Ésatöbbi

Végigpillantva lakótársam szobáján, arra gondolok, teljes mértékben igaza lehet a tegnap déltájt itt járt takarítónőnek, aki arra a megállapításra jutott, nem kevés rosszallással, hogy minálunk, bizony ebben a kis lyukban húzódnak meg a cigányok. Teljes káosz.
Halálbiztos késéseim ellenére mindig szívesen nézelődöm itt reggelente – vajmi megnyugvással tölt el a tudat, hogy van, ami nem változik. Nem tudom, a jó öreg „cigányék” mikor költöztek be, de már örökké maradnak, az az érzésem.
Lakótársam minden reggel, mikor még csak kecmergek ki az ágyból, sietve ront be, hogy vegyem sietősebbre dolgom, ma is együtt megyünk az iskolába. Végül mindig én várakozom rá.

Egyébként eszembe sem jutna, ha nem kapok egy nevetős fejbecsapást, „Boldog Mikulást!” felkiáltással, ahogy ezt manapság szokás, hogy a mai napban bármi különleges is van. Még csak a hó sem esett le, és az, hogy egész iskolába menet csak egyetlen, lesoványodott Télapót láttam lődörögni az út túloldalán, már meg sem érint. Lassan minden elveszíti a varázsát.
Hogy az úttestet miért éppen decemberben bontják, és miért ilyen korán, fogalmam sincs, de a hátam közepére sem kívánnám ezt a munkát, ide ki, a mínuszokba. Mondanám, szerencsémre jó nevű iskolába járok, de ki tudja, nem ez lesz-e a vesztem?
Nem késtem el, bár bevallom, nem is siettem. Néha meglep az idő relatívsága.
Az óráimon nem találok semmi különöset, ami annyira lekötne, hogy képes legyen odafigyelésre bírni, így hát marad a csendes pihenő, a szabály az szabály.
Mára nincs igazolásom.

A szünetben összefutva kedvesemmel, már csak megfáradt mosollyal nyugtázom abbéli feszültségét és kálváriáját, hogy mi értelme az életnek, kettőnknek, így együtt, és kimondani, hogy „mi”? Mióta csak ismerem, ez megy. Nem vagyok reménytelen szerelmes, sem az a hős „csak te senki más” mártír alkat, de valami szórakoztat ebben a se veled, se nélküled kapcsolatban. Ő engem Holnapnak, én őt Bolondnak hívom.
Irodalmi jegyzeteim ma a szokásosnál is több információval bővülnek, hisz’ az ünnepi hangulat mindenkiből elővarázsolja a bölcset. És a bölcsek megjegyzései tesznek minket igazán valóssá, élővé és emberré. Főképp, ha viccesek is.

A tanári asztalt pár napja cseréltük ki, osztályfőnökünk parancsára, „ennek van fiókja” címszó alatt. Igazi régiség az az asztal. Azóta minden tanárunk megjegyezte, mekkora hiba is volt ez a tettünk. Az asztal szélére ráférne egy gyalulás – így szétbontja pulóverük ujját. Engem nem izgat. Legalább vesznek fel mást is.
Mikor óra zárásaként irodalom-tanárnőnk kifakad, csak halkan jegyzem meg neki, hogy ráadásul a fűtés sem működik megfelelően.
- „Megindult a pusztulás!” – súgja nekem, mintha az ő oldalán állnék ebben gonosz világ ellen vívott végtelen és reménytelen csatában. Ott is állok.
Két napra rá meghalt a nagyapám.