Átlényegülés- Őrült nő naplója 1.

Felébredek. Figyelem magam. Ez a létem értelme. A kezem kémlelem, amint a levegőben a nyújtózás édes szenvedélyétől megfeszül, majd ernyedten hull vissza mellém. Talán még sóhajt is egyet, ezzel köszöni meg az éltető vért. Várok. Az első lépés, a szőnyeg puha, de nem eléggé. Gyűrődés az ágyon. Fájdalom hasít bele, fázik, de a ránc kisimul, ismét fiatal, üde lesz. Lépést követ lépés, gondolatot gondolat. Ajtónyikorgás, jelzem a világnak, hogy ismét rám is virradt egy reggel. Nem örül senki, mindenki szomorú. Félnek tőlem. Nem tettem semmit, csak felébredtem, mégis gyűlölnek. Szerették, ha szerettem őket, de most az agyukat szitáló félelem parancsol. Hát ismét. Álarcot veszek föl. A hithez illőt, félelmetest. Arcom mögé rejtem, szemem csillogását és ajkam derűjét. Minden kép homályos. Legyen bárki, már gyűlölöm. Minden pillanattal jobban és jobban vágyom a szenvedésre, a szenvedély nélküli haláltusára. Mint azon az estén. Abban a pillanatban, amikor öltem. Gyilkoltam és féltem. Fáztam és öntött el egyszerre a forróság. Mint azon az éjen. Dúltam a gyönyörben, amit kaptam és vágytam kifosztani mégis azt, ki hűen adott. Kérés nélkül adott. A vágyat, a kéjt, a gyönyört. Pedig sosem kértem, mindig csak kaptam. A hűvös este borzolta föl kedélyeim, hisz… nem is én tettem. Csak az ösztönöm. Ölni kívánt. Vágyni, és szerelmes lenni a halál jégtestébe. Törtem falakat a puszta létért, vérem adtam a reményért. Porba hulló büszkeségem eltemettem. S most mégis hangtalanná vált hangom kiált az éjbe, mint metsző nyilallás a sötétbe.

Annyira egyedül voltam, mint még soha. Csak fájt. Szüntelenül. Gyáván és megalkuvón terültem el az utolsó estén, az általa utoljára vetett ágyban. Körülölelt a bénult szívdobogás, a maroknyi indulat. Egy röpke érzés. Szeretem. Átfutott a hideg ereken a szó, de hang nem társult bájához, csak némi kellem. Adtam, elvettem. Enyém lett a test, mit mindig vágytam, magamé, mit sosem láttam, fájtam édesen, néha búsan. Szeretett. Ezt sose tudtam. Lépni kell, nincs félelem, csak ösztön van, végtelen. Nem múló és kacér, lelkemben táncot űz a vér, s jajszóra kiált. Vedd a vér szavát! A lényeget, mi testet ölt a testben, a képet, mit arcra mos az idő, a magányos festő egyetlen munkáját. A férfit. A hűt. Az én életem foszlányokba silányult, eltörött darabját. Megszereztem. Kellett. Tudtam, ha nem teszem, nem lesz enyém a szó, mit csak nekem mondott. A száj, mi mindig csókolt. Nekem kellett. Más nem figyelt, csak nézte. Én láttam, a szemén át a gondolatát, kezén át a szíve nyugtalan dobogásának megannyi felcsapó hullámát. Magamnak akartam. Akaratommá vált a tett, cselekednem kellett, tudni és meghalni. Erős lenni, kegyetlen. Nem gyilkos, csak szép. Olyan gyönyörű voltam akkor, Őt is gyönyörűvé kellett tennem. S ezért gyűlölnek. Mert Őt fájdalom nélkül szerettem.