Történetek

Eldobtál, elszakadtam tőled, már más karján keresem a boldogságot. Ezt csak az értheti, kit eldobnak így. Én megértettem, mi az igazi fájdalom. Más sötét van, nem tudom, mennyi az idő, nem tudhatom, hisz gondolatom más irányba kalandozott el, nem éreztem mást, de indulnom kéne haza, már rettentő hideg van. De nem tudok mozdulni, haragszom rád, eldobtál, pedig én úgy szerettelek...

Azok az izmok gyorsan hozzák mozgásba a testet, s pillanatokon belül kalitkaként fonódó karok ölelik a vékony női derekat. Akaratos, követelőző ajkak tapadnak a balzsamtól puha és finom ajkakra, s azon nyomban szenvedélyes tánc veszi kezdetét. A gépezet beindult, nem telik el sok idő, s a kezek máris a másik vonalait cirógatják. Egy forró, és heves pillanatig úgy tűnik, győzedelmeskedik az erősebbik nem akarata, de ha a test minden része hamar felejt is, a szív sokáig vérzik...

S mielőtt bármit is válaszolhatott volna megcsókoltam édes ajkait. Ismerős érzés futott át rajtam, tudtam, hogy még mindig nem felejtettem el őt. Bármennyire is állítottam az ellenkezőjét. Nem vitás, hogy segédanyag nélkül nem sikerült volna, de valószínű, hogy ennek így kellett történnie. Nagyon jólesett a közelsége, újra boldognak éreztem magam, már megint. Csókolni, ölelni milyen csodálatos dolog, szinte el is felejtettem...

Kihúztam a konyhaszekrény fiókját, s válogatás nélkül kivettem belőle egy éles kést. Nem toltam vissza a fiókot, inkább felmentem az emeletre. A lépcsőfordulóban álló egészalakos tükör előtt megtorpantam. Először, nem ismertem fel magam. Egy szakadt farmernadrágos, fekete, ujjatlan pólós, zilált hajú tinédzser nézett velem farkasszemet. Nyakában ott függött a medál, s furcsa, kékes fényt árasztott magából...

- A bugyim zavar, igaz? Az zavar, hogy rajtam van!- kérdezte Kitti miközben kezével belemarkolt a finom selyemdarabba. Kis híján sikított az anyag a mohó szorítástól. Kristóf beszívta, majd benntartotta a levegőt. Mozdulni is alig mert. Csak bólintani volt képes a kérdésre, remélve, hogy a lány érzi a vágyát és talán, ha a beálló csendben nagyon fülel, hallja, hogy a szíve szinte kidörömböli magát a mellkasából...

Hangja mélyebb lett, s rekedtes.. Visszaadta a férfinek a teste feletti uralmat, majd visszavonult az árnyékba. Krisen már nem látta, de amikor parancsba kapta az átváltozást, egy utolsó reménysugár gyúlt fel szívében. Félvér volt, így nem nőtt meg, nem lett magasabb, csupán kissé izmosabb.. Arca is csak alig láthatóan változott át...

Megérezte… megérezte, hogy szeretem. Hogy bármire képes lennék érte, és ezt nem akarta elfogadni. Nem akarta megengedni, hogy bárki, akár egy ló is őszintén szeretni merje őt, és elfutott, elzárkózott, mert rettegett attól, hogy fontossá váltam neki… Amikor erre rájöttem, elhatároztam, hogy vele maradok. Hátha egyszer ráébred, hogy én nem bántom, mint az emberek, hogy nem hagyom itt, hogy örökre fontos lesz nekem… abban reménykedtem, meg tudom szelídíteni, ahogy ő engem… ma már tudom,...

Ideje számot adni. Kés mellettem, már csak a sorok, hogy miért, sokan lennének, akik nem értenék, mert csak azt látták, hogy minden rendben van, minden szép és jó, kiváló érettségi, egyetem, nem is akármilyen pasi, nyugodt élet, ami mind egy álarc. Soha semmi sem volt rendben, bár tényleg jól sikerült az érettségi és az egyetemi kezdés, de miért? ...

Puha és nyugodtnak tűnő tél suttogta bele magát a világba hópelyheivel. A kis gyémántok lassanként egymásba kapaszkodva érkeztek meg, hogy az ősz rombolását puha takarójukkal elfedjék. Vörösre csípték orrunkat a hideg mínuszok és a puha csendességben már nem vert zajt ritmusra lépő lábunk. Nem együtt léptünk. Mintha az évszakok kusza egymásutánja valamiféle elmúlást hordozott volna magába...

Úgy éreztem, hogy a nőből áradó gyűlölet és fájdalom hátrataszít, és egy pillanatra elfacsarodott a szívem. Befejeztem, amit elkezdtem, de már nem leltem örömömet benne. Belegondoltam, hogy az elején még le akartam állítani magam, és nem értettem ezt a hirtelen hangulatváltozást. Már azt sem értettem, ki vagyok én...