Történetek

- Gondoltam, hogy Győző beszélt róla neked. Fiatalok voltunk, őrültek, és eszünkbe sem jutott, hogy mi is meghalhatunk. A tragédia megtörtént, három kedves barátunk odalett, de az életben maradottak kapcsolata sem volt már a régi. Elszakadtunk egymástól, nem is akartuk keresni a másikat, mert ha egymásra néztünk, óhatatlanul az a végzetes éjszaka jutott az eszünkbe a fájó kérdéseivel együtt. Miért? Miért pont velünk történt mindez? És a legfőbb kérdés: ki hibájából történt! De nemcsak...

- Mindenki követ el hibát. Mért nem tudtad megérteni? Nem törődtél velem. Hosszú ideje nem.
- Ez nem mentség. Most pedig menj el! Van itt valaki, aki arra vár, hogy megbüntessem! - ekkor a Wendigo emberré változott. - Lásd milyenné tettél te boszorkány! Minden csepp vér, amit kiontok, a te lelkeden szárad ! - Wesley elámult, mikor felismerte Olivert...

Már most leszögezném, hogy én megpróbáltam! Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy ne figyeljek a gyönyörű hajára, a csodás mogyoróbarna szemére, és a csillogó fogaira. Tartottam is magam az elhatározásomhoz, hogy mindent töredelmesen bevallok, azután bocsánatot kérek ezerszer addig, amíg meg nem jelent ott, ahol megbeszéltük...

Érzed ennek a szónak a mélységét: Szeretlek? Tudom, hogy érzed, de lehet, hogy csak hinni akarom... mégis, akárhányszor mondod nekem ezt az értékes szót, érzem, szíved mélyéről fakad. Érzem, mégis, amint egyedül maradok a gondolataimmal, rám tör egy érzés... a pánik, hogy becsapott leszek általad...

Mindketten elhagyták a házat. Az eső olyan erővel esett, hogy minden csepp egy-egy kisebb ágyúgolyó méretű ütésnek tetszett rajtuk. A szél olyan erősen fújt, hogy mindenük csontig fagyott már mikor a házból kiléptek. Pár lépés után az eső miatt már minden ruha rájuk ragadt. Ennek ellenére elindultak megkeresni Tündét...

- Kislányom, az előbb telefonált ide valami Bell Johnson. – Géza itt szünetet tartott, a lányhoz lépett, és megfogta a kezét – Az édesanyád egy órája meghalt. Azt mondta nem szenvedett, békében ment el, és utoljára a te nevedet suttogta el.
Trini érezte, ahogy fordul vele egyet a világ. De nem érzett fájdalmat, már sírni sem tudott. Üres volt, céltalanul, egy nő, kinek nincs múltja, és nincs jövője...

Havazik. Szeretem a hóesést. Egyes emberek szerint mikor esik a hó, az angyalok fent a mennyországban, megrázzák a párnáikat. Mindenki siet, menekül valami fedett helyre, buszmegállókba, aluljárókba, akár a föld alá is. Sose tudták értékelni, amit az Isten adott nekik. Nem szeretem az aluljárókat, sok ember kis helyen összezsúfolva, összenyomva, tömegbe. Étel és vizelet szag keveredik a levegőben, gyomorforgató párosítás...

Azt mondják, mi nem szeretünk. Képesek azt állítani, hogy szív nélküli lények vagyunk, és önzőn elveszük azt, amit akarunk. Így tartotta a régi kor, s nem tudom, hogy a mostani mit gondol. Őrültnek tart, átnéz rajtam, mert olyanban hiszek, amiben ők képtelenek.
Hiszek a szerelembe, a boldogságba, abba hogy mindenki megérdemli az élet ezernyi szépségét. Látniuk kéne az embereknek mindazt, amit nekem...

A fájdalom formálta örökös kínnal, és e szenvedés megörökölt hószín hajzuhatagban pecsételődik rá, s szemei az idő múlásával a teljes űr sötétségébe fordult, hogy még jobban tükrözze lelke tört darabjainak elhullott megégett részeit. A céljához igen közel ért, már ott állt a szélén. Mezítelen talpai durva kis kövek halmazán állt, hol apró vörös nyomokat hagyott maga után. Hogy majd egy esőt követően tűnjön el, az is ami megmarad belőle…

Beszaladt az épületbe. Álmomban a baloldali teremből jöttünk ki. Elindult a szoba felé. Az ajtó nagyot nyikordulva nyílt ki. Bent viszont egészen mást talált, mint amire számított. A szobát átjárta az a dohos szag, ami a több éve érintetlen házakban található. A tárgyakat annyira beborította a por és a pókháló, hogy kivehetetlenné lett mi is van a teremben. Ebbe az is belesegített, hogy olyan sötétség volt a teremben, mintha legalább hat méterrel lettek volna a föld alatt. Tünde, miután...