Történetek

Alig szólt hozzám. A kérdéseimre össze - vissza felelgetett, talán nem is figyelt rám. Egyszer azért mégiscsak hozzám szólt.’...nem láttál rég, bármit is mondasz szemedben a megértés, tüze ég.’ Bizonyára valami idézet lehetett. Nem igazán figyeltem akkor. Sokszor mondott hasonlókat, így már szokva voltam... Mihez? A furcsa kijelentéseihez. Pedig figyelnem kellett volna jobban. Talán... Talán...

A fiú felsietett a lépcsőn, lépései alatt halkan nyikorgott a fapadló. Jud végig nézte, ahogy szerelme a szobájába indult. A konyhában levett két poharat a polcról ezután gyümölcslevett vett elő a hűtőből, tálcára helyezte az egészet és felvitte a szobába. Belépve az íróasztalára helyezte az inni valót, majd Imi mögé lépett, aki csak úgy bámult ki az ablakon. Judy hozzá simult a hátához, átölelte a karjaival...

Egyébként eszembe sem jutna, ha nem kapok egy nevetős fejbecsapást, „Boldog Mikulást!” felkiáltással, ahogy ezt manapság szokás, hogy a mai napban bármi különleges is van. Még csak a hó sem esett le, és az, hogy egész iskolába menet csak egyetlen, lesoványodott Télapót láttam lődörögni az út túloldalán, már meg sem érint. Lassan minden elveszíti a varázsát...

A Nagyúr hangja undorodva csengett. Az ilyen "mérgezett vérűek" azok, akiktől a vámpírok nem csak hogy undorodnak, de egyenesen rettegnek. Ha egyszer egy tiszta drogos vérét szívják, de a szer még ott kering a vérében, akár ők is rászokhatnak. Aztán meghalnak - tetszhalott állapotba kerülnek - majd felélednek, és szereznek tovább...

Miután Ron és Harry jó éjszakát kívántak Lupinnak és Hermionénak – mint kiderült, a lány szobája volt az, ahová betértek -, Harry elhatározta magában, hogy megtanulja rendesen az Árnyék-mágiát, az idézések tudományát; azt, amihez születése okán van tehetsége, s nem azért, mert Voldemorttól örökölte. S ezzel együtt megfogadta azt is, komolyan veszi a tanácsot, hogy ne használja a főben járó átkokat, mert nincs meg hozzá a kellő határozottsága – végre hallgatni fog Piton egyik legutolsó...

Annyira egyedül voltam, mint még soha. Csak fájt. Szüntelenül. Gyáván és megalkuvón terültem el az utolsó estén, az általa utoljára vetett ágyban. Körülölelt a bénult szívdobogás, a maroknyi indulat. Egy röpke érzés. Szeretem. Átfutott a hideg ereken a szó, de hang nem társult bájához, csak némi kellem. Adtam, elvettem...

Cseppet sem nyugodt szívvel irányítottam vissza a fényt a ventillátorra. Tudtam, hogy valami volt mögöttem. Még ha csak patkány is, legalább tudnám, merre van. Ekkor újra hallottam. Már nem fordultam arra, mikor apró ütemes kopogással elfutott valami a hátam mögött. A szívem vadul zakatolt, mikor egyszerre több helyről is hallottam a mocorgást...

A strandok még nem nyitottak ki, mert csupán még csak fél hét volt, de már elég lett volna hozzá az idő, hogy pancsoljanak benne a gyerekek. Hirtelen megszólalt a hangosbemondó robotszerű hangja, hogy szóljon a dolgozóknak: „Figyelem dolgozók! A strand 5 perc múlva nyit! Siessenek!” Steven Harlocken a dolgozók egyike VOLT. Egy este veszítette életét a parton. Másnap találtak rá...

H. járőrnek ekkor feltűnt, hogy a holttest egy könyvet szorít mellkasához kezeivel. A könyvön semmi felirat nem volt, talán egy napló lehetett. H. járőrben felébredt a kíváncsiság, kezeit a könyv felé nyújtotta, de visszahőkölt. Ez nem az ő dolga, ez a munka a nyomozókra várt, ő pedig egyszerű járőrként nem kuszálhatta össze a helyszínt. H. járőr figyelme ezután a számítógépre terelődött és megindult felé, miközben a nyomában társai is beléptek a szobába, szorongásukat ostoba megjegyzésekkel...

Hopp, most majdnem zuhantam egy nagyot. Szerencsére Angelina elkapott. Most itt papol nekem, miről is? Bocs, nem figyeltem. Nagyon csinos, meg kell hagyni, de esze az nincs sok. Ráadásul unalmas is a szentem. Rögeszméje, hogy belőlem őrangyalt faragjon. Hát nem elképesztő ötlet? ...