Judy

Imi erősen markolta a botkormányt, miközben tekintete a monitor fényébe veszett, érezte, ha egy kicsit hibázik, véget ér számára. Viszont kockázat nélkül nincs siker. Levett a sebességből, s bár így lomhább lett, üldözője közelebb férkőzhetett hozzá. Néhány gombot leütött a billentyűzeten, kontrolálta a hátsó légteret, majd villám gyorsan vissza a vezetői kép-re. Várt. Sose mondta de utált várni, egész életében. A jó vadász viszont nem csak villám reflexekkel rendelkezik, a türelmet is fegyverként tudja használni. A hang, amire várt élesen tört a füléhez a hangfalakból. Gázt neki, botot maga felé és balra csűrni. Az alul lévő táj eltűnt egy pillanatra, csak a fehér felhők látszottak és az izzó napkorong. Mikor újra előbukkant, egy vadász rajzolódott ki a hátteréből. Kicsi irányzék, egy morgó hang és a rakéta úton volt, egy tüzes villanás. – Ennyi. – gondolta magában a fiú. A játék végett ért, ami legalább tízpercre elterelte a figyelmét. Tekintetét az arcába temette, majd végig simította kócos haját. Órájára nézett, majd a fényképre, ami az asztalán volt. Tudta ő jól, hogy minden alkalommal belehasad a szíve, amikor csak ránézz, de nem tudta elrakni a fiókja legmélyére, vagy széttépni. Meg akarta érinteni, de mobiljának csörgése nem engedte. Lassan a telefon után nyúlt, néhány szóból álló sms-t nem tudta hova is helyezze. Egy újabb vicc, vagy halálosan komoly dolog. Néhány gombnyomás után felhívta Judyt. A lány elszorult hangon szólalt meg.

- Szia, akkor megkaptad az üzimet?
- Igen, meg. – felelte Imre – Tényleg szeretnél látni? – kérdezte száraz, érzéketlen, üres hangon.
- Nagyon szeretném, ha itt lennél most… - az utolsó pár szót alig hallotta a fiú, de azért megértette. Egy pillanatra megállt a szíve, majd erőt vett magán.
- Egy félóra és ott vagyok. – mondta szigorúan.
- Gyere, várlak. – felelte halkan a lány.
- Helyes! – vágta rá és kinyomta a telefont. Percekig bámult maga elé, majd felállt a gép elől és a fürdőbe ment. Lezuhanyzott, felöltözött és biciklire szállt. Tízpercnyi tekerés után megállt Juditék háza előtt. Kétszintes hatalmas ház volt, gondozott pázsittal, tujákkal és virágokkal. Néhány csengetés után kijött a lány, fehér nyári ruhában viselt. Szapora léptekkel a kapuajtóhoz ment, Imi csak ekkor vette észre, hogy a sírástól bedagadtak a lány szemei. A kinyíló kapun be-tolta a biciklit, majd hátra vitte a ház mögé. Judy megvárta Imit a bejárati ajtóban, majd maga elé engedte.

- Légyszi menj fel a szobámba, mindjárt megyek én is. – Imi mormogott néhány szót, amit nem értett a lány, de rábólintott. A fiú felsietett a lépcsőn, lépései alatt halkan nyikorgott a fapadló. Jud végig nézte, ahogy szerelme a szobájába indult. A konyhában levett két poharat a polcról ezután gyümölcslevett vett elő a hűtőből, tálcára helyezte az egészet és felvitte a szobába. Belépve az íróasztalára helyezte az inni valót, majd Imi mögé lépett, aki csak úgy bámult ki az ablakon. Judy hozzá simult a hátához, átölelte a karjaival. A fiú a lány homlokához szorította a tarkóját. Kezük a másikét kereste, miközben egyre hevesebben vert mindkettőjük szíve. Imre erőt vett magán és szembe fordult a lánnyal és egy kicsit távolabb lépett tőle, de nem engedte el a kezét.
- Miért hívtál Judym? – kérdezte szomorúan.
- Azért, hogy velem legyél.
- Miért?
- Mert nagyon sok mindent végig gondoltam. Az életemmel és kettőnkkel kapcsolatban is. – mondta lesütött tekintettel.
- És mire jutottál? – kérdezte Imi egy kicsit enyhébb hangon.
- Arra, hogy nem minden a karrier, ha nem vagy boldog, nem sokat ér az egész. – felelte miközben leültek az ágyra.
- Hiába lett jó érettségim, ha nem vagy velem, olyan üres az egész.
- Ti mondtátok, hogy nem járunk osztálytárssal. – vágott visz-sza Imi, de nem nézett a lányra. Judit a fiú tekintetét keres-te. Tudta, hogy arra gondol, hogy milyen "kedvesen" utasította vissza.
- Szeretlek és tudom, hogy te is szeretsz engem. – a fiú szólni akart, de Jud a szájára szorította a mutatóujját – Emlékszem, hogy mit tettem, de kérlek, bocsáss meg.

Imre felállt Judit mellől, majd az ajtóhoz lépett. Kezét a kilincsre szorította, nem szólt semmit, csak el akart menni. Tudta, hogy Judit szülei soha nem fogadnák el. Az ő szülei egyszerű emberek, kétkezű munkával keresik a betevőre valót, nem pedig egy csinos irodaházba meresztik a seggüket, és könnyen leakasztanak egy rakat lóvét. Judyt ezt nem érdekelte, de az ősei nem osztották gyermekük véleményét.
- Apád inkább megölne, mintsem hogy egy pár legyünk. Anyád meg kitagadna, vagy fordítva. – mondta a tőle megszokott laza ked-ves hangon, amit Judit olyan régen halott. Egy pillanatra fel is nevettek mindketten. Imi arcára újra komorság ült, nyitni akarta az ajtót, de nem ment.

- Mikor zártad kulcsra?
- Amikor bejöttem. Maradj velem! – Jud felkelt az ágyról és a fiúhoz lépett, hosszan megcsókolta – Ha te elfogadsz, semmi más nem kell.
- Azt mondják, szerelemből nem lehet megélni. Nem azért mondom, hogy elrontsam a kedved.
- Elvégezzük, amit vállaltunk és együtt maradunk. Egy család leszünk, ha akarod? – nézett csillogó szemekkel Imrére.
- Tudod, hogy ezt akarom, de apád…
- Bízz bennem, majd leszerelem az öreget, meg az asszonyát is. – kacsintott a fiúra. Imi magához húzta és hosszan csókolta meg szerelmét.
- Judym miért zártad be az ajtót?
- Ezért! – az ablakhoz lépett, behúzta a sötétítő függönyt. Egymáshoz léptek és átölelték egymást. Néhány perc múlva az ágyon feküdtek egymáshoz bújva, egymást csókolva.