Történetek

A napok lassan telnek.
Az órák fáradt öregemberként vánszorognak - remegő kezükben remegő bottal. A percek minden lélegzetvétellel megpihennek egy kicsit, leülnek velem szemben, s kárörvendőn néznek. Tehetik, hiszen nem javamra múlnak…

Először észre se vettem hogy itt van. Csak szép lassan kúszott be a fejembe, fokozatosan. Eleinte azt gondoltam, ez semmi én ember vagyok, aki mindenki felett uralkodik, a tápláléklánc csúcsán ezt is legyőzöm. És sétáltam tovább...

Egyszer csak arra ébredtem, hogy valami elrepül fölöttünk. Kinéztem az ablakon, és három helikoptert láttam elrepülni. Az oldalukra vörös csillag volt festve. A busz másik oldalán lévő ablakból láttam, hogy megfordulnak. Akkor nagyon rossz érzésem támadt. Felébresztettem Pétert. Robbanásokat halottam. Felrobbant pár kocsi előttünk. A buszsofőr félrerántott a korányt. Az egész busz ledőlt a mellettünk lévő lejtőre...

Kint már lassan a nap is kisütött, ők pedig még mindig remekül szórakoztak. Kint legalább egy méteres hó borított mindent. A kis csapat úgy döntött, kint folytatja a bulit. Felkaptak mindent, ami kezük ügyében volt, majd lassan kimeneteltek. Tünde nagyon elcsodálkozott. Egy óriási park előtt állt. Vajon hogy kerültek ők egy ilyen csodálatos helyre? Megfordult, hogy szemügyre vegye a házat, és akkor fejébe villant a felismerés. Most már mindent értett. Ezért volt olyan furcsa az egész…...

Neked fogalmad sincs, hogy miről beszélsz! – kiáltotta Trini, miközben kiszakította a kezeit Zénó szorításából – Neked fogalmad sincs arról, hogy mit érzek! A te anyád soha nem lépett le, a tudtod nélkül még a boltba se ugrott át! Hogy nekem kellene megbocsátanom neki? Soha! Gondolkozott volna, mielőtt elhagy! Ő nem kért belőlem, hát most már én sem kérek belőle! S te kinek képzeled magad, hogy a tudtomon kívül elhozol Rose Franky filmjére? Mégis mit vártál tőlem? ...

Trini mosolyogva lépett be a Hírmondó szerkesztőségének ajtaján. Megkönnyebbült, hiszen Viktória, Zénó édesanyja képes volt neki megbocsátani, már nem őt hibáztatja a fia korai haláláért. Talán ez az első lépés. Talán ezután a kicsiny városrész lakói más szemmel néznek rá, s lassan mindenki el fogja őt fogadni. Trini őszintén remélte, hogy így lesz. Bízott a szebb jövőben, bár maga sem tudta, miből táplálkozik optimizmusa. Az biztos, hogy a munkája rengeteg erőt adott a számára...

- Mindegyikőtök ezt mondja, aztán pedig úgy dobtok el, mint egy kutyát! Azt hiszed hülye vagyok Roya?! Azt hiszed, hogy velem mindent megtehetsz!? Azt mondod, hogy meg akarsz védeni és szerinted én el is hiszem mindazt a marhaságot, amit te itt részegen összehordasz!? Ugyanolyan hazug mocsok vagy, mint a többi ezer meg ezer! Semmivel sem különb! Hogy lehettek ennyire kegyetlenek, és ennyire… – A gitáros megpróbált kiszabadulni a férfi kezei alól, de azok olyan erősen tartották akárcsak...

A fátylat valaki felemeli. A szemeit nézem, az arcot, ami mától fogva csak az enyém, csak az enyém, és olyan Gyönyörű... Hamarosan meztelenül is látni fogom. Vágyom is Rá. Mint egy vadász, mikor vadászkastélyának falára szegezik leggyönyörűbb trófeáját. Valaki beszél mellettem, én pedig közeledem az arcához az arcommal. Igen, megcsókolom. Mint egy vadász, aki lő. Legszívesebben táncolnék, hogy mától fogva birtokolom...

... Hideg ez a szoba. Nem tetszik. Miért zártak ide? Nem értették meg, hogy én jó vagyok? Én mindig is jó kislány voltam. Soha nem volt rám panasz. Anyu is mindig mondta, hogy egy nap sokra viszem majd, talán még ügyvéd vagy doktornő is lehetek. Nem értem akkor miért zártak ide. Egyedül vagyok... egyedül... az asztal alatt megint...

Újabb kis ér szakad ki a folyamból és úszik be a 001-es torony kapuján. Áramlik a nép a liftekhez, mindegyikük arcán feltett mosoly. Elég egy kis piros bogyó és az éjjel kisírt szem tele lesz életvidámsággal. Aki mosolytalanul dolgozik, megbüntetik, rombolja a közösségi morált. A különböző pirulák megjavítják az emberek huzalozását, mint a lefolyótisztító a mosogatót...