Édesanyám emlékére

Esteledett. A szél kezdett jegesen fújni, de én csak ültem a parkban, néztem, ahogy hullanak a levelek. Körülöttem mindenki boldog volt, nevetett. Nem lehetett késő, én mégis már az éjszaka közepének éreztem. Sötét volt, bennem, a szívemben, legbelül. Előttem sok ember haladt el, egyet sem ismertem. Csak a levelek voltak velem. Sárgán, barnán. A Nap utolsó sugarai sütöttek át rajtuk. Béke volt. Egyre sötétebb lett, már világítottak a lámpák, s már rettenetes hideg volt, egy árva lélek sem volt már ott, de én még mindig csak tűnődtem az élet nagy kérdésein. Ezután meghallottam egy madárka keserves csicsergését, valahonnan a fák sűrűjéből jöhetett. Odasiettem, s megláttam egy kis törött szárnyú verebet. Sötét volt, kívül-belül, de hogy egy ártatlan madáron ne segítsek? Szegény nem tehet arról, ami engem bánt, nem tehet bánatomról, így hát felkaptam, s kerestem fészkét.

Hosszas kutatás után találtam egy kis fészket, ahol kis verebek voltak. Éhezhettek szegények. Anyjuk sehol nem volt, megszántam őket, s szerencsémre volt nálam egy kis kenyér, így hát odaszórtam nekik egy keveset, s boldog csicsergéssel köszönték meg. Visszatettem a törött szárnyú madaramat fészkébe, meg ne fázzon, összebújt a többi kicsivel. Visszaültem a padra, nyugodtabb lélekkel, hogy ismét segíthettem egy ártatlan lelken, a zavar eltűnt (legalábbis így gondoltam akkor még), s megéreztem a hűs fuvallatot, mi eddig kerülte figyelmem. Felkaptam hát kabátom, meg ne fázzak. S akkor elsuhant képzeletemben egy arc, melytől bánatom származik. Megtelt könnyel a szemem, már senki nem volt körülöttem, sírhattam, zokoghattam, ahogyan csak akartam, senki nem vígasztalt, de senki nem is vetett meg miatta. Zavar volt újra lelkemben, s csak terád gondoltam, ugyan úgy, mint azelőtt. Szeretlek, s szerettelek akkor is, te mégis megbántottál. Elhagytál, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. Elmentél, s míg a nyár boldog volt, az ősz már a gyászé, nélküled nem ér már semmit. Te voltál nekem, aki segített, aki fogta kezem, most eldobtál. De az Ősz a megbocsátás évszaka, így ha vissza kívánnál jönni, karjaim várnak. De Te nem jössz, hisz ismerlek…

Eldobtál, elszakadtam tőled, már más karján keresem a boldogságot. Ezt csak az értheti, kit eldobnak így. Én megértettem, mi az igazi fájdalom. Más sötét van, nem tudom, mennyi az idő, nem tudhatom, hisz gondolatom más irányba kalandozott el, nem éreztem mást, de indulnom kéne haza, már rettentő hideg van. De nem tudok mozdulni, haragszom rád, eldobtál, pedig én úgy szerettelek. Haragszom, gyűlöllek, közben téged szeretlek legjobban. Miért rontottál el mindent? Nem értem már ezt, nem is akarom megérteni, eldobom az emléked, indulok tovább, hisz az élet elmegy mellettem, minden boldogság, s ezt nem hagyhatom. Zűr van most bennem, de továbblépek, hisz előttem az egész élet. Nem fogom magam bezárni, nem ölsz már meg pár rossz szóval, nem fogok már küzdeni érted, hagyom, hogy elmenj. Fáj, sajog a szívem, de körülöttem béke. Engem is elfog ez az érzés, s nyugodt szívvel, immár boldogan indulok haza. Eldobtam emléked, de itt élsz szívemben… mindörökké már!