Erdő

Perzselően süt a nap. Az ég tisztán, kéken virít. Mindenhol zöldellő fák és bokrok. Egy erdőben vagyok, amin keresztül vág egy vasútvonal. A sínek mentén haladok előre. Hátrafordulok, de csak a rengeteget látom magam mögött. Nem tudom honnét jövök, nem emlékszem rá. Azt sem tudom merre tartok, arra sem emlékszem. Minden csendes. Csak a madarak csiripelését lehet halkan hallani. Már régóta gyalogolok. Elfáradtam. Leültem egy közeli fa tövébe pihenni egy kicsit. A fa lombja megfelelő árnyékot biztosított nekem. Jót tesz egy kis hűvös egy ilyen meleg napon. Azon gondolkodom, ha van itt vasútvonal, mikor jár erre vonat? Eddig még nem láttam pályaudvart sehol, sőt még elhaladó vonatot sem. Aztán hol van Wilson? Ő az egyetlen barátom, vele mindent megbeszélhetek. Néha csak úgy eltűnik. Nem tudom hová mehet. De előbb utóbb mindig megtalál.

Már vagy egy órája ülök itt a fa tövében, de nem láttam elszáguldó vonatot és még Wilson se került elő. Úgy döntöttem tovább megyek. Felkeltem a hűvösből és elindultam a sin mentén. A nap még mindig perzselően sütött. Melegem volt nagyon és szomjas is lettem. Úgy döntöttem befordulok az erdőbe, hátha találok patakot vagy folyót vagy bármi mást, ahol a szomjamat csillapíthatom. Az erdő gyönyörű volt. Minden szép zöld. Mintha ember még sosem járt volna itt. Érintetlen természet. Ahogy haladtam beljebb egyre sűrűbbé vált az erdő. A fák és a bokrok szinte egymás hegyén-hátán helyezkedtek el. A fák lombjai úgy összefogták egymást a fejem felett, hogy a nap csak elvétve sütött be. Hűvös lett és egyre sötétebb, ahogy haladtam beljebb. Már úgy voltam, hogy visszafordulok, mikor orrfacsaró bűz csapta meg az orromat. Tovább mentem, kíváncsi voltam kicsoda vagy micsoda adja ki magából ezt a förtelmes szagot. Megpillantottam egy vékony kis ösvényt az egyik fa tövében. Elindultam rajta. Ahogy haladtam a bűz egyre csak erősödött. Az ösvény rövid volt. Amint véget ért egy tisztáson találtam magam. A tisztás közepén egy vastag, magas fa állt. Ágaira egy férfi és egy nő volt meztelenül a lábuknál fogva fellógatva. Mindegyikükön mély vágások voltak a hasukon, a karjukon és a lábukon. A holttestek alatt, a fűben megszáradt vért pillantottam meg. Nagyon megdöbbentett a látvány. Nem voltam ilyesmihez hozzá szokva. Hátraléptem, éreztem, hogy valaki áll mellettem. Óvatosan oldalra néztem. Nagy kő esett le a szívemről. Wilson volt az. Ő is csodálkozva nézte a holttesteket.

- Mit keresel itt? – kérdeztem csodálkozva, hisz nem számítottam arra, hogy pont itt találkozunk.
- Megcsapott a bűz és kíváncsi voltam, hogy honnét jön. – válaszolta nyugodtan.
Nem bírtam már tovább nézni a holttesteket és a bűztől már a hányinger fojtogatott. Kirohantam az erdőből, leültem egy fa tövébe az árnyékba és mély levegőket vettem. Nem tudtam, hogy mi történhetett és azt sem, hogy kicsoda képes egyáltalán ilyesmire. Mikor jobban lettem, felkeltem és visszanéztem. Wilson! Kiáltottam. De nem jött felelet. Mit csinál még mindig odabent? Visszamentem. A bűz szagát már nem éreztem egyáltalán az út folyamán. Mire kiértem a tisztásra a holttestek már eltűntek a fáról. Körbenéztem, de sehol máshol nem láttam őket. A megszáradt vérfolt is eltűnt a fűről. Ez hogy lehet? Wilson levágta volna őket? De a vérfolt hogy tűnhetett el egyik pillanatról a másikra. Wilson! Kiáltottam újra. De megint nem jött felelet. Gondoltam megkeresem.

Alig hogy elindultam a tisztáson távolról egy csordogáló patakot pillantottam meg. Odarohantam. Már nagyon szomjas voltam. A patak vize tisztának látszott és nem foglalkoztam vele, hogy mennyire iható. Letérdeltem elé, tenyeremet a patakba engedtem, megtöltöttem vízzel és mohón felkortyoltam. Hideg volt. Torkomon éreztem, ahogy végig csurog a hűs folyadék. Majd a tenyerem újra a vízbe engedtem és ittam. Újra és újra. Mikor elég volt felkeltem és körbe néztem. Távolról egy fehér ruhás alakot pillantottam meg, aki felém közeledett. Még nem láttam jól, de tudtam, hogy nem Wilson az. Végül odaért hozzám egy fehér köpenyes, kopaszodó öregúr. Úgy nézett ki mint valamilyen orvos.
- Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte.
- Jól vagyok. – válaszoltam kissé csodálkozva.
Benyúlt a köpenyébe és gyógyszereket rakott a markomba. Azzal megfordult és elment.

Három gyógyszert adott. Egy kis fehéret, egy nagy fehéret és egy piros kapszulát. Miközben néztem a gyógyszereket, azon gondolkoztam, hogy ki lehetett ez az öregúr. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam rájönni, hogy honnan ismerem. Bekaptam egyszerre a bogyókat és le is nyeltem őket. Wilson! Kiáltottam ismét. De még mindig nem jött válasz. Hirtelen elálmosodtam. Tudtam, hogy csak a gyógyszerek miatt lehet. Vajon ez az elmebeteg orvos milyen szereket adott nekem? Ő a gyilkos? És én leszek a következő áldozat? Vagy csak mire kinyitom a szememet lábak és karok nélkül ébredek? Nem tudhatom, mit tervez ez az eszement. Te jó ég! Wilson segíts! Kiáltottam, ahogy az erőmből futotta. De semmi válasz. Wilson nincs itt, egyedül kell megoldanom ezt a helyzetet. Nem szabad elaludnom. De hogy tartsam magam ébren, mikor már alig állok a lábamon? Teljesen bepánikoltam. Szemhéjaim elnehezedtek. Nem bírtam nyitva tartani a szemeim. Nagyon fáradt voltam. Úgy éreztem magam, mint aki már egy hete nem aludt volna. Nem bírtam tovább ébren tartani magam. Eltűnt a lábam alatt a talaj és elsötétült előttem minden.

Mikor felébredtem egy kis szobában találtam magam. Első mozdulataimmal a lábaimhoz és a kezeimhez kaptam, ellenőrizve, hogy minden a helyén van-e. Mikor ezt megállapítottam körbenéztem a szobában. A szoba teljesen üres volt. Csak az üres falak díszelegtek körbe. Odamentem az ajtóhoz és megpróbáltam kinyitni. De az nem engedett. Megijedtem. Most mihez kezdjek? Leguggoltam a szoba egyik sarkába és gondolkodni kezdtem. De a gondolataimat megzavarták a kintről behallatszott léptek, amire felfigyeltem. A léptek egyre közelebb értek hozzám. Szép lassan kinyílt az ajtó. Az egész ajtót beterítő fekete alakot láttam, kezében egy bárd, amit a beszűrődő fény megvilágított. Megrémültem. Ordítottam, ahogy a torkomon kifért. A fekete alak csak ott állt az ajtóba és figyelt. Igaz, nem láttam a szemeit, de éreztem, ahogy a tekintetével végigmér. A lélegzetem is elállt a félelemtől. Az alak mögött megjelent valaki, aki leütötte a gyilkost.
- Gyere! – kiáltotta kintről.

Szó nélkül felpattantam és követtem az utasítását, nem törődve azzal, hogy ki a megmentőm. Kiérve a szobából láttam, hogy Wilson az. Nagyon megörültem neki. Elkapta a karom és kirohant velem a házból. Egyenesen az erdő sűrűje felé vettük az irányt. Nem tudtam, hogy hol vagyok és hogy mi ez az egész csak rohantam Wilsonnal. Tudtam, hogy nem állhatunk meg, mert az a valami követ. Nem volt olyan közel hozzánk, hogy láthattam volna, de éreztem, hogy a nyomunkban van. Odaértünk ahhoz a tisztáshoz, ahol elaludtam. A nagy fán újabb két holttest lógott. Ismét egy fiú és egy lány, ugyanolyan vágásokkal. Álljunk csak meg! Ezek ugyanazok a holttestek! Alattuk a füvön megszáradt vérfolt. Visszarántottam Wilson karját és megálltunk.
- Mi bajod van? Mennünk kell! – sürgetett Wilson.
- Ezek ugyanazok a holttestek! Hogy kerültek ismét fel a fára? – kérdeztem csodálkozva.
- Nem tudom, de ha nem akarsz te is felkerülni a fára, akkor gyere! – nyugtalankodott Wilson.

Azzal megragadta a kezem és rohant velem tovább. A fejemben az ő szavai jártak. Mit akart vajon azzal mondani, hogy „ha nem akarsz te is felkerülni a fára”? Mi folyik itt? Kik azok a halottak fent a fán? Ki a gyilkos? Mit keresek itt? Miért nem emlékszem rá, hogy kerültem ide? Újra visszahúztam Wilson kezét.
- Mi van már megint? – idegeskedett Wilson.
- Nem értem a dolgot, visszamegyek és kiderítem. – válaszoltam.
- Meg fogsz halni! Én nem megyek vissza érted! – nyugtalankodott Wilson.
- Mégis, hová rohanunk? – kérdeztem értetlenül.
- El kell érnünk a vonatot.
- Majd megyek a következővel. – feleltem
- Nem lesz következő.
- Micsoda?! – kiáltottam fel.

Hátra néztem, hogy követ-e még a gyilkos, de nem láttam semmit. Visszanéztem Wilsonra, de nyoma veszett. Mi folyik itt? Hogy-hogy nem lesz következő vonat? Oda mentem a nagy fához. A két holttest ott lógott. Akár, hogy is próbáltam rájönni, hogy mi folyik itt, csak egyre jobban belezavarodtam. Nézzük sorban. Itt vagyok egy erdőben és nem emlékszem, hogy kerültem ide. Van egy vasútvonal, amin nem jár vonat, kivéve most az egyszer. Két ember meghalt és a gyilkosuk még szabadon sétál az erdőben. Az orvos! Villant be egy szikra az agyamba. Biztos, hogy ő a gyilkos. De vajon honnan ismerem? Ekkor megpillantottam őt! Jött ki a sűrű erdőből és felém tartott. Nem volt a kezébe a bárd, de én még így is féltem tőle. Lábaim a földbe gyökereztek. Szemeimet egy pillanatra sem vettem le róla. Követtem minden lépését. Odaért hozzám.
- Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte.
- Ki maga? – kérdeztem riadtan.
Benyúlt a zsebébe és gyógyszereket vett ki – de most többet, mint a múltkor – és felém nyújtotta. Egy gyors mozdulattal kivertem a kezéből.
- Nem veszek be semmit! Az igazságot akarom tudni! – ordítottam.
- Fiúk, jöjjenek! – szólt hátra a doki.

Két feldühödött, fekete démon rontott ki az erdőből. Egyenként kétszer akkorák voltak, mint én. Fejükön hatalmas szarv díszelgett. Orrukból tüzet fújtattak. Mint valami dühöngő bikák, úgy néztek ki. Nem tudtam, mihez kezdjek. Szaladni akartam, de a rémülettől nem bírtam. A patáik, ahogy a földet érték, dübörgést váltott ki. Hangjuk akkora volt, mint egy egész hadseregé. Ez egyik túl közel ért hozzám. Szarvával felöklelt. Mint valami rongydarab úgy estem a földre. Karjaimmal az arcomat védtem. Éreztem a vadállatok patáit a bordáim között. Több száz kilósnak éreztem őket. A fájdalmak közepette összeszedtem minden erőm és Wilson után ordítottam. De Wilson nem jött vissza, itt hagyott. A démonok a szarvaikkal ide-oda dobáltak, mint valami babát. Már nem tudtam védekezni ellenük. Minden erőm elhagyott. Elvesztettem az eszméletemet.

Mikor újra kinyitottam a szemem egy gumiszobában találtam magam. Mozogni próbáltam, de zubbony volt rajtam, ami gátolt a mozgásban. Nem tudom mi ez az egész. Az ajtó kinyílott. Két nagydarab fehér ruhás fickó jött be. Dühöngő bikadémonokra hasonlítottak. Elkapták a karom és kiráncigáltak a szobából. Túlságosan meg voltam lepődve ahhoz, hogy ellenálljak nekik. Közre fogtak és egy hosszú folyosón elindultunk. A fal mentén mentünk, így be tudtam lesni a többi szobába. Mindenhol zubbonyba zárt elmebetegeket láttam. Így végeztem volna én is? Egy őrült vagyok? A folyosó végén elfordultunk és az első szobába benyitottunk. A szoba közepén egy asztal volt. Leültettek az asztalhoz. A túloldalán az elmebeteg orvos volt, akit láttam az erdőben is. Megijedtem. Pánikba estem.
- Hol vagyok? Mit akarnak Tőlem? Hol van Wilson? – ordítottam.
- Ki az a Wilson? A képzeletbeli barátja? – kérdezte az orvos nyugodtan.
- Nem! Wilson él! – feleltem.
- Tudja, hogy maga kicsoda?
- Én?..
Ez a legegyszerűbb kérdés, ami létezik. Bárkinek felteszik, tudja a választ. De nem tudtam.
- Nem tudom ki vagyok. – feleltem.
- Úgy látom visszaesett az állapota. Újabb gyógyszereket írok fel.

Azzal a két nagydarab fickó visszacipelt a szobámba. Hát megőrültem volna? Az egész kaland csak az agyamban volt jelen? De olyan valóságos volt minden. Nem tudom. Semmit sem tudok. Mint ahogy azt sem, hogy ki vagyok. Azt sem, hogy kerültem ide. Nincs egy emlékem sem az életemből. Csak a mostani kaland. De egy biztos. Wilson elment és soha többé nem jön vissza. Tudom. Érzem…

Írta: Danyi Zoltán