Történetek

Ancsának, pár napja reggelente hányingere volt. Már két hete meg kellett volna jönni a menzeszének, és tudja, hogy ez így elég egyértelmű. Nem akart róla tudomást venni.
Nem és nem. Van már egy gyerekük, egy szép, okos kisfiú. Most négy éves.
Elég ez. Meg vannak ők így hárman szépen. Dolgoznak és meg van mindenük.
Nem tudja, hogy igazából mért is nem akarja, csak nem...

. Azóta a pillanat óta, amikor kiléptem az ajtón fájdalmat és könnyeket hagyva magam után. Tönkretettünk valamit. Pedig nem akartuk. Még fülemben cseng a beszélgetés, ami édesanyád és közöttünk zajlott. A kétségbeesett igyekezet, hogy megpróbáljuk megváltoztatni a megváltozhatatlant. Eltávolodtunk...

- Ígérd meg, hogy nem fogsz rám haragudni.
Meglepődni nem tudtam, hozzá vagyok szokva az e fajta szöveghez, hát így feleltem:
- Nem lesz semmi gond, mond nyugodtan...
Kicsit gondolkodott, arca komoly, és fájdalmas lett
- Félek tőled, tudom rendes vagy, megértő, de én más vagyok. Te világi vagy, én valamennyire vallásos. Mi lesz, ha vége a hétnek? ...

A lány elmondta a problémáját, mit szeretne, mért is ment fel. A fiú levágódott a géphez, gondolkozott egy kicsit, majd pár percen belül már meg is találta, amit kerestek. A gép kidobott egy nevet, címmel együtt. Mivel a lánynak nem volt jobb dolga, úgy döntött elviszi a címre az öngyújtót, és mert tudta hol található a ház, útnak is indult...

Azt hiszem, hogy az élet maga a pokol. Pokolra kerülsz, ha nem vagy hívő… mondják egyesek. Én talán ezt összeegyeztetem a hindu vallások teóriáival… Pokol maga az élet, annyiszor születsz ezen a világon újra, ahányszor nem hiszel...

A választ már sosem tudom meg. Amikor ismét felpillantok, porszemek táncolnak előttem, a törött cserepeken beszűrődő napsugár von köréjük aranyló glóriát orromat csiklandozva szállnak odább, miközben szemeimből gyémántgyöngyként gurulnak alá a könnycseppek. Nem akarok sírni, hiszen megígértem, hogy erős leszek, olyan erős, hogy a mosolyom majd elnyomja a szomorúság súlyos pallosát, mely a szívemre siklott azóta a nap óta, mióta elmentél...

- Kérem, tegye hátra a kezét! – jelentette ki.
- Mi van? Ez valami vicc? Mi a fészkes fenét akar tőlem?
Azzal kattant valami a csuklómra. Valószínű, hogy a bilincs volt.
- James Morton vagyok. Az FBI egyik nyomozója. Letartóztatom Jonathan Headfild meggyilkolásáért...

Csak egy fekete árny suhant át a szemén – s ő ült, mozdulatlanul, megjátszott mosollyal tovább – senki sem vette észre rajta a változást. Ült tovább, hallgatta a vele szembeülő elbeszélőt, aki mit sem sejtett az ő gondolatairól… csak beszélt tovább, hazug szeretettel – csak úgy, mint általában szokott...

- Csáó! – telefon vissza zsebbe, kulcsok elővéve, ismét vissza a házba, fel a lépcsőn, be a szobába, sietve az asztalhoz, képeket elrakni, majd ismét le a lépcsőn, kapuajtó zár, sietve át az utcán. Ekkor hirtelen, egy autó közeledik, fékcsikorgatás, ütközés...

Rutinos mozdulatokkal egyenletesen felhelyezték a vámpírok a bejáratra a robbanó tölteteket, melyeknek működési elve nem volt bonyolult: egy tenyérnyi nagyságú, körülbelül 1 cm széles fém dobozkáról beszélünk, aminek tartalma két féle lehet: vagy a legkisebb szikrára is begyulladó gázelegyet tartalmaz, vagy hő hatására azonnal meggyúló porkeveréket...