Véletlen kannibalizmus

- Mariora! - hallatszott a kiáltás valahonnan a hosszú parasztház belső szobájából, ahol Zamfira, jó háziasszony lévén hitvesi ágyát rendezgette, s egyszerűbbnek látta, ha lányát kéri meg arra, hogy nyissa ki azt az ajtót. Ugyanis a csengő már vagy fél perce folyamatosan szólt eszeveszett hangján, felverve még a holtakat is, akik ezer évvel ezelőtt tapodták a történelmi Moldva - akkor még feltehetőleg Etelköz - földjét.
- Mariora! Az ég áldjon meg! Nézd már meg, ki csenget! - kiáltott ismét Zamfira, ezúttal parancsolóbban, mint az imént. De hiába, hiszen legkisebb lánya - a három közül - az első szobában olvasott, s abban a pillanatban teljesen süket is volt, "hála" a 20. századi technológiának, a walkman-nek, melyből a külvilágot teljes mértékben kizáró hangos zene áradt.
- A csudába! - zsörtölődött magában Zamfira. - Hogy mindent nekem kell csinálni! Istenadta kölök! Lesz itten még haddelhadd...

Azzal a termetes asszony félbehagyta munkáját, s öles léptekkel megindult a középső szobán keresztül, majd áthaladt az elsőn, villámló tekinteteket vetve Mariora-ra - aki észre sem vette, hogy anyja jelen volt -, majd a konyhán át kilépett az udvarra, folytatva útját a kapu felé, ahol - már látta - a postás állt, kezében valami csomaggal.
- Ez meg mi az isten? Mi nem rendeltünk semmit - mondta inkább csak magának, amikor Avram az orra alá tolta a kartondobozt. Ekkor megpillantott egy fehér borítékot is, melyet a csomag oldalára ragasztottak egy átlátszó tokban.
- Ezt írja alá, kérem, Zamfira asszony! - mutatott a postás a kezében tartott átvételi elismervényre, melyet a doboz tetejére helyezett, amíg a nő odafirkantotta nevét. - Köszönöm, meg is volnánk! További szép napot! Üdvözlöm a lányait!
Ahogy Avram kiejtette utolsó szavait - nem mellékesen vöröslő orcával -, rögtön tovább is nyargalt, hiszen volt még egynéhány átadni való levél a táskájában.

Zamfira máskor elmarasztaló pillantással jutalmazta volna a postás fiút, de akkor nem tudott vele törődni, jobban érdekelte, mi van a csomagban - s valamivel kevésbé az, mi van a borítékban.
"Talán nyertem valamit" könyvelte el magában - bár azon már nem gondolkodott el, min is -, s aznap többet eszébe sem jutott a mellékelt levél.
A kaput villámgyorsan csukta be és szinte szállt a konyháig, ahol izgatottan látott neki a kicsomagolásnak (mint egy karácsonyi ajándék). Egy kis cellux itt, egy kis cellux ott, amitől megszabadulva a doboz tartalma többé már nem volt titok: egy újabb dobozt rejtett magában, melynek oldalán egy kisfiú barna folyadékot ivott pohárból.
- Kakaópor? - kérdezte meglepetten, felhúzott szemöldökkel a két dimenziós papírgyerektől, majd a feleslegessé vált kartont a szemetes mellé hajította levelestől.
- Na de ki küldene nekem kakaót? - vakargatta fejét és azon gondolkodott, játszott-e mostanában valami nyereményjátékon, vagy talán egy ismerőse akarta meglepni; de a boríték felbontása szóba sem jöhető cselekedet volt, hiszen a lényeg a csomag tartalma, nem a mellékelt üzenet.
"Visszakérni biztos nem fogják, ha meg rossz címre küldték, így jártak, én aztán nem leszek senki postása!"

