Az ajtón túl - 1. rész -

Bűz. Leírhatatlan. Ocsmány. De meg lehet szokni. H. járőr már megszokta, túl sokszor szagolta már. De ez a valami, amit a hatodik emelet 505-ös szobájának ajtaja előtt érzett, más volt. Nem szokványos hullaszag. Ettől a szagtól félni, rettegni lehetett. Az őt és társait pár méterrel hátrébb figyelő kollégisták arcán egyértelműen látszott, hogy hasonlóan éreznek. Két hete éltek együtt ezzel a szaggal, de csak ma értesítették a hatóságokat, miután a gondnok pótkulcsával képtelen volt behatolni a szobába. A zár el volt tömítve, az ajtót betörni pedig se ereje, se kedve nem volt a hatvan körüli bácsikának. Állásával játszott, ha feleslegesen megrongálta az egyetem tulajdonát. Ő a kollégisták mögül figyelt, arckifejezéséhez csak egy mondat társulhatott volna: "Én megmondtam." Nem várta meg a műsor végét. Megfordult és lement a lépcsőn.

H. járőr kissé hátralépett, majd vehemensen előrelendült, hogy betörje az ajtót. Eleget vártak, bentről senki sem válaszolt, semmit se lehetett hallani. Az ajtó azonban ellenállt. H. járőr újra próbálkozott, ismét sikertelenül. Érezte, hogy nem a korhadt ajtó állította meg, hanem valami, amit elé toltak. Valami nagy, talán egy asztal vagy egy szekrény. De mi a fenének barikádozta el magát ez a lakó? Nem akarta, hogy megzavarják az öngyilkosságban? Azt akarta, hogy bomló teteme a temető helyett egy lepukkant kollégiumi szobában várja a feltámadást? Vagy félt valamitől?

H. járőr érezte, hogy az ajtó már kiszakadt, így kellő erővel el lehet tolni az útból a barikádot. Hárman feszültek az ajtónak, így végül bejutottak. H. járőr jól sejtette, egy szekrény volt az ajtónak döntve. A szekrény mögött két szék, a lábaik az ajtó felé néztek, mint megannyi szurony. Kész erőd. H. járőr lépett be először. Arcát a kezébe temetve erőt vett magán és átevickélt a barikád romjain. Az előszobából a hálóba érve először a helyiség megdöbbentő panorámája ötlött a szemébe. Az ablakokat a szétfűrészelt íróasztal darabjaival deszkázták be, elég hiányosan, így a beszűrődő fény földöntúli félhomályt eredményezett. A földön üres konzervek és pizzásdobozok, műanyagüvegek, ételmaradékok, koszos és bűzlő ruhák. A sarokban fekália és tépett papírdarabok jelezték, hogy ott volt a toalett. A padlón egy komplett számítógép hevert, bekapcsolva. H. járőr tekintete maga mellé ért, az ágyra, amin egy rothadó test feküdt magzatpózban, betakarózva, görcsösen, rettegve. Fiatal, rövid hajú fiú volt. Szemhéjai csukva, de nem úgy nézett ki, mint aki békésen alszik. Úgy tűnt, görcsösen igyekezett csukva tartani szemeit, nem akart látni valamit. Az eltorzult arcon egyértelműen rettegés tükröződött. Nem szép halál.

H. járőrnek ekkor feltűnt, hogy a holttest egy könyvet szorít mellkasához kezeivel. A könyvön semmi felirat nem volt, talán egy napló lehetett. H. járőrben felébredt a kíváncsiság, kezeit a könyv felé nyújtotta, de visszahőkölt. Ez nem az ő dolga, ez a munka a nyomozókra várt, ő pedig egyszerű járőrként nem kuszálhatta össze a helyszínt. H. járőr figyelme ezután a számítógépre terelődött és megindult felé, miközben a nyomában társai is beléptek a szobába, szorongásukat ostoba megjegyzésekkel próbálva oldani. H. járőr azonban rájuk se hederített. A padlón lévő bekapcsolt monitorhoz lépett és leguggolt. A képernyővédő színes vonalai újabb és újabb absztrakt alakzatokat rajzoltak a monitorra. H. járőr egy rövid ideig gyermeki csodálattal nézte, majd óvatosan jobbra tekintett. Társai saját döbbenetükkel voltak elfoglalva, így nem figyelték őt. Ezután mutatóujjával lenyomott egy billentyűt.
A monitoron egy internetes levelezőoldal látszódott. Az utolsó e-mail, amin a fiú dolgozhatott, nem lett elküldve. Csak egyetlen, félbehagyott mondat volt a
levél tartalma: "Újra itt vannak, nagyon félek…

Gábor nem túl nagy lelkesedéssel közeledett a kollégium felé, kezében hatalmas sporttáskájával. Bár örült, hogy kapott helyet és így nem kell borsos áron albérletben laknia, azért lelke mélyén átkozta a sorsot, amiért pont az egyetem legrosszabb hírű, köztudottan a leglerobbantabb és az egyetem épületeitől a legtávolabb lévő kollégiumba utalták be. Nem csoda, hogy több mint másfél órába tellett ideérnie a központi pályaudvarról, hiszen az épület gyakorlatilag a város határán feküdt, egy bezárt gyártelep, egy repülőtér és egy irdatlan méretű parlagfűmező közelében. Még az egyetlen buszmegálló is húsz percnyi gyaloglásra feküdt tőle, ráadásul a busz cirka negyven percenként közlekedett. Csak egy, kátyúkkal teletűzdelt betonút vezetett az épülethez, talán ezen közlekedtek a gyárba igyekvő szállítókocsik. Ám amióta a telepet felszámolták, gyakorlatilag semmiféle forgalom nem volt az úton, a kollégium gyalogszerrel közlekedő lakóit kivéve. A tájra így síri csend telepedett, a város zaja szinte alig ért el idáig. Csak egy-egy elsuhanó utasszállító gép zavarta meg a nyugalmat.

A kollégium valaha munkásszálló volt, így a gyárbezárás után sorsa a megsemmisülés lett volna, ha az egyetem potom pénzért fel nem vásárolja. Ám pénzügyi gondok miatt annyira elhanyagolták, hogy mára csak félházzal üzemelt, aki tehette, otthagyta és albérletbe ment. Gábornak is azt tanácsolták, hogy ne költözzön oda, de a szükség nagy úr volt. Állítólag rövidzárlat miatt egyszer egy teljes emelet kiégett, azóta hozzá sem nyúltak. Az elöregedett vezetékeket sem cserélték ki sehol az épületben. Ez a kollégium az egyetem számára szinte már nem is létezett. Nem volt benne a felvételi tájékoztatóban sem. Titkolni, elrejteni igyekeztek a világ elől, mint az egyetem szégyenét. Az itt lakókat mégsem ebrudalhatták ki, mert nem volt hova elhelyezniük őket, és ha beszélnek a sajtónak, kész a botrány.

Gábor senkit sem ismert, aki ismert volna bárkit is, aki ebben a kollégiumban lakott. Mintha a lakók nem is léteztek volna, nem is ugyanarra az egyetemre jártak volna, mint Gábor. Az ittenieket elfelejtették, élve eltemették. Mindenki tudta, hogy aki itt lakik, az a lehető legszegényebb családból származik és nincs pénze bulizni járni, divatosan öltözködni, táborokba jönni. Így aztán afféle elkülönült csoportot alkottak, legalább is Gábor úgy hallotta, hiszen ő személyesen még egyikükkel sem találkozott. Talán épp ezért, ezek az emberek meglehetősen hallgatagok, maguknak valók voltak. Gábor tartott is ettől, hiszen ez nem volt rá jellemző. Társasági ember lévén sok barátja volt, sokat bulizott és csajozott. Ám léha életét szülei már nem tudták finanszírozni, mikor tönkrement a családi vállalkozás. Még albérletet sem tudtak fizetni fiúknak, a tandíjat is alig-alig. Így Gábornak el kellett fogadnia az egyetem által felajánlott egyetlen lakhatási lehetőséget.

A hatalmas épület közvetlenül az út mellett feküdt, a semmi közepén. A gyártelep még jó egy kilométerre feküdt tőle. A komplexum egy nyolcemeletes, széles építmény volt. A vakolat a gyár évtizedekig ontott füstjétől szürkülhetett meg. Számos ablak ki volt törve, de a legtöbb szigorúan be volt függönyözve. Újabb jel a zárkózottságra. Gábor elkezdte tényként kezelni a pletykákat.
A bejárat felé haladva észrevette, hogy néhány ablakból szenvtelenül bámulják őt. Gábor nem volt az a lámpalázas típus, de ez azért kissé ijesztő volt. Egy lányt is észrevett. Mikor Gábor rámosolygott, azonnal visszahúzta a függönyt...