A napkő fénye - I. rész - 2.

Amikor Dia magához tért, fogalma sem volt, hol van. Arrébb akart hemperedni, de nem kellett volna. Egy keskeny pallón feküdt, de legurult róla, majdhogynem lezuhant. Még idejében el tudta kapni a palló szélét. Ott csüngött, tehetetlenül, alatta pedig a nagy semmi volt. Felnézett, és döbbenten látta, hogy fölötte magasodik az iskola. Amikor leesett, egy üvegen keresztül zuhant ide. Tehát Lagerfelt egy olyan iskola, ami… ami alatt ég van!

Sanyi Diánál jobb helyzetben volt valamivel. Ő ugyanis az iskola alatti üvegek egyikére zuhant, ami betört ugyan alatta, de mivel az üveg szélén feküdt, nem esett bele. Igaz, méterekkel az iskola alatt volt, és el nem tudta képzelni, hogy juthatna fel.
Sanyi felült.
- Segítség! – kiabálta. – Segítség! Van itt valaki?
- Sanyi! – visította Dia. – Sanyi! Itt vagyok, lent!
- Lent? – Sanyi lekukucskált. Alatta az a palló volt, amire Dia próbált visszamászni – kevés sikerrel.
Sanyi előtt világossá vált az eséskor történtek. Amikor lezuhantak, az üveg betört, Dia lezuhant, és ő a szélére esett. De hogy mentse meg Diát?
- Várj egy kicsit! – kiabálta vissza. – Kapaszkodj! Mindjárt kitalálok valamit!
- Jó, de gyorsan! – üvöltötte Dia. – Csúszik a kezem! Mindjárt lezuhanok!
Sanyi tehetetlenül nézett körbe. Csak üveg és üveg. És ha betörné valamelyiket, hová jutna?
A fiú lábával betört egyet a sok közül, és lenézett.
- Nagyszerű – suttogta. Itt nem palló volt, hanem egy lépcső. Ha le tudna ugrani…
Sanyi elrugaszkodott, és ugrott.
Hamarosan teli talppal érkezett a lépcsőfokra. Lerohant. Egy széles térre érkezett, ahol nem volt semmi. Viszont egy-két méterre volt tőle a palló!
- Dia! A hátad mögött vagyok! – rikkantotta Sanyi. Felmérte a helyzetet: ha átugrik, félő, hogy Diát lelöki. Át kellene szökkennie a feje fölött – de hogy?
- Dia! Próbáld feltenni az egyik lábadat, és húzd föl magad!
- Nem tudo… ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
- DIA! –üvöltötte Sanyi. Dia keze megcsúszott, és zuhanni kezdett lefelé.

Sanyi megdermedt. Elhűlve nézte, ahogy Dia ernyedt testtel zuhan – mintha nem is lenne eszméleténél.
Dia hamarosan eltűnt a semmiben. Sanyi megsemmisülten bámult arra, amerre utoljára látta. Kész, vége. Dia halott. Meghalt. Mindennek vége. A fiú kétségbeesetten törte a fejét, mit csináljon. Egyáltalán hogy jut innen ki?
Mintha csak erre várt volna, váratlanul valaki lekiabált:
- Hé, te fiú! Jól vagy?
Sanyi felnézett. Egy férfi nézett rá föntről, a folyosón keletkezett lyukból.
- Én igen – felelte. – De Dia… ő… ő…
- Jól van! Várj egy kicsit, mindjárt fölhozunk titeket.
- De Dia! Ő… ő lezuhant a mélybe!
De a férfi ezt már nem hallotta. Elment, de hamarosan egy hosszú, vaskos kötelet eresztett le Sanyi mellé.
- Fogd a kötelet, és mássz fel. Nyugi, a kötél hossza több száz méteres. Pontosan erre a célra készítették.
- És Diával, vele mi lesz?
- Leeresztem mélyebbre a kötelet, te pedig nézz körül, ott van-e! – rendelkezett a férfi.
A férfi leeresztette a kötelet a betört üvegtáblán, Sanyi pedig megragadta. Hagyta, hogy leeresszék a mélybe.

Odalent úgy fújt a szél, hogy Sanyi majdhogynem lerepült a kötélről.
Már aggódott, jócskán maga mögött hagyta a pallót, mely kis időre meg tudta menteni Diát a haláltól. Sanyi csak a nagy semmit látta maga körül – narancssárga eget, sárga felhőket.
Később azonban szilárd talajt pillantott meg maga alatt, minek látványára teljesen összezavarodott. Hol van? Hogy építették meg az iskolát?
Mikor elengedte a kötelet, leugrott a talajra, és odafutott egy mozdulatlanul heverő testhez. Dia volt az – horzsolások borították, láthatólag nem volt magánál, de lélegzett.
Sanyi meglepődött, hisz Diának már rég meg kellett volna halnia, mert több száz métert zuhant. Miért nem halt meg?
Mindenesetre felnyalábolta a lányt, és odavonszolta a kötélhez. Egyik kezével szorosan megragadta Dia karját, másikkal felkapaszkodott a kötélre, és felüvöltött:
- MINDEN RENDBEN! FÖLHÚZHATJA!

Hangja visszhangzott, mintha barlangba lenne, így a férfi hallotta, mit mond. Sanyinak egyre gyanúsabb lett az egész – miért visszhangzik minden, hogy kerül ég és üvegtáblák sokasága az iskola alá, és Dia miért élte túl a zuhanást, amikor meg kellett volna halnia?
Mikor a férfi felhúzta a folyosóra, segített Sanyinak lefektetni a padlóra Diát.
A férfi összetekerte a kötelet, és egy legyintéssel eltüntette.
- Jól vagy? – nézett rá Sanyira, aki bólintott. – Köszönöm, igen. És Diával mi van?
A lány a férfi ölében feküdt. Az idegen megvizsgálta.
- Túléli, de valószínűleg egy-két hétig még kómában lesz.
- M… mi? - nyögte Sanyi rekedten.
A férfi felpillantott.
- Egy Lagerfeltes túléli ezt a zuhanást – válaszolt cinkos mosollyal. – A legrosszabb, ha kómába esik. De csak itt. Máshol simán meghalt volna. Ez is egy tehetség.
Sanyi zavartan pislogott.
- Amúgy én vagyok Dener, Gwedmir mester segítője. Gwedmir mester tanítja a különleges képességtanórákat.
- Oh… nagyon örülök. Én Lawren Sanyi vagyok.
Dener Diára nézett.
- Fel fog épülni – mondta halkan. – Különben tudod, mi okozta a robbanást? Tudod, ki tette?
Sanyi habozott. Vajon Dener mennyit tud Grumról és Daviusról?
- Igen – felelte végül. – Tudom, ki tette, de… de nincs bizonyítékom rá.
- Mi a neve?
- Ketten vannak… Davius és… és Grum. – mikor felnézett, meghökkenve látta, hogy Dener összerándul a két név hallatán.
- Ismeri őket?
Dener gondolkozott egy pillanatig.
- Nem, csak annyit tudok, hogy mindketten végzősek, csakhogy tavaly buktak, és ezért nem tizennyolc, hanem húsz-huszonegy évesek.
- Na, jó, gyere velem. Felviszem őt, téged meg, jobb lesz, ha megvizsgálnak.
- Miért?
Dener Sanyi karjára mutatott, melyen mély vágás éktelenkedett.
- Ó… nem fáj. Semmiség – vonogatta a vállát Sanyi.
- Az arcod se a legszebb – folytatta Dener. Feltápászkodott, karjában Diával, és intett Sanyinak, hogy kövesse.

A Lagerfelt kórházi részlege hasonlított a Földiek kórházához, csak itt különböző varázslók, gyógyítók voltak, és varázslattal is elősegítették a betegek gyógyulását.
Diát lefektették az egyik ágyra, rákapcsolták egy lélegeztetőgépre, Sanyit pedig a vizsgálóba vezették, ahol fertőtlenítették és bekötözték a sebeit.
Mikor megnézte az órát, Sanyi rádöbbent, hogy már rég kül. képességtanon kellene lennie.
Azonban alighogy átöltözött, már meg is szólalt az óra végét jelző csengő. Szitkozódva kibújt a ruhájából, és megnézte az órarendjét.
Most ebédidő következett, utána pedig Lovagtan. Dia két hétig kómában lesz. Hogy fog tanulni? Még a leckét se tudja felvinni neki!
Sanyi úgy határozott, kihagyja az ebédet, bármennyire is éhes. Inkább elment Diát meglátogatni.

A lány ugyanúgy feküdt, ahogy eddig: csukott szemmel, mozdulatlanul.
Sanyi leült az ágy szélére, megfogta a kezét, és némán figyelte Diát. Vajon tényleg két hétig nem tér magához? Hát igen, két-háromszáz méter zuhanás után nem csoda…
- Sanyi! Sanyi!
Sanyi összerezzent, és megfordult.
Fekete Tomi rohant be lélekszakadva.
- Öö… szia, Tomi… ugye így hívnak? – kérdezte tétovázva Sanyi.
- Igen… te jó ég, Sanyi, amikor halottuk, hogy felrobbant a folyosó… el is marad a lovagtanóra, ezentúl egy másik teremben leszünk… Dia, hallottuk, kómában van… de hogy éltétek túl? Azt hittük, meghaltatok… - Tomi a sok beszédtől kifulladva lerogyott Dia lábára, de rögtön fel is pattant, és bocsánatot kért az eszméletlen lánytól.
- Minek kérsz bocsánatot? – kérdezte Sanyi rosszkedvűen. – Nem érzi. – Sóhajtott, pillantása Dia kezére tévedt.
Tomi elvigyorodott.
- A kezét fogod? – kérdezte. – Szereted?
- Mi…? – meredt rá Sanyi értetlenül. Aztán, mikor megértette, Tomi miről beszélt, elnevette magát. – Ja, hogy az… nem, dehogyis! Csak ha már a folyosó felrobban a másikkal együtt, kicsit összebarátkozol vele, nem?
- Érdekes, azt hittem, utál téged – jegyezte meg csodálkozva Tomi.
Sanyi megvonta a vállát.
- Óra után beszélgettem vele, és akkor kihallgattuk G… vagyis… izé, akkor robbant föl a folyosó.
Tomi összevonta a szemöldökét.
- Amúgy nem jössz enni? Tök jó kaja van.
- Kösz, nem vagyok éhes – hazudta Sanyi. – Inkább itt maradok.
- A szerelmeddel, mi? – vigyorgott Tomi.
- Ha ezt fogod híresztelni, orrbaváglak – sziszegte Sanyi.
Tomi nevetett.
- Jól van na. De azért tudom, hogy aggódsz érte.
- Én? Jó… kicsit, de nem nagyon. Dace szerint nem vészes. Különben tudtad, hogy Lagerfelt alatt ég és üveg van?
- Tudtam – vonogatta a vállát Tomi. – Azért, hogyha a sulit megtámadnák, legyen hova rejtőzni.
- Viccelsz?
- Dehogy – rázta a fejét Tomi. – Egy Iboz nevű fickó ostromolja folyton a sulit…
- IBOZ?!
- Most meg mi bajod van? Iboz. És?
Sanyi úgy érezte, mintha ledöccenne egy lépcsőre, amire nem számított.
- Folytasd – morogta.
- És Iboz nagyon dühös, mert a suli igazgatója, Eleshar folyton áthúzza a számításait. Iboz el akarja pusztítani Mardigót.
- De miért?
- Mert nem tudja átvenni felette a hatalmat – magyarázta Tomi. – Minden bolygót uralni akar… vannak emberei mindenütt… legutóbb is volt egy terve, de senki, legalábbis mi, elsőévesek nem tudhatunk róla.

Sanyi elgondolkozott. Megint megtudott valamit Ibozról. Hát persze. A napkövet azért akarja megszerezni, mert biztos fontos a bolygó részére…
- Tomi. Nem tudod, hogy mi lehet az a napkő? Vagyis, úgy értem, nem tudod, mire jó?
- Szentséges szalamandra! Sanyi, a napkő élteti Mardigót! Az adja a fényt! A napkő az egyedüli, ami sötétséget hoz Mardigo lakóira! Meg a nap, de azt senki se tudja eltakarni!
- És megtudnád mondani azt is, hogy hol van?
Tomi összevonta a szemöldökét.
- Nem is tudom… asszem, valami Kírew… nem, nem Kírew, hanem Kyrre… igen, valami ilyesmi annak a toronynak a neve, ahol őrzik. Miért kérded?
- Ó, csak… olvastam napkövekről egyszer, és érdekelt, létezik-e, és mire való – sietett a válasszal Sanyi.
„Kezd izgalmassá válni a dolog” – gondolta magában. „Bárcsak Dia magához térne, mert akkor tudná, hogy a napkövet akarják ellopni, azt, ami élteti Mardigót!”
- Na, én mentem – állt föl Tomi. – El ne késs Lovagtanról! Most a második emeleten lesz.
- Miért késnék el? – kérdezte megütközve Sanyi.
Tomi fejével vigyorogva Dia felé bökött.
Sanyi rávicsorgott, és kezével kihesegette Tomit.

A másnapi kül. képesség órát a diákok nagyon várták már. Többen állították, hogy az első órájuk rém izgalmas volt.
Gwedmir mester karcsú, szőke hajú, barna szemű, magas nő volt, hangja csilingeléshez hasonlított, és a puszta jelenlététől is szikrázott a levegő. Egy üres szobában állt, a tétlenül ácsorgó diákok előtt.
Sanyi is ott állt, és gondolataiba merülve bámult a mesterre.
Csak Iboz járt a fejében, egyre csak Iboz. Vajon hogy nézhet ki? Mikor indulnak a napkőért Grum és Davius?
Azt se vette észre, mikor a tanárnő az orra előtt lebegtette föl egyik társát.
Iboz… vajon miért jó neki, ha sötétbe borítja Mardigót? Mi készteti rá, hogy ilyet tegyen?
- Elnézést a késésért – hallatszott egy bágyadt hang.
- Dia! – kiáltott föl Sanyi elképedve. – De hát… te…
Dia odaállt mellé.
- Hogy vagy? – kacsintott rá a fiúra.
- De te… kómában… kómában voltál, nem? – kérdezte Sanyi.
- Csak voltam – hunyorgott vidáman Dia. Sanyi füléhez hajolt: - Van újabb fejlemény?
- Van – vágta rá Sanyi. – Majd óra után elmondom.
- Oké – bólintott Dia, és Gwedmirre nézett.
A tanárnő végignézett rajtuk.
- Először csak kisebb tárgyakat tanulunk meg fellebegtetni – mondta. – Megint végigjáratta a tekintetét – aztán megállapodott Sanyin.
- Gyere ide!
Sanyi kilépett a sorból, és odament.
- Hogy hívnak?
- Sanyi.
- Nos, Sanyi, itt van ez a kréta. Emeld fel a kezed, összpontosíts a krétára, és képzeld el, ahogyan megmozdul, és pár centit emelkedik. Nagyon erősen kell rá koncentrálnod, mert akkor nem fog sikerülni. – azzal Gwedmir mester rátette a tenyerére a krétát, és némán bólintott a fiúnak.
Sanyi mély levegőt vett. Felemelte a kezét, és úgy tett, ahogy a tanárnő mondta. Még a szemét is becsukta a nagy koncentrálásban.
Akkor nyitotta ki, mikor meghallotta a többiek éljenzését. A kréta visszaesett a tanárnő kezébe.
- Remek! Nagyszerű. És Kindes Diána is meg tudja csinálni?
Dia lassan odament. Mikor elment Sanyi mellett, a fiú rávigyorgott.
Diának is sikerült – volna. De mikor véletlenül kinézett az ablakon, hirtelen elsápadt. Az ég sötét lett, mindent feketeség borított, az égen ragyogtak a csillagok. Egy magas férfit és egy tunikába öltözött gyereket látott. A férfi és a fiú harcoltak egy nagy torony tetején.
Hirtelen a férfi támadásba lendült. A fiú megtántorodott, és elesett.
Aztán fehér fény villant – és Dia előtt elsötétült a világ.

Arra riadt, hogy a tanterem padlóján fekszik. Nem emlékezett rá, hogy került oda, de amit látott, nagyon élénken élt benne. Mindenki körülállta, és Gwedmir mester kissé döbbenten nézett rá.
Dia felült.
- Mi történt?
Senki se válaszolt. Még Gwedmir mester sem.
A lány feltápászkodott, tekintetével Sanyit kereste, de nem találta.
- Mi történt? – ismételte meg a kérdést, jóval idegesebben.
Néma csend.
Dia hallotta, hogy megszólal a csengő, de nem törődött vele.
- Hol van Sanyi?
A fiú erre kilépett a többiek háta mögül. Ő is sápadt volt, akárcsak a társai.
Odalépett Diához.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha kimegyünk – morogta, és kivonszolta Diát a teremből.
Miközben elhaladtak a többiek előtt, senki se szólt utánuk.
Sanyi becsukta maguk után az ajtót, és komoran Dia felé fordult.
- Mi ez az egész? – fakadt ki a lány.
Sanyi zavartan pislogott, megnyalta a száját, és végül belekezdett:
- Nem is tudom, mi ütött beléd. Kinéztél az ablakon, elsápadtál, aztán a földre estél, és elkezdtél nyöszörögni…
- Láttam valamit – vágott közbe Dia. – Egy… az ablakon, amikor kinéztem… láttam… hogy egy férfi és egy tunikás fiú, azazhogy te harcolsz egy torony tetején. Majd a férfi úgy rádtámadott, hogy megtántorodtál és elestél. Éjszaka volt.
Sanyi rámeredt.
- Látomásod volt?
- Nagyon úgy néz ki – bólintott Dia. – Nem tudom, hogy láttam ezt, és azt se tudom, magamnál voltam-e, amikor ezt láttam… kábé két percig tartott, aztán meg elsötétült minden…
- Nem két percig nézted az ablakot – rázta a fejét Sanyi. – Mondom: kinéztél, és máris a földön voltál. Nem hinném, hogy akkor még magadnál lettél volna.
Pár perces csend ereszkedett közéjük.
- És a fejlemények? – kérdezte végül Dia.
- Ja… ez az Iboz fickó a bolygó régi ellensége. – azzal Sanyi mindenről beszámolt, amit Tomi mondott, kivéve azt, hogy csúfolta.
Dia elismerően hümmögött.
- Úgy látszik, egy lépéssel megint előrébb mentünk. Csak ezek a fickók veszélyesek.
- Na ja. Ránkrobbantották az egész folyosót! És azt is megtudtam, hogy azért van üveg és ég a suli alatt, hogy megvédjenek minket Iboztól.
- Aha. Szóval, a napkő nagyon fontos, és mit is mondtál? Hol őrzik?
- A Kyrre Toronyban. Fogalmam sincs, hol van, sőt, azt se tudom, mikor akarják ellopni a követ.
- Újabb rejtély – sóhajtott Dia. – Gyerünk, öltözzünk át.

Később az udvaron sétáltak. Sanyinak az oldalára volt erősítve a kardja.
- Meg kéne keresnünk Daviust és Grumot – szólalt meg Sanyi.
- Jó, de mégis hogy?
A fiú a vállát vonogatta.
- Fogalmam sincs. Amúgy örülnék neki, ha megmondanád, miért tértél magadhoz ilyen hamar.
Dia rábámult, aztán elnevette magát.
- Ja, hogy az… úgy tűnik, valaki tudja, hogy Ibozt akarjuk elkapni. Arra ébredtem, hogy valaki megitat velem egy piros színű bájitalt.
- Hogy nézett ki? – kapott a szaván Sanyi.
Dia a homlokát ráncolta.
- Nem láttam az arcát… fekete farmer volt rajta, barna öv, fehér ing, és fekete nyakkendő… és a fekete köpenyének a csuklyáját a szemébe húzta. Rekedtes volt a hangja, amikor azt mondta, igyam meg, jobban leszek tőle.
Sanyi elgondolkozott.
- Ma lesben kell állnunk – jelentette ki végül. –Valahogy követnünk kell Daviust és Grumot, csak azt nem tudom, hogyan…
- Egyáltalán hogy akarsz kiállni ellenük? – kérdezte a lány.
Sanyi ránézett.
- Én karddal állok ki ellenük, ha harcra kerülne a sor.
- Jó, én meg varázsolnék, ha lehetne – mondta Dia -, kardozásban nem vagyok jó.
- Kettő kettő ellen – bólintott ünnepélyesen Sanyi. – Most pedig, gyere utánam! Van egy sejtésem, hogy valaki tudja, hol van Grum és Davius! – azzal Sanyi futásnak eredt.

Nem sokkal később megálltak Gwedmir mester szobája előtt.
Sanyi bekopogott.
- Tessék! – hallatszott Gwedmir hangja. Sanyi habozás nélkül berontott.
- Elnézést, mester, megtudná mondani nekem, hol találom meg Dener-t?
- Dener-t, Lawren? – vonta föl a szemöldökét Gwedmir, aki az asztalánál ült. – Minek?
Sanyi az ajkába harapott.
- Semmi köze… - szaladt ki a száján. Aztán gyorsan elnézést kért: - Bo… bocsánat, mester, nem akartam. Szóval, csak beszélni szeretnék vele.
- Értem – bólintott Gwedmir, és felállt. – Gyertek velem.
Dia eddig szemrehányó pillantásokkal bombázta Sanyit, amiért a fiú úgy viselkedett, mintha ott se lenne, de most hangosan megköszörülte a torkát.
- És messze van Dener? – szegezte a nőnek a kérdést.
Gwedmir végigmérte Diát.
- Te vagy az, aki elájult az órámon, igaz? Remélem, már jobban vagy.
Dia elvörösödött, és nem válaszolt.
Szerencsére Gwedmir hamar leszállt a témáról.
- Igen, elég hosszú és bonyolult út vezet el hozzá. Biztos, hogy beszélni akartok vele?
- Naná – húzta ki magát Sanyi, aztán, mikor rádöbbent, mit mondott, motyogni kezdett: - Vagyis… izé, igen.
- Jól van, akkor hát induljunk – biccentett a mester, és kivezette őket a szobából.

Gwedmir mester a tanárok tornyában volt, Dener viszont az étkezőben. Az étkező a legalsó szinten épült meg, így Sanyiék most leloholhattak harminc lépcsőfokon és tíz folyosón keresztül.
Az étkező ajtajában Gwedmir mester rámutatott Dener-re, elköszönt, és elment. Sanyi egy pillanatig csak állt.
- Hát, akkor gyerünk – szólalt meg végül, és elszántan odament Dener-hez.
- Helló, Dener!
Dener felpillantott, és letette a villáját.
- Sanyi! Nocsak! És… - Dener szeme elkerekedett, mikor megpillantotta Diát. – Hogy tértél magadhoz? – kérdezte megrökönyödve.
Dia meghökkenve nézett rá.
- Ja, tényleg, Dia, el is felejtettem: Dener mentette meg az életünket, ő vitt el a kórházi részlegbe is. – hadarta Sanyi.
- Ja… igen, köszönöm, egy kedves idegen megitatott velem egy bájitalt – mesélte a lány.
- Vagy úgy – bólintott Dener elgondolkozva. – Nos, mi szél hozott erre?
- Beszélni szeretnék… Au! (Dia rálépett a lábára) -, vagyis beszélni… szeretnénk veled.
- Remek – felelte Dener. – Máris indulhatunk, csak elviszem a tálcámat, jó?

Később már újra az udvaron voltak.
- Dener, azt szeretném megtudni, ráér-e Davius vagy Grum…
- Miért? – kérdezte élesen a férfi.
Dia Sanyira nézett.
- Pontosabban Sanyi azt akarja, hová mentek most – helyesbített.
- Minek az nektek?
Erre egyikük se tudott mit felelni.
- Hát… csak… a napk… - Sanyi véletlenül elkezdte volna mondani a sztorit, ha Dia oda nem ugrik hozzá.
- … mert kérdezni akarunk tőlük valamit – tapasztotta kezét Sanyi szájára, aki kapálózni kezdett, és abban mesterkedett, hogy beleharapjon Dia tenyerébe. ( – Appa puppá hagyá bépén!)
Dener összevonta a szemöldökét – láthatólag érdekelte Sanyi félbehagyott mondata.
- Nem tudom, hol vannak – felelte színtelenül.
Dia lassan elengedte Sanyit, és Dener-re meredt.
- Jól van, köszönjük – zárta le a beszélgetést -, bocs, hogy megzavartunk. Majd talán összefutunk valamelyikükkel később. Gyere Sanyi, menjünk.
Dener vetett rájuk még egy gyanakvó pillantást, aztán bólintott, és visszament a várba.
Mikor hallótávolságon kívül ért, Dia rögtön nekiesett Sanyinak.
- Mi a fenét fecsegsz itt össze?! – sziszegte. – Majdnem ellocsogtad neki!
- Nem volt szándékos – védekezett Sanyi. – Kicsúszott…
Dia szeme megvillant. Hosszú pillanatig még dühösen meredt a fiúra, aztán elfordult, és a távolba meredt.
- Ennek nem lesz jó vége – morogta rosszallóan. – Remélem, ezzel tisztában vagy.
- Naná – vágta rá Sanyi. Dia megfordult, és karba fonta a kezét. – Most nagyon jó. Fogalmad sincs, hol van Grum vagy Davius, elszóltad magad Dener vagy ki előtt, és még ezt nevezed nyomozásnak. Csodálatos. Nagyszerű. Briliáns.
- Ne dicsérj agyon – vigyorgott Sanyi, de egy pillanat múlva már el is tűnt a vigyor az arcáról. – Jól van, hiba volt. Csak azt hittem, talán Dener vagy Gwedmir a segítségünkre lesz, de úgy látszik, tévedtem. Ember vagyok, tévedni emberi dolog…
- Nocsak, nézzétek! Hogy néz ki az a csaj! – felsőbbévesek csoportja állt meg tőlük pár méterre, és éppen Diára mutogattak. – Na és a társa! Mint aki szellemet látott!
Egy fiú hangosan felnevetett.
- A csaj úgy teszi az agyát!
- Nézd, ott a csajod! – vihogta egy lány.
Sanyi arca elvörösödött a dühtől.
- Ott a pasid! – mutatott Sanyira az egyik lány. Barátnője vele együtt vihogott.
- Milyen nagy a feje a csajnak, mi? A haja meg égnek áll… - valaki parodizálni kezdte Diát.
Sanyi erre kijött a béketűrésből. Áldotta Ereshart, hogy szükségesnek tartotta a kardot. Bátran előhúzta a hüvelyéből, megpörgette, és odacsörtetett a viháncoló lányokhoz és a két röhögő fiúhoz.
- Fogjátok be – sziszegte fenyegetően.

A nevetés egy pillanat alatt elhallgatott. Az a fiú, aki előtt Sanyi megállt, meglepődött, de aztán felnevetett.
- Miért, akkor mi lesz?
Azzal ő is előhúzta kardját.
- Sanyi! – kiáltott fel kétségbeesve Dia. – Ne! Ne csináld!
Sanyi elszántan farkasszemet nézett ellenfelével, pár lépést hátrált, és felvette a támadópozíciót.
- Sanyi, még alig tanultál valamit! Ne tedd! – sikította újra Dia, de késő volt – Sanyi ellenfele előreszökkent, és támadott, de Sanyi ügyesen kivédte a támadást.
A csoport tagjai éljenezni kezdtek:
- Hajrá, Guyas! Hajrá, Guyas! Mutasd meg neki!
Guyas elvigyorodott, felrántotta a kardját, és döfött, Sanyi azonban ezt is kivédte. Hirtelen támadást indított Guyas ellen, akit láthatólag meglepte a dolog. Mikor újra összecsaptak kardjaik, vicsorogva így szólt:
- Bátor húzás, öcsi! De elég botor is! – felrántotta a kardját, megperdült, támadott, de Sanyi résen volt. Felugrott a levegőbe, és lábával Guyas felé rúgott.
Guyas nevetett, szabad kezével megragadta Sanyi lábát. A fiú elvesztette az egyensúlyát – tétlenül ugrált egylábon, de tovább harcolt.
Guyas ezt látva elengedte a lábát, így Sanyi megint újult erővel küzdhetett. Fogalma se volt, mit akar csinálni, és egyáltalán miért kezdett ki Guyas-szel, de barátja csúfolására agresszívan reagált.

A lányok közben megint csúfolni kezdték Diát:
- Gyerünk, Guyas, legalább utána megcsókolhatod a Szörnyeteget!
Sanyi ezt hallva dühében suhintott – és Guyas karja máris a földön hevert.
Néma csönd lett. Mindenki megbabonázva meredt a véres végtagra, szinte észre se vették, hogy Guyas felnyög, és a földre roskad.
Sanyi agyára zsibbadtság szállt. Levágta egyik iskolatársa karját!
- Lawren! – dörrent egy ismerős hang. Mindnyájan megfordultak. Calistar mester állt előttük.
Dia elsápadt.
- Mi volt ez? – kérdezte vészjóslóan a mester.
Senki se szólt. Dia nyugtalanul nézett Sanyira, végül lassan odavánszorgott a fiú mellé.
- Calistar mester… - kezdte akadozva. – Ne Sanyit hibáztassa, kérem… csak… csúfolták… szóval csúfoltak engem, nem hagytak békén… Sanyi rájuk szólt, aztán… aztán kardozni kezdtek… és… és mivel továbbra se hagytak békén, hát… - Dia Guyas-ra mutatott. Calistar egy pillanatig még Diát nézte, aztán így szólt:
- Értem. Mindenesetre remélem, Lawren, tudod, hogy ezt a kardot nem arra kell használni, hogy levágjuk egymás karját… rossz udvarlási módszer.
Sanyi ennek hallatán félrenyelt.
- Mi…? – nyögte. – Én senkinek se udvarlok!
- Látom - morogta a tanár. – Jobb lesz, ha eljössz velem Elesharhoz. – azzal megragadta Sanyi vállát. – Ti meg térítsétek magához Doblent, és vigyétek a kórházi részlegbe! – szólt át a válla fölött, és elvezette Sanyit.

Eleshar egy öregember volt – bozontos szemöldöke alól alig látszott ki feketén fénylő szeme. Komoran hallgatta Calistart, aki beszámolt Guyas és Sanyi küzdelméről.
Aztán az igazgató rekedten megszólalt:
- Roppant ritka dolog, ha valaki első lovagtani órája után olyan bámulatosan küzd, hogy ő kerül ki győztesen a párviadalból. Nagyon ritka, utoljára kétszáz éve láttam ilyet.
- Kétszáz éve?! - nyögött fel Sanyi.
Eleshar elmosolyodott.
- Igen, fiam. Akkor én öltem meg azt a hőst, mert nem éppen a bolygó javát akarta, épp ellenkezőleg. Ő is a Lagerfeltbe járt, és ugyanolyan jó harcos volt, amilyen te vagy most. Bámulatos, de mégis arra kell, hogy kérjelek: többet ne fitogtasd mások előtt az erődet, mert akkor kénytelen leszek téged eltanácsolni az iskolából.
- Értettem, uram – motyogta Sanyi.
- A kardodról pedig annyit, hogy ezt vészhelyzeteknél használjátok. Te is, és Doblen is hibát követtetek el, mikor kiálltatok egymás ellen.
- Igen… tudom, uram.
- Nos, remélem, ez többet nem fog előfordulni, kedves Lawren…
- Sanyi – segített neki a fiú.
- …Lawren Sándor. Hm. Érdekes, ez a név a bennszülöttek nyelvére lefordítva annyit tesz ki: a Remény fia. Nagy megtiszteltetés az ilyen név… úgy bizony. – azzal Eleshar intett, hogy elmehet.

Dia, mikor meglátta Sanyit az udvaron, rögtön odafutott hozzá.
- Mi történt? Minden rendben? Ugye… ugye nem tanácsolnak el?
- Nem – felelte Sanyi sóhajtva. – Megtudtam, hogy Eleshar több mint kétszáz éves, és hogy mardigói nyelvre lefordítva a nevem azt jelenti, hogy a Remény fia. Más nem történt.
- Hát, ez tényleg nem sok – fintorgott Dia. – Amúgy… ezzel az egésszel azt érted el, hogy most mindenki hősnek tart – Guyas Lagerfelt egyik profi harcosa.
- Igen? – lepődött meg Sanyi. – Pedig nem hősködni akartam, és nem… - itt horkantott egyet -, udvarolni.
Dia felnevetett.
- Nem is tudtam, hogy udvarolsz nekem! – viccelődött, és Sanyi vállára csapott. – De azért valld be, hogy az idegesített, hogy csúfolnak.
- Igen, az idegesített, de legalább most megkapták! – húzta ki magát a fiú. – Legalábbis Guyas… tényleg, mi van vele?
- Nem tudom. – rázta meg a fejét Dia. – Akkor még nem tért magához, amikor elvitték.
- Ühüm – bólintott Sanyi elgondolkozva. –Mi lenne, ha meglátogatnám?
- Nehogy! – rémüldözött a lány. – A végén nekiesik a torkodnak, habár… azt hiszem, most nem tud… de az is lehet, hogy fél tőled.
- Nem olyannak ismerem – morogta Sanyi. – De remélem, senki se tart gyilkosnak.
- Dehogy! – felelte Dia. – Ilyeneket ne is beszélj… te hős.
Sanyi elmosolyodott. Azon is csak mosolygott, mikor Dia kezetfogott vele, hogy gratuláljon neki…

Egy hét telt el Sanyi első iskolai napja óta. Nem történt semmi fontos dolog, csak annyi, hogy Dia és Sanyi között erősödött a barátság, lovagi órákon együtt küzdöttek, és Sanyi kardforgató technikája sokkalta kitűnt társai közül. A felrobbant folyosó miatt a lovagi órákat egy másik teremben tartották, de már hozzákezdtek az újjáépítéshez is.
Sanyi legjobban a lovagi órákat és a kül. képességtant élvezte. Noha nehéz volt fellebegtetni egyre nagyobb és súlyosabb tárgyakat, és holtfáradt lett, mire elszabadult, mégis ez lett a kedvenc órája. Megfogadta Eleshar tanácsát is: nem használta többet a kardját, de mindig nála volt, ahogy Diának is a varázspálcája. A Varázstan órákon most már el tudtak tüntetni nyomokat, ki tudták varázslattal nyitni a zárakat, ajtókat és ablakokat, sőt, még a páncélbűbájt is használni tudták, ami önvédelemre szolgált.
Sokat szenvedtek Sporttanon, aminek köszönhetően izmosabbá, energikusabbá váltak, jobban bírták a gyűrődést. Dia azonban egyre fáradékonyabb volt – amióta magához tért, csak fáradtabb és fáradtabb lett. Majdhogynem elaludt az órákon, szétszórt volt, és a kikészülés nyomai mutatkoztak rajta. Habár Dia szerint csak a tanulástól volt, Sanyi mégis arra a bájitalra gyanakodott, amit megitatott vele az a rejtélyes idegen.
- Dia, menj el a kórházi részlegbe, és vizsgáltasd ki magad! – tanácsolta Sanyi egy Varázstan óra alkalmával, mikor Dia éppen az ellen küszködött, hogy nehogy elaludjon.
- Minek? – mordult föl Dia, és visszafeküdt a padra. – Csak fáradt vagyok…
- Persze, fáradt, mi? – gúnyolódott a fiú. – Tudom, hogy valaki megmérgezett, és rá is fogok jönni, hogy ki volt az!
Sanyi az ígéretét be is tartotta. Óra után elvonszolta a lányt Lagerfelt kórházába, és segítséget kért Larax-tól, egy középkorú gyógyítótól.
- Mit szeretnétek, fiam? – kérdezte jóindulatú mosollyal.
- Jónapot! Az én nevem Lawren Sándor, ő pedig Kindes Diána. Az a baj, hogy… hát… mi ott voltunk, amikor felrobbant a folyosó. Dia lezuhant Lagerfelt alá, az égbe vagy hova…
- Igen, a Valakusde szakadék – bólogatott Larax. – Folytasd.
- … na, szóval a Valaizé szakadékba, és kómába esett. Dace, tudja, ő Gwedmir mester tanítványa, hozott ki minket, és úgy saccolta, hogy Dia két hétig lesz eszméletlen. De másnap ellátogatott hozzá egy idegen, megitatott vele egy piros színű bájitalt, amitől Dia magához tért. Azt mondja, nem látta az arcát, és különös ruhába volt öltözve. Azóta úgy veszem észre, hogy nagyon fáradt, és egyre kevesebb az ereje. Fogalmam sincs, miért van olyan érzésem, de szerintem megmérgezték egy lassan ható méreggel. Az lenne a kérésem, hogy vizsgálja ki Diát, mert lehet, hogy…
- Értem – bólintott Larax komoran. – Hallottam ilyen esetről. Magához tér, de aztán megitatják vele a mérget, ami lassacskán elszívja az erejét. Igen valószínű, hogy megalapozott az aggodalmad. Gyere ide, Dia, had végezzek el rajtad egy méregkimutató vizsgálatot!
Dia egy pillanatra Sanyira nézett, aztán engedelmesen odament Larax-hoz. Larax a kivizsgálóasztalra mutatott:
- Ülj fel, kérlek!
Dia felmászott. Tétovázott.
- Le kell vennem a fölsőm? – kérdezte, de Larax a fejét rázta.
– Nem kell, köszönöm.
A gyógyító odament egy fémszerkezethez, és Dia elé tolta. A fémszerkezet elején egy nagy fémlap volt erősítve. Ezt Larax odatolta Dia mellkasához, megnyomott egy gombot, a fémszerkezet képernyőjére nézett, aztán halkan így szólt:
- Most, ha lehet, ne mozogj!

Sanyi visszafojtott lélegzettel várta, mi történik. A fémlapon vörös villódzó fény jelent meg, aztán a képernyőn megjelent Dia teste. Mindent zöld folt borított, kivéve a szívet. Azt piros fény borította be, ami veszettül villogni kezdett, aztán a foltocskából elindult egy vonal lefelé, és teljesen beborította Dia lábát, karját, és az egész testét, így most már az egész lány teste vörösen villogott…

Egy pillanattal később a képernyő elsötétült, Larax pedig visszahúzta a fémlapot. Majd újra Dia felé fordult; arca komor és aggodalmas volt.
- Ahogy sejtetted, Sándor. Valóban lassan ható méregről van szó, ami azonban veszélyesen elhatalmasodott már a test minden egyes területén. Eddig csak olyannal találkoztam, ami még nem volt ennyire súlyos. Talán holnapra már az ágyból se tud kikelni. – sóhajtott, Dia arcát fürkészte. – Ez a méreg az Anteroptisz, az erőelszívó méreg, ami meghökkentően gyorsan tudja átszívni magába az áldozat erejét, ezáltal erősebb lesz, mint a megmérgezett. Lassan ható, gyilkos méreg.

Larax utolsó szavai jeges fuvallatként söpört végig a szobán. Dia elsápadt, Sanyi megszédült.
- Csoda, hogy még ilyen jó állapotban vagy – csóválta a fejét Larax. – Nem tréfadolog, ha valaki ilyen mérget szerez be, csakhogy megölhessen téged. Anteroptiszt nehéz szerezni, sokba kerül. Ilyet profi bérgyilkosok használnak, de csakis itt, ezen a bolygón. Ez a méreg már rég be van tiltva, és akit elkapnak, azt szörnyű kínhalálban részesítik.
- És van valami ellenszer ellene? – kérdezte aggodalmasan Sanyi.
Larax felé fordította a fejét.
- Talán van, talán nincs. A mérgezettek 56 százaléka halott, a másik fele pedig életveszélyes állapotba kerül. Annyira nincs erejük, hogy nem tudnak megmozdulni, se enni, se inni, de még nyelni sem. Megbénulnak. A levegővétel is egy ideig fájdalmas, majdpedig az se megy. Meghalnak, tehát, ha úgy vesszük, senki nem élte még túl.
Sanyi nagyot nyelt.
- Az egyetlen, amit javasolni tudok, hogy befekszel ide, naponta kapsz méreghatástalanító bájitalokat, gyógyszereket. De nem vagyok biztos benne, hogy lesz a szervezetednek ereje harcolni. Napról-napra fáradtabb leszel. Mindent megteszünk majd, de mondom: számítani lehet a halálra.
Dia bólintott.
- Értem. – halottsápadt volt az arca. Lassan lecsúszott a vizsgálóasztalról, és a földet bámulta. Szíve a torkában dobogott. – Tehát… akár… akár… akár… meg is… meg is… meg is… meg is halhatok?
Larax szomorúan bólintott.
- Az életed forog kockán, és nem sok esélyed van a túlélésre, de igyekszünk minden tőlünk telhetőt megtenni.

Dia egy percig csak állt, a sírás a torkát fojtogatta. Nem tudta elhinni. Megmérgezték… pedig eddig minden olyan jól ment, most meg talán csak napjai vannak hátra. Hihetetlen. Miért is nem hallgatott előbb Sanyira?
Mikor úgy-ahogy összeszedte magát, odatámolygott Sanyihoz, és szorosan megölelte.
- Vigyázz magadra, Sanyi! – motyogta. – Sajnos én… nem… nem tudom befejezni a nyomozást, és akkor… egyedül kell továbblépned. – elengedte Sanyit, és a fiú szemébe nézett. – Légy erős – mondta neki Sanyi. – Drukkolok. Nyugodj meg, minden rendben lesz! Biztosan.
Dia kábultan bólintott. Újra megölelte barátját, aztán elfordult tőle.
- Akkor állok elébe a vizsgálatoknak.

Sanyi csüggedten bandukolt a folyosón. Elindult az étkező felé, de aztán vissza is fordult, mert nem volt étvágya, se kedve semmihez. Rosszkedvűen nézte a többieket, akik mind vidámak, életenergiával teltek voltak, és Dia is ilyen volt egy héttel ezelőtt. Most pedig ott fekszik bizonyára a kórházban, és különböző gyógyszerekkel traktálják őt.
Borzalmas érzés, ha egy embernek meghal a barátja, és ezt Sanyi nem tudta elviselni. Larax megmondta, hogy Diának szinte semmi esélye a túlélésre. Meg fog halni.

Még aznap, órák után Sanyi meglátogatta Diát. A lány már most borzalmasan nézett ki: lélegeztetőgépre volt kapcsolva, csövek álltak ki belőle, mellette egy halom bájital és gyógyszer. Dia ébren volt. Mikor meglátta Sanyit, felcsillant a szeme, és halvány mosoly jelent meg az arcán.
A fiú leült az ágy szélére, és megfogta a kezét.
- Rossz, ugye?
Dia bágyadtan bólintott.
- El tudom képzelni. – Sanyi kibámult az ablakon. – Már értesítették a szüleidet is. Minden tanár tudja, hogy megmérgeztek. Már keresik a tettest – kevés sikerrel. De nem szabad meghalnod! – újra Diára nézett. – Nem szabad engedned, hogy ilyen könnyen eltegyenek láb alól! Harcolnod kell! Még ha erőd nincs is hozzá – tette hozzá halkan.
Dia becsukta a szemét.
- Tudom – motyogta. – Tudom, hogy nem halhatok meg.

Egy ideig mindketten hallgattak. Sanyi mélyen elmerült kavargó gondolataiban, Dia pedig a fiú kezére nézett. Sanyi érintése valahogy melegséggel és nyugalommal töltötte el. A közelsége megnyugtatta őt, de ugyanakkor zavarta is. Nem értette, mi történt vele, mintha… mintha teljesen összezavarodott volna. Aznap valahogy sokszor jutott eszébe a fiú, és újabban többször rajtakapta magát, ahogy Sanyiról álmodozik. Mi történt vele?
Dia beleborzongott a gondolatba, hogy szeretetnél többet érezzen Sanyi iránt. Nem, az lehetetlen – nem eshetett bele Sanyiba!
Márpedig nagyon úgy tűnt. Te jó isten – gondolta rémülten – az nem lehet, hogy egy hét után máris szerelmes legyek egy srácba, ráadásul pont Sanyiba?!
Sanyi hirtelen visszakapta a fejét.
- Mi bajod van? Rosszul vagy?
- Hm? Ja, semmi… - Dia hangja kicsit remegett. Most, hogy rádöbbent, mit is érez valójában Sanyi iránt, egyszerre félelem töltötte el. Akkor, ha talán Sanyi viszonozná az érzelmeit, talán nem félne annyira, de így?
És pont most kéne meghalnia?
- Nem történt ma órán semmi – mondta Sanyi. – Csak a szokásos. Amúgy mit mondtak, kábé mikor épülsz fel?
- Nem tudják…
- Aha. Ez baj. Le fogsz maradni a tanulásban.
Dia újra becsukta a szemét. Miért nem tud normálisan, higgadtan beszélni Sanyival?
Mert szeretem – szólalt meg egy halk hang a fejében. Dia gyorsan elhesegette ezeket a gondolatokat.
Sanyi elengedte a kezét, és ásított egyet.
- Olyan álmosító ez a nap! Fáradt vagyok, de engem legalább nem mérgeztek meg. Mondtam már, hogy nem vagy szerencsés?
- Nem.
- Akkor most mondom. Látszik rajtad, hogy félsz. Én is félnék a helyedben, de talán most… most biztosan melléd szegődik a szerencse! – Sanyi megpróbált vidámnak látszani, de a szeme nem nevetett.
- Most megyek, megpróbálok enni, de azért holnap is jövök. Kíváncsi vagyok, mit érnek el a gyógyszerekkel. Na, szia.
Sanyi indulni készült, de Dia, habár nem akarta, mégis halkan felkiáltott:
- Maradj még!
A fiú meglepetten megtorpant, és felé fordult.
- … ha akarsz – fejezte be motyogva Dia.
Sanyi kissé összezavarodott. Mi ez a viselkedés?
Ahelyett, hogy visszaült volna, megütközve kérdezte:
- Mi bajod van?
- Ö… öh… semmi…
Sanyi rámeredt, de nem szólt. Talán most kezd fáradékonyabbá válni?
- Hívjak orvost? – kérdezte végül higgadtan.
- Dehogy. Nem kell orvos. Semmi bajom. – Dia becsukta a szemét.

Folyt. köv.