Félvér Lovag

Részlet

... Sietett haza, mert apja nem nézte volna jól szemmel, ha vacsorára nem érne haza, noha ez még egyszer sem fordult elő vele. Édesapja szigorú volt, de sosem bántotta fiát,nagyon szerette. Rajta kívül nem volt senkije. Eirulan lassan beért a faluba. A fa palánkkal körülvett település kapujánál őrség állt. Két bőrpáncélt, és egyszerű hosszúkardot viselő tagbaszakadt, morcos őr strázsált.
- Hohó fiacskám ne olyan sietősen!! - kapta el az egyik Eirulant, s erősen megszorította a karját.
- Hova mész te ilyen későn? - kérdezte a másik őr.
- Haza igyekszem, hova máshova? - szólt majd szabadulni próbál a szorításból, de az őr erősen fogta.
- Nem mész te sehova, amíg nem fizetsz vámot!- szólt gúnyos mosollyal az őr.
- Miféle vámot? Eddig itt nem volt semmilyen vám! És különben is itt lakom a faluban!
- Hogy miféle vámot? ? Hát korcsfajzat vámot, te féreg!- kiáltotta az őr, majd egy erős pofont adott a fiúnak. Eirulan nem szólt semmit, csupán arcát fájlalta. A két őrhatalmas röhögésben tört ki, majd elengedték.
- Na, most már megfizetted a vámot te fattyú! Mostantól, ahányszor lámpaoltás után tévedsz a faluba mindig ilyen vámot fogunk szedni!
- Megértetted? - üvöltött a másik őr és ő is adott egy taslit a fiúnak,mitől Eirulan a földre rogyott. Fogait összeszorította fájdalomtól és a döhtől, de tudta jól: nem tehet semmit. Elkeseredettségében egy könnycsepp szaladt végig arcán, mit kezével gyorsan letörölt. A két őr csak tovább nevetett kárörvendően, majd belerúgtak az éppen felkelni készülő Eirulanba, ki újból a földre rogyott.
- Na, most már takarodj haza!Ne rontsd itt nekünk a levegőt!- mondták majd mindketten meghúzták a borral teli kulacsukat.

Eirulan képtelen volt felkelni. Utolsó rúgás erősen a hasát érte. Összegörnyedt testel feküdt a porban. Közben eleredt az eső. Eleinte egy- két csepp, majd erősen szakadni kezdett. A két őr beszaladt egy eresz alá. A faluból többen látták, vagy hallották, hogy mi történt, de egyikük sem akart segíteni. Otthagyták Eirulant, a porban fekve miből lassan sár lett.
Még pár percig ott feküdt, majd összeszedte erejét és feltápászkodott. Feltekintett az égre, mintha tőle kérdezné, hogy Miért történik ez vele? De az ég nem szólt neki semmit. Csupán nagy hűs cseppekkel mosta le Eirulan koszos arcát. Mégegyszer a két őrre tekintett. Elkapta, az undor. Összeszorította öklét:kész lett volna nekik esni,de eszébe jutott,
hogy jobban tenné, ha hazatérne.

Elindult. Mostmár nem futott, talán nem is tudott volna. Botorkálva lépdelt a szakadó esőben. Az utcán nem találkozott senkivel, csupán egy-két kivilágított ház ablakában látott embereket. Valaki épp csizmáját fényesítette, valaki épp mesét mesélt gyermekeinek. A két kis lurkó ott ült apja térdén és csodálkozva hallgatta a mesét. Valakik épp akkor vacsoráztak, sült hús illata árasztotta el a levegőt.
Eirulan megéhezett, hiszen alig evett valamit. Próbálta szaporítani lépteit, de ekkor szúró fájdalmat érzett derekában. Mire hazaért bőrig ázott.
Ablakukból gyertyafény áradt: apja még dolgozott.

Nehezen nyitott be, mert félt, hogy apja így látja. Levetette kopott, öreg bőrköntösét, ami mellesleg csurom vizes lett. Ekkor a műhelyből hallatszódó ütemes kalapácsolás abbamaradt: apja meghallotta, hogy hazajött. Hirtelen megpróbált elbújni, de nem is tudott volna hova, és értelme sem lett volna sok, így hát ott állt a szoba közepén, koszosan, piszkosan, vizesen, összevert képpel, mikor az apja benyitott. Magas, izmos úgy negyven év körüli férfi lehetett. Arcán erős borosta, tekintete tekintélyt parancsoló, szeme olyan mélybarna volt, mint fiáé, csupán az az élénkség és tűz hiányzott belőle. Egykor jóképű és daliás lehetett, de mára már eljárt felette az idő, és ő is elhagyta magát: koszos volt és ápolatlan. Pedig nem ez illett hozzá! Ha az eszét néznénk, akkor a királyi főurak közt lenne a helye! Tudott írni, olvasni, rengeteg tapasztalattal rendelkezett, amiket a harcok során szerzett. Gyorsan vágott az esze, nehéz volt becsapni. Ha pedig a vitézségét nézzük, akkor a híres és nemes lovagok közt lenne a helye. Remekül tudott vívni, értett az íjhoz, dárdavetéshez, remekül lovagolt! Ezeket, amennyire ideje tellett rá fiának is tanítgatta, ki tehetséges tanítvány volt.

Megtanult lovagolni, remekül bánt az íjjal, kardot is tudott forgatni, de most ott állt előtte rongyosan,koszosan, összeverve. Hirtelen el sem hitte, amit lát. Először dühös volt, majd aggódni kezdett:
- Mi történt fiam? Jól vagy? - kérdezte miközben végignézett Eirulanon - Gyorsan ülj le, hozok valami ennivalót. - Eirulan leült a nagy, komótos tölgyfaasztalhoz, miközben apja a kamrába sietett. Hamarosan visszatért egy nagy karéj kenyérrel, egy darab kolbásszal és sajttal a kezében.
- Egyél!- szólt komoran- Most pedig elmondod, hol voltál, és mi történt! - Eirulan nem szólt
semmit. Vadul enni kezdett.
- Halljam ki tette ezt veled? - kérdezte már emeltebb hangon- Eirulan szótlanul lehajtotta a fejét.
- A kapuőrök tették? - ezt inkább mondta, mintsem kérdezte. Eirulan most apja szemébe nézett. Nem először verték el az őrök.
- Tehát ők voltak! Majd holnap elintézem őket úgy...
- Ne! Hagyd! - vágott közbe Eirulan – Kérlek, apám, ne tégy velük semmit!
- Csak nem gondolod, hogy ezt szótlanul hagyom? ! - emelte fel hangját az apa
- Nem ér annyit. Ez az én ügyem!
- Szembe akarsz szállni velük? - kérdezte, Eirulan hosszú csend után szólalt meg:
- Igen. Valamit tennem kell!- mondta elszántan.
- És mégis mi lesz az az? - kérdezte komolyan az apja

Folyt köv...