A gyötrő gondolkodás helyett inkább a konyhaszekrényhez fordult és két bögrét vett elő: egyet magának, egyet Mariora-nak, aki nem utasíthatja vissza, azokután hogy szemtelenül a fülébe dugta azt a micsodát.
- Mariora! - próbálkozott ismét, de választ ekkor sem kapott. - Áhh! - legyintett és a tűzhelyre tett egy lábasnyi tejet.
Többet nem is kellett szólongatnia legkisebb lányát, mert mikor Zamfira újból száját nyitotta volna, Mariora maga termett mellette - igaz, csupán azért, hogy szükségleteit kielégítse a fürdőszobában, melynek ajtaja a konyhából nyílt. Mire a lány odabenn végzett, a tej eléggé felmelegedett ahhoz, hogy a kakaóport bele lehessen szórni.
- Milyen fura színe van - jegyezte meg tűnődve az asszony, de azért beleszórta a tejbe az igencsak szürkébe játszó barna színű port, majd jól elkeverte benne.
A fürdő helyiség ajtaja megnyikordult, ahogy kinyílt.
- Mit főzöl? - kérdezte Mariora.
- Kakaót! - válaszolta, miközben egy merőkanállal megtelítette a két bögrét.
- Nem is tudtam, hogy van itthon - ment közelebb a lány kíváncsian.
- Nem is volt eddig - felelte az asszony, és még mielőtt Mariora akármit kérdezhetett volna, elé tolta az egyik bögrét, és elkezdte mesélni. - Az imént járt itt Avram. A postás. Egy csomagot hozott - ujjával a szemetes mellé hajított dobozra mutatott -, ez volt benne. Nem tudom ki küldhette, mert nem olvastam el a levelet. Úgy vélem nem lényeges. "Ajándék lónak ne nézd a fogát!" Gyerünk, kóstold meg!

Mariora bólintott és a bögrét ajkaihoz emelte, de amint belekortyolt, el is húzta száját, s kis híján kis is öklendezte, amit lenyelt.
- Hát, ha ez kakaó, akkor biztos romlott és ez valami rossz vicc akart lenni. De lehet, hogy nem is kakaó...
A lány italát az asztalra tette, majd lehajolt a kartondobozhoz és letépte róla a tasakot.
- Az van ráírva: U-S-A. Ez Amerikából jött! - tartotta maga elé a borítékot. - Akkor Szorina nagyi küldhette! Bár ezt a nevet nem ismerem, ami itt van. - Nekilátott kiszabadítani a boríték tartalmát, közben anyja is közelebb lépett. Egy törtfehér lap csusszant Mariora kezébe, telegépelve fekete betűkkel. - Ezt nem tudom elolvasni. Angol lehet. De... Itt van a nagyi neve! Szorina Dobre - olvasta a lány a papírról. - A többit viszont nem értem. Átviszem Szavétához a szomszédba, ő tanul angolt! - Azzal Mariora el is szaladt, magára hagyva anyját a házban, aki némán kortyolgatta tovább kakaóját. Ő nem találta furának az ízét.
"Talán romlott, de biztos, hogy kakaó."

- Szavéta! - kiabált Mariora a szomszéd ház kapujában, közben felváltva nyomta a csengőt, mire előjött egy sápatag lány. - Jaj, Szavéta! De örülök, hogy itthon vagy! Meg szeretnélek kérni arra, hogy fordítsd le nekünk ezt a levelet. - Még meg sem várta, amíg a másik lány odaér, de ő már vadul lobogtatta kezében a papírt.
- Nos, rendben - hangzott a halk válasz, majd Szavéta a lapra nézett. - "Tisztelt Dobre család! Sajnálatos hírt kell közölnöm Önökkel. Szorina Dobre, amerikai-román állampolgár, 2006. március 28-án, elhunyt. A halál oka szívroham. Mivel az Egyesült államokban nem élnek rokonai, így kötelességemnek éreztem, hogy felszentelt hamvait minél előbb eljuttassam Romániába, hogy hőn szeretett hazája földjében nyughasson. Tisztelettel: Samuel Whilmington, katolikus lelkész"

Mariora arcáról hamar lehervadt az örömteli mosoly, s amit az imént még sikerült lenn tartani, az ekkor zokogással vegyítve felszínre tört, egyenesen Szavétáék kapuja tövibe.
Mindeközben Zamfira, mit sem tudva semmiről, már a második bögrét fogyasztotta anyósából; mosolyogva.