80 év mindhiába...

Nevetve ment a férfi a cellája felé. A két őr hiába próbálta megfenyíteni útközben, a mosolyt nem lehetett lehervasztani arcáról.
Minek örült? A cellája felé tartott. A bolond, talán nem tudta, hogy a halálába igyekszik?
Az ítéletet nem is olyan rég mondták ki. Pár perce, vagy talán csak néhány másodperccel ezelőtt. Már a tárgyalás elején is szokatlan volt az ügy. A bíró kimért, lenéző arccal nézett végig a vádlottra, aki mindig megőrizte higgadtságát a koholt vádak ellenére is. Az ügyvéd jól beszélt és az ügyész „bizonyítékai” játékszernek tűntek, minden az ártatlansága mellett szólt, az alibije is tökéletes volt, ám a bírót nem lehetett meggyőzni, ismeretlen okok miatt a vádak kicsinysége ellenére is több száz évnyi börtönbüntetésre ítélték szegény szerencsétlent. Mivel beleszólása nem volt az ügyekbe az őrök azonnal megragadták és elhurcolták a zárka irányába.

Hosszú úton vezették le, mélyen lefelé a börtön belseje felé. Mikor odaértek, belökték a cellába a foglyot, leütötték, onnantól kezdve nem volt kiút. Nem is próbált megszökni, hisz tudta, a 261. év letöltésével szabadon távozhat, nem fontos az idő . . . amikor letelik, majd kisétál a börtön falai közül és beteljesíti azt, amiért jött. Érezte a nagy ütést a tarkóján, majd elsötétült előtte a világ. Amikor magához tért egy sötétbőrű ember ébresztgette.
- Hé haver, nem vagy túl jó bőrben!
- Nagyon fáj a fejem, mi történt?
- Az a két nagydarab szemét leütött, engem is ők hoztak, a nevem George.
- Sajnos csak annyira emlékszem, hogy 261 évre ítéltek, minden más homályos.
- Az ilyen kisfickók, mint te nincsenek az ütésekhez hozzászokva, ezért is okozhatott neked ekkora sokkot.
- Kösz, de most mi lesz?
- Mit is mondtál? 261 év? Ez rengeteg!
- Köszi, most már jobb kedvem van.
- Mi a szart csináltál?
- Azok a mocskok kitalált vádakkal zártak le, egyelőre nem tudom miért.
- Ennyi, csak azt ne mondd, hogy teljesen ártatlan vagy!
- Pedig az vagyok.
- Te tudod . . .
- Most, ha megbocsátasz, pihennék egyet.
- Persze, aludj csak, remélem egyszer kijutunk innen.
- Téged miért csuktak le?
- Áh, nem lényeg, lövöldözés.
- Értem.
A gyenge férfi erőtlenül hullott az ágyba.

Némi alvás után elérkezett a vacsora ideje. Nem emlékezett szinte semmire, csak néhány dologra, sejtette, hogy nagyon régről maradt fenn, mert a ruhája nem a legdivatosabb volt. Az étkezőben sem volt jobb a hangulat, mint a cellában. Mindenki szomorúan kanalazta a levesét, már ha annak lehet nevezni. Sokan utána fordították a fejüket, amikor ő is belépett közéjük. Szinte látni lehetett azt a felsőbbrendűséget, ami belőle áradt. Leült ugyan az asztalhoz, ám a leveséből egy cseppet sem evett. Ekkor szólította meg az egyik rab:
- Mi az, miért nem eszel? – Hangja gúnyosan szelte át a termet.
- Minek egyek?
- Hah, ha így folytatod hamar kidőlsz, meglátod!
- Talán igazad van, köszönöm jó tanácsaidat.
Az étkezés után mindenkit visszakísértek a szűk kis helyiségbe. George hamar elaludt, ám a másik férfi nem aludt, ugyanis nem volt csukva a szeme, inkább csak ellazulva figyelt.
Az összes nap így telt el nyolcvan éven át, ám egy napon az őr ott felejtette a kulcsot a zárban. Mikor elment már ujjongtak a rabok.
- Vége a szenvedéseinknek, szabadok vagyunk!
Minden cellát sorra kinyitott az ismeretlen rab, aki az elsők között hagyta el a folyosót, ám az öröm nem tartott soká...

Sok rendőr próbálta meg visszaverni a lázadókat több-kevesebb sikerrel. A férfi az utolsók között hagyta el az „otthonát”. A nyers erőszak ellen csak egy válasz volt: Még nagyobb indulatok. A legtöbb rabot lelőtték vagy halálra verték, akik véresen hullottak a földre, ez már neki is sok volt, már nem tudott uralkodni magán, szépszóval kérte, hogy hagyják abba, de természetesen süket fülekre talált. A fejét szorította mindkét kezével, olyan érzése volt, mintha szétrobbanna a feje.
- Ne, ne csinálják ezt! Kérem, hagyják abba! Ne! Most meghaltok! NE!
Behunyta a szemét és a földre rogyott a nagy fájdalomtól, ami az elméjében keletkezett. A haját markolászta, borzasztó érzés kerítette hatalmába, mikor lenyugodott és kinyitotta a szemét már mindenki holtan hevert körülötte.
- Nem, ez nem lehettem én! Ez, lehetetlen!

Ekkor végignézett a testén, semmi változást nem tapasztalt, ugyanaz volt mint 80 évvel ezelőtt egy kis különbséggel, most már tudta kicsoda is valójában. Végre elhitte, hogy lehetséges mindaz, amit a gondolataiban hordozott már oly sok éven át. Hát nem álom volt, hanem a valóság, igen, ő volt az, aki visszaverte a szokatlanul kíméletlen eszközöket alkalmazó rendőröket októberben. A sok halott látványa nem tudta békén hagyni, gyorsan távozott a folyosóról, pontosan emlékezett arra az útvonalra, amelyen keresztül idehozták. Egy kis idő elteltével máris a tárgyaló teremben volt.
Éppen egy tárgyalás folyt, egy idős asszonyt ráncigáltak be az unokájával együtt, már ekkor is nehezére esett türtőztetni magát, de amikor meglátta, hogy ki ül a bírói székben minden kötél elszakadt. Ugyanaz a bíró ült ott, aki őt is elítélte, ugyanazzal az arccal várta a szegény nagymamát, talán 80 év megváltoztatta a külsejét, de a belseje senkinek sem változik. Harag ébredt benne, szeme hevesen izzani kezdett a dühtől, aztán elszabadult a pokol.

A környező asztalok mind lángra kaptak, a könnyebb bútorok felrepültek és az energia szétrobbantott minden Élettelen tárgyat. A bíró először nem értette a dolgot, aztán gyenge kifogásokat keresett, ám lehet, hogy beszédében ártatlannak tüntette föl magát, gondolatai mindent elárultak, mindent. Felhevített testét már semmi nem menthette meg, azonnal a földre rogyott és meghalt. Egyetlen szót sem szólt arról, hogy miért ítélte el a férfit, de nem is kellett. A történet minden részlete már ott volt az ő fejében is, fájdalmas emlékek villantak be.
Az apját látta, aki szomorúan nézi őt, aztán a durvaarcú férfit, aki belépett a házukba.
- A gyerek nem épelméjű, meg kell ölni! Veszélyes mindenkire!
- Nem, nem tehetem, ő a gyermekem, és ártatlan, soha nem volt vele magatartási gond.
- Jól van! – szól némi szánalommal a hangjában. Akkor tűnjetek innen, és soha ne is gyertek vissza.
Már csomagoltak is és elhagyták szeretett hazájukat. Huszonhárom év elteltével úgy gondolták, hogy nyugodtan visszatérhetnek.
Ám egy napon államellenes bűnért az apját lecsukták, aki semmit sem sejtett, a férfit is hamarosan elkapták ugyanilyen koholt vádakkal.
Szóval a titkosszolgálat tehet az egészről, ők intézték el a miniszterelnök hozzájárulásával, mert nem a tehetséget és a lehetőséget ismerték föl a fiúban hanem a veszélyt. Ez volt szánalmas kis Életük utolsó bűntette...

A bíróság épülete romokban hevert. A tetőzet teljesen beomlott, már ami maradt belőle. A csípős októberi szél még egyszer eszébe juttatta azt a bizonyos októbert.
Azonnal tudta hová kell mennie, pár telefonbeszélgetés után már „szeretettel” várták egy tárgyalóteremben, csak ők hárman; a miniszterelnök a durvaarcú férfi és ő meg a biztonsági őrök, nem is tudhatták, hogy azok az őrök fölöslegesen álltak ott, hisz nem sokat tehettek volna.
- Kérem foglaljon helyet! – Szólította fel a miniszterelnök.
- Köszönöm.
- Szóval, nyolcvan év elteltével is így néz ki, tehát nem volt hiábavaló a raboskodása.
- Mondhatjuk így is, de azt ajánlom, ne idegesítsen fel. – Mondta teljesen nyugodt hangon.
- Ó, fájnak a régi sebek, hogy az apját lecsuktuk és a sitten döglött meg.
Ekkor a függönyök széle már kezdett perzselődni és a villany ki-be kapcsolódott.
- Igen, fájnak!
- Jaj, kérem ne bántson!
- Miért ne ölném meg mindkettőjüket? Maguk megkeserítették az Életemet, elvették az apámat és megölték az anyámat.
- Mi nem öltük meg...
- Nem? Csak belehalt a bánatába!
- Erről mi igazán nem tehetünk...
- Valóban? Akkor miért kellett apámat a börtönbe vetni, majd engem is?
- Mi csak a közbiztonság érdekében cselekedtünk.
- Akkor tanítaniuk kellett volna, hogy tudjam irányítani a képességeimet, miért nem ezt tették?
- Nem tudtuk mivel állunk szemben, féltünk nagyon.
- Értem, hát most is félhetnek...
- Mit akar tenni, nem ölhet meg két embert, mi lesz a zsarukkal és a törvénnyel?
- Dehogyisnem!
Felállt, majd kisétált az ajtón...