Átok

Pusztulj minden, mint valaha ismert ez a gyarló világ! Sírjon minden, gyermek, és anya, ne legyen boldog a szűz sem. Söpörjön éhínség, pusztulás, gyermekhalál, minden, mi megkeseríti a létet. Ne legyen íze az ételnek, enyhe az italnak, illata a fáknak, gyönyöre a nászi ágynak. Folyjék vér mindenhol, ahol valaha jártam, pusztuljon mindenki, kivel valaha háltam. Gyilkos pengékkel pusztítson a fiú, kit atyja nevelt. Mérges szókkal sújtson minden hívő, ki valaha hitt. Ha nem maradt már semmi, akkor az üresség legyen az úr, vesszen a homályba minden ház, mely boldog családok otthona volt, patás lábával tapodjon a csonthalmon a halál. Önzőség fia lesz az a koronás fő, ki országot ural. Fekete vászon jelzi a zászlótartóban a koronázás napját. Nem gyászol ott már senki, hisz nincs, ki emlékezzen. Fussunk, ébredjünk verejtékben, de az elkerülhetetlen a sarkon vár.
Orvul lestük mások kárát, kulcslyukon figyeltük az árvát, aki siratta a párját. Mosolyogva mentünk házról-házra, hogy hol történt törés a boldogságban. Soha senki nem szólt, hogy helytelen, csak tettük, amit diktált a förtelem.

Mik voltunk mi? Gyilkosok, alantasak, kárörvendők, aljasak? Nem csak anyánk gyermekei, magzatai egy gyilkosnak, egy olyannak, aki önnön önzősége foglya. Mégsem vádoltuk soha. Háború volt, hol pusztult a gyáva és a hős… Értelmetlen spekulációk borzoltak minket. Tépett idegeink cafatokban lógtak rólunk. Ruhánk elhasználta a szégyen, beporozta mocska. Megváltást vártunk egy embertől, ki sejtelmesen villant fel olykor. Elveszett ő is, akárcsak mi. Ordítva, tülkölve jön a jövendő, mit már nem lát senki. Eleven húsunkba vájnak csiklandó fogak, tépnek borzadva a holtak, kik tudták sorsunk, várták a múltuk teljesülését általunk. Minden egy irányba tartott, tolódott, húzódott, de a vége nem változott.

Hallottad valaha sírva bocsánatért könyörögni a gyilkost? Nem azt, aki erőszakkal olt ki életet, hanem azt, aki tudattal, tudatlan pusztít el csendesen. Nem hallva kiáltásod, nem érezve zihