Mikor éppen nem a szokásos mindennapi „munkaellenőrző körútján” volt az elhagyatott apátság területén, ahonnan egyébként tényleg sosem mozdult ki, és ahová az újonnan beiratott diákok szülein kívül vendégek sem érkeztek soha, akkor kedvencével játszadozott, amely meglehetősen nagyra nőtt. Ugyanis ez a háziállat egy erdei szürkefarkas volt. Robert még a harmincas évei elejét taposta, mikor a londoni kereskedő, a férfi édesapja éppen egy látogatást tett nála, hogy megnézze, hogy alakul gyermeke sora, akit éppen akkor neveztek ki a kolostor vezetőjévé.

Eredményei elismeréséül a szülői ajándék az akkor néhány hónapos kis kölyökordas volt. A gyerek már egészen piciny kisgyermek korától csodálta ezeket az állatokat. Annak idején látott néhány vándorszínész társulatot London főterén, amelyek színpompás, lenyűgöző előadásaikhoz szívesen használtak idomított farkasokat. Gyakorta szóba elegyedett és össze is barátkozott velük, azok pedig megtanították őt mesterségük alapjaira.
Az apa érezte, hogy fia felnőttként is örülni fog még egy ilyen ajándéknak. Sejtései beigazolódtak. Robert, ahogy megkapta az idomároktól vásárolt csemetét – amely egyébként egy idomított anyafarkas kölyke volt – minden nap órákat töltött újdonsült kisbarátjával. Már rögtön az elején megtanította arra, hogy mindent csak Robert gazda parancsára csinálhat. Tehát ha a „főnök” azt mondja, hogy „nem”, vagy „ÁLLJ”, akkor az valóban „megállj”-t jelentett. Így a többi szerzetes személyes biztonsága biztosítva volt. Természetesen Robert kivitte néha a közeli pagonyokba, hogy az állat kiélhesse vadászösztöneit, de ott is csak az apát parancsára ejthette el a kiszemelt vadat.

A kolostor lakói meglehetősen rossz véleménnyel voltak az új „kedvencről.” Nem tudták felfogni épp ésszel, hogyan lehet beengedni ezt a „fenevadat” az apátság területére. Ugyan az állat nem bántotta őket, de az emberi természet retteg a vadon élő állatoktól. Rosszallásukat még fokozta az a tény is, hogy az éjszakát az udvaron töltő farkas tiszta egű, csillagos, friss éjszakákon előszeretettel ugatta meg Holdapánkat. A fülsértő vonyítás meglehetősen idegesítette az egész napos szántóföldi munkától és imádkozástól elfáradt barátokat. Robertet megihlette kedvencének szokása, el is nevezte Holdüvöltőnek.

Ma különleges nap volt. Teljesen más, mint a többi. Sok-sok év után vendég érkezett az elhagyatott kolostorba. És méghozzá nem akárki. Egy lord, az apátságtól egy jó negyven mérföldnyire elhelyezkedő elzárt birtokról, Woodcastle-ből. Ez az esemény színt hozott Robert szürke hétköznapjaiba. Még sosem hallott az uradalomról, melynek ura meglehetősen váratlanul érkezett. Nem maradt sokáig, de a vacsorát azért elfogadta, mely alatt összefoglalta mondandóját. Fiát papi pályára szánja, és szeretné őt beiratni a kolostori iskolába. Az öreg és már meglehetősen gyenge John Matthews mesélt birtokáról is, a Matthews-ok csodálatos örökségéről, a békéről, amely ott honol, a jó minőségű gabonáról, a kiristálytiszta folyóról, a hatalmas, ősi fákról. Az igazságosság és béke völgyéről, Woodcastle- ről, melynek széles Angliában nincsen párja. A szerzetes tátott szájjal hallgatta a nagyurat.

Első hallásra el sem akarta hinni, hogy ez a hely létezik. John apó tiszta tekintete és határozott stílusa viszont éreztette vele, hogy bizony a csupa igazságot hallja. Miután kikísérte a lovagot, rettentő izgatott lett. Megfogant egy gondolat az agyában, amely innentől kezdve minden nap ott motoszkált. Az apát nem hessegette el az elgondolást, sőt, olyannyira teret adott neki, hogy néhány napon belül egy mesteri terv bontakozott ki belőle. Az éles kontraszt, ami John Matthews leírása között és az országban tapasztalt, saját szemével látott dolgok között volt, elhintette elképzeléseinek magját, melyből olyan szerteágazó ötlet alakult ki, mint egy egészséges tölgy lombkoronája. Minden ágon szerepelt egy elem, és ha ezeket egyesítette, összeállt a kép. A gyökér, maga a kulcs pedig egy személy volt. Valaki, aki hamarosan megérkezik. Igen, itt lesz teljes életnagyságában. Zseniális, ő lesz a leghatékonyabb fegyver, egyben a legtitkosabb is. Senki, sőt, maga a csodafegyver sem tudhat a céljáról. Észrevétlenül kell cselekedni, hogy még a halvány gyanúja se merüljön föl annak, hogy mire akarja a Matthews fiút felhasználni. A fa másik ágán ott van még egy ember. A közvetítő szerepét fogja betölteni. Robert tudta, az a valaki kiválóan fogja végezni munkáját.


Egy hónappal később, 1161 szeptember:
- Ön miért ilyen rendes velem, Taylor apát?! Tegnap, mikor maga nem ért rá, Robert apát tartotta az órát. Egy mondat még hiányzott a lap végéről, és máris a botjával próbált fenyíteni. Kaptam is néhány ütést a hátamra! Tudja, emlékszik! Néhány napja, mikor bejött a szobába. Már éppen a büntetéshez készülődött ez az elvetemült, gonosz ember!
- Halkabban, Jack úrfi! Az egész kolostor meghallja. Csak nem akarja, hogy Robert apát ilyen rossz hírbe keveredjen – szólította föl Taylor a Matthews fiút.
- De igen! Azt akarom! – kiáltott egyre hangosabban a kamasz. – Ez az ember elviselhetetlen. Ő, mint Isten szolgája. Na ne nevettessen!
- Ó, ne – mondta most már suttogva a szerzetes.
Jack felfigyelt a hirtelen hangerőváltásra és elhallgatott.
- Figyeljen, én egyetértek önnel Jack úrfi, de tudja, hogy nekem itt nincs szavam. Az utcára kívánnám ezt a Robertet, a koldusok közé, higgye el - suttogta barátságos, bizalmas mosollyal az apát. Hú, mit mondtam, bocsássa meg az Úr.

A fiú is elmosolyodott ezekre a szavakra és most már halkabban így szólt:
- Á, tudtam, hogy ön az én emberem – mondta most már halkabban. – Megnyugtató, hogy még a legszörnyűbb helyeken is barátot talál magának az ember. No figyeljen, kopasz uram! Magával öröm beszélgetni!
A valóban teljesen kopasz, kövér és alacsony, barátságos tekintetű öreg jót nevetett ezen a megszólításon:
- No álljon meg a menet! Mégiscsak a tanára vagyok, hajas úr! Illetve borotvált fejbúbú hajas úr! A kellő tiszteletet adja meg!
Mindketten jót kacagtak ezeken a szavakon. Még egészen késő estig beszélgettek. Jack az egész élettörténetét elmondta neki. Beszélt neki gyermekkoráról, szüleiről, a csodálatos otthonról, Woodcastle-ről. A mai állapotokról, apja elgyengüléséről. A Matthews-ok politikájáról is, a békére berendezkedett birtokról. Egyszóval szinte mindenről, ami otthonával és családjával kapcsolatos volt.

A kiadós, kötetlen beszélgetés után Taylor apát a szobája felé indult, a telihold erős fényével megvilágított folyosón, melynek köszönhetően ma éjjel nem volt szükség fáklyára, ha valaki a kolostorban közlekedett. A barát kinyitotta szobájának ajtaját, majd miután belépett, be is reteszelte. Ott viszont már szüksége volt világításra, pici ablakán nem sok fény türemkedett be. A fáklya tüze megvilágította a szobát. A szerzetes már éppen a lefekvéshez készülődött volna, amikor hirtelen egy magas alak körvonalait vette észre, mely az ágyán ült. Összerezzent. Mikor ráirányította a fényt, megkönnyebbülve sóhajtott fel. Robert apát ült ott.
- A frászt hozta rám, Robert testvér – mondta halkan Taylor.

A vezető gúnyosan elmosolyodott, majd ugyancsak visszafogott hangerővel, megszokott, kimért, lassú beszédtempójával megszólalt:
- A kémek nem félnek a sötétben, Taylor testvér. Van még mit tanulnia. Legyen felkészültebb! Na, mit tudott ma meg? Remélem nem hiába küldtem a Matthews kölyökhöz.
- Ó, természetesen nem hiába. Rengeteg dolgot megtudtam.
- Akkor beszéljen! Addig nem tudok nyugovóra térni, míg nem hallok mindent – kiváncsískodott türelmetlenül Robert apát.
- Ömmm…Hol is kezdjem. Ez a gyermek rémült. Méghozzá a sorsa miatt. Lelke és szíve nem ide hajtja. Egyfolytában Woodcastle-ről beszél.

Robert szemei izgatottan felcsillantak:
- Folytassa, folytassa! Ez az, amit hallani szeretnék! Mit mondott arról a helyről!
- Nagyon sok mindent, de…ö…szóval..khm. Nem, nem megy – mondta
Taylor egyre bizonytalanabbul. Aggódó tekintetet vágott.
- Mi van, tán békát nyelt?! – emelte föl hangját a vezető szerzetes
türelmetlenül, de ügyelve arra, hogy azért ne beszéljen túl hangosan, nehogy más is meghallja a kolostorban, és féltve dédelgetett titkos terve kitudódjék.
A kövér, kopasz barát egyre fájdalmasabb képet vágott és az ajtó felé hátrált. Az egyébként nyugodt stílusú és kimért beszédű Robert szemei most villámokat szórtak, beszédtempója is felgyorsult, de még mindig viszonylag halkan, de ennek ellenére idegesen beszélt:
- No lassan a testtel! Hová megy? Ne gondolja, hogy a kincset érő információkat megőrzi magának. A kis sunyi! Jöjjön vissza azonnal!

Taylor kezei már a kilincsen voltak, de Robert felugrott és elrántotta onnan a szerzetest. A falhoz lökte, és fojtogatni kezdte, kezét a szerencsétlen barát szájához fogva, nehogy az kiabálni merészeljen. Továbbra is halkan, de fenyegető hangsúllyal beszélt:
- Ide figyeljen, maga két lábon járó túlsúlyos tehén! Ha most rögtön nem mondja el, mit hallott, esküszöm, hogy megfojtom! Én nem viccelek!
A fenyegető szavak hatására a kétségbeesett, levegő után kapkodó Taylor a szája felé mutatott, jelezve, hogy beszél, csak engedje el. Robert értette a jelzést, elvette kezét a barát szájától és torkáról, de továbbra is erősen a falhoz szorította, hogy az ne tudjon menekülni.
- Akkor mondja, de csakis az igazat, mert különben disznósajtot csinálok magából még ma!

A fojtogatástól még mindig ziháló apát összeszedte magát és nyöszörgő hangon megszólalt:
- Kérem, ne bántson! Beszélek, csak ne bántson! A lelkiismeretem hangja szólalt meg bennem, ezért volt az a nagy ijedtség. Óh, az Úr látja lelkemet! Nagyon sajnálom ezt a fiút, annyira szépen és tisztán beszélt otthonáról. Oda vágyódik a szíve…
- A lényeget! – követelte Robert erőszakosan.
- Ö…máris, máris! Kérem, sose bántsa ezt a fiút, nagyon szomorú a lelke.
- Á, szóval árulkodott a kis mitugrász! – csodálkozott a felismeréstől a megbízó. – Egyszer be kéne kötnöm a száját. Na majd! Mindenesetre az a száj sok hasznos dolgot regélt ma este, ha jól sejtem, tehát végre térjen a lényegre, elég a lelki fröccsből!
-Kérve kérem, ne avatkozzon be Woodcastle életébe! Annyira csodálatos az a hely. Ezelőtt sosem hallottam róla, de amiket ez a fiú mondott. Ó, tényleg csodálatos! Mindent elmondok, csak ezt az egyet ígérje meg nekem, kérem! Ne tegyen semmit velük!

Robert ezekre a szavakra megint fojtogatni kezdte kémét.
- Még feltételeket is szab utólag?! Tisztázzunk valamit! Én vagyok a megbízója, ön pedig teljesíti a parancsot. Tudnia kell, hol a helye, jóuram!
Taylor már nem bírta tovább a kínzást:
- Ren..khm… Engedjen! Be... kh... szélek – kérlelte fulladozva főnökét.
Robert újból engedett a szorításon, majd teljesen elengedte, nem szorította a falhoz tovább. Némán és kíváncsian várta, hogy a szerencsétlen szerzetes végre elmondja, mit hallott a Matthews gyerektől.

A meggyötört barát néhány másodpercig alig kapott levegőt, de nagy nehezen megszólalt:
- Mindent elmondok, csak ne bántson! Rengeteg érdekességet megtudtam. Ami szerintem az ön terve szempontjából a legfontosabb az az, hogy Woodcastle szinte teljesen védtelen – kezdte fájdalmas hangon Taylor, érezhetően furdalta a lelkiismeret, hogy megosztja a titkokat. - Sok fős katonaság őrzi, de ennek ellenére mégis őrizetlennek mondható, ugyanis az őrtornyok például már teljesen funkciójukat vesztették. Lord Matthews – nak nincsenek ellenségei, nem is fél semmilyen támadástól. Három hűbérese is nagyon hűséges hozzá. Ennek köszönhetően a védelem a várra korlátozódott. Még felvigyázó őrök sincsenek a környéken. Óh, Istenem! Mindent elmondok!

Robert minden újabb mondatnál egyre szélesebb mosollyal hallgatta kémét.
- Remek, pompás! Óriási lehetőségek vannak azon a helyen. Hamarosan egy látogatást teszek a környéken. A világ meg fog engem ismerni! Megmutatom magamat és végre itt hagyhatom ezt a porfészket. Megindulok a felemelkedés létráján! Sir Robert. He, he. Milyen jól hangzik, nem?
Taylor meglepetten nézett rá:
- De hát ön nem nemes? Kereskedő angolszász szülők gyermeke.
Robert kihúzta magát és gőgösen nézett a szelíd barátra:
- Lovag leszek, ön pedig az apródom. Igen, egy apród Sir Robert szolgálatában. Woodcastle fejének szolgálatában lesz. El tudja képzelni mekkora megtiszteltetés ez?

A másik szerzetes elképedve hallgatta az előtte álló férfit. Hüledezve mondta:
- Úgy beszél, mint egy normann. Mi lett magából?
A vezető apát homlokát ráncolta e szavakra. Kioktató, fölényeskedő stílusban vágott bele mondandójába:
- Most jól figyeljen rám, Taylor barátom! Tudja mi lenne itt, ha a normannok nem jönnek be ebbe az országba. Disznóólban fetrengő, egymást mészároló földesurak, rettegő lakosság. Ez lenne itt. A civilizáció? Ó, azt a szót nem is ismernék. Mindent a Hódítónak köszönhetünk. Ő a nemzet atyja!
- De melyik nemzeté? – vágott közbe magához képest meglepően ingerülten Taylor barát. – Az ide betolakodó és országunkat kizsákmányoló normannoké. Úgy beszél, mint egy hazaáruló! Rettegő lakosság? Az emberek még sosem rettegtek ennyire. A normann földesurak kihasználják és kínozzák a most már alávetett, korábban pedig szabad parasztokat. Ez akkor mi, ha nem rettegés? Mondja, hogy ezeket a dolgokat nem gondolja komolyan, kérem – fogta most már kérlelőre. – Nyugtasson meg engem! Ne dobálóddzon ilyen súlyos kijelentésekkel!

- Jó lenne, ha megértené közös munkánk eszmei hátterét – válaszolt hűvösen Robert. – A cél szentesíti az eszközt. Ne is vitatkozzunk tovább, a cél Woodcastle. Ezen kell fáradoznunk mostantól. És remélem hű társam lesz ebben, apródom – mondta most már újra jó kedvvel, vigyorogva az ő általa humorosnak gondolt apród szón, ahogy Taylor – t szólította.
A szerzetes egyre borúsabban hallgatta a beteges szavakat:
- És mégis, mit szeretne csinálni? Besétál a várkapun, hogy maga Sir Robert, és mától ön Woodcastle ura? Maga szerint Sir John mit szólna ehhez? Készségesen felkínálná birtokát, és szépen megkérné, hogy kormányozza inkább ön helyette az egész települést?

Robert gúnyos mosollyal a száján válaszolt:
- Nézzen rá a Lordra. Örülhet, ha néhány hónapja még hátravan. Hamarosan a másvilágra költözik. És akkor eljön az én időm!
- Jack azt mondta, hogy van egy bátyja is. Ő a jogos, törvényes örökös.
- Nyilvánvalóan van bátyja, ha Jack-et papnak küldték. Ezzel nem mondott nagyot. És miért számít ez?
- Mit számít? Kérem, árulja már el végre, hogyan akarja véghezvinni tervét? A egész dolog teljesen független attól, ki éppen Woodcastle ura. Azt a várat katonák őrzik. Önnek nincs hadserege. Csakúgy besétál, és szépen megkéri őket, hogy na ha már beengedték, hadd legyen ön az új ura a birtoknak? Egyszerűen nem is értem, hogy fordult meg ez a fejében.

- Maga hülyének néz engem?! – csattant fel Robert elveszítve türelmét. – Én tervező, élelmes, gondolkodó ember vagyok. Úgy beszél, mintha egy hároméves kölyöknek gügyögne. Gondolja, hogy ekkora feladat végrehajtására nem készítek pontos, kivitelezhető, garantáltan hatékony tervet? Majd mindent megtud szép fokozatosan, de most pakoljon be minden fontos holmit a hátizsákjába, mert holnap hosszú útra indulunk. Sok meleg ruha kell az útra. Odafönn meglehetősen hideg van már ilyenkor. Már havazhat is. Jobb az óvatosság. Nehogy aztán egy tüdőgyulladással kelljen hazahoznom.
- Hogy holnap? Odafönn? Miről beszél? Hová akar menni?
- Mondtam, hogy majd mindent megtud. Most egyenlőre csak tegye amit mondtam. Pakolja össze a ruhákat. Az élelemről gondoskodtam már. Holnap pirkadatkor nyergeltetem a lovakat. Menjen, aludja ki magát! Nagy út elébe nézünk! Sir Robert és apródja útnak indul.
Taylor megcsóválta a fejét az utolsó mondat hallatán. Méghogy Sir Robert…Jóéjszakát kívánt majd aludni tért.
Ki nem állhatta megbízóját. Egy elviselhetetlen, undok alaknak tartotta. De a pénz beszélt. A fizetség, amit cserébe kapott, ott lebegett szeme előtt. Füleiben már előre hallotta az aranytallérok csörgését…

Folyt. köv.