Történetek

Akkor nyugodtam meg teljesen, amikor azt mondta, hogy ezt ő is átélte. Leült mellém és átölelt. Én éreztem és mélyen magamba is szívtam a bizalmát. Elindultunk sétálni mondta, hogy mutat valamit. Én izgatottan, de mégis félénken mentem mellette, bár úgy éreztem, hogy ha mellette vagyok, akkor semmi baj nem történhet velem...

A sokadik Arénajáték után találták ki, hogy a kétes ügyben halálraítélteket átküldik a Bolygóközi Arénába. Ha veszítesz, semmi gond, mert így is, úgy is meghaltál volna, ha viszont győzöl, kiszabadulsz: mintha az esküdtszék anno arra jutott volna, hogy ártatlan vagy. Ez az egyetlen esélyed, és hihetetlen, hogy megadatott! ...

Ki is lettem valójában? Hogy lehettem ilyen érzéketlen? Ma azért kell ölnöm, hogy felejtsek. Esküszöm, próbáltam megváltozni. Mégsem ment. Túl nagy volt a kín, szinte elviselhetetlen.
A célpontom valamit figyel. Meredten. Azt hiszem, pontosítom a kérdésem. Kicsodákat? Két kis esőkabát közelített.
A megbízóim egy szóval sem említették, hogy ennek az embernek gyerekei is vannak. Mit csináljak? ...

Nő (egy szobában, valahol a főváros szélén, egyedül.)
„A fenébe, hogy lehet egyáltalán így szeretni valakit, amikor tudom, hogy nem is lenne szabad. Két napja nem találkoztunk, s mintha egy éve lenne, úgy hiányzik.”

Férfi (valahol nagyon messze a fővárostól, nagyjából ugyanekkor.)
„Vajon mi lehet vele… olyan régen nem láttam. Furcsa érzés.” ...

- Tehát mi történt?
- Nézze, én ezt nem tudom. A rendőrségi helyszínelés még tart. Én csak annyit tudok, hogy Otto Schwarz Mercedese kamionba rohant a D7-esen. Nekem ennyit mondtak a mentősök, amikor felhozták ide Schwarz urat. Ha életben marad, valamilyen csoda folytán, akkor is több, mint valószínű, hogy nyaktól lefelé lebénul, továbbá súlyos agykárosodást szenvedett, ezért értelmi képességeit is elveszíti...

Amikor Lucy magához tért, az éles fehér fény szinte égette szemét. Szinte ki sem bírta nyitni, csak halványan látott egy magas alakot maga előtt.
- Hol vagyok? – kérdezte tőle, amint a szemét törölgette.
- Otthon vagy Lucy. – válaszolt a hang.
- Mi ez a fény?
- Azzal te ne törődj.
- Mi történt velem? És te ki vagy?
- Én? Szerintem ismersz Lucy, én vagyok az, aki mindent irányít. A világmindenség közepe, az alkotója mindennek...

Fiatal volt, amikor megismertem. Feketén, hetykén álldogált a háztömb előtt a városközpont legnagyobb lakótelepén. Nem ártott neki se tél, se nyár, se ősz. Vidáman tűrte a szelet, ellenállt a legnagyobb viharnak is. Maximálisan teljesítette a feladatát...

A teremben továbbra is csend volt, senki, sem mert megszólalni, a tanárnőt nézték, aki valahogy betegnek tűnt volna. Arcáról leolvadt a vigyor, és e helyébe kétségbeesés költözött félelemmel vegyítve.
„Kirúgattad őt! Elégedett vagy?” – üvöltött a fejében a kis hang, ami mindig megmondta neki, mit kéne tennie, és mit nem. Az utóbbi időben a kis hang azt reklámozta, hogy nem szabadna kísérleteket tennie arra, hogy a fiút eltávolítsák az iskolából, csak hagyja érlelődni, előbb-utóbb...

- Jézusom!- A kiáltás a saját torkából tört elő, erre ébredt fel. - Mi van velem? - Ez az éjszaka teljesen megrémítette már. Ránézett a lányára, és egy kicsit megnyugodott. De vajon miért lett nyugodtabb, hogy látta? Hiszen mi baja történhetett volna? Ott volt mellette. Mégis szorongást érzett...

Későn találkoztak. Bár évekkel azelőtt, egyikük még sokkal inkább tejbepapit evett, mint sültoldalast, hát nem volt választása az életnek. Cserébe sütött a nap. Úgy szikrázott és ragyogott, nyarat rajzolva a télbe, hogy mindenki természeti katasztrófától rettegett. S ők megnyugodtak: „biztosan az idő bolondított csak meg”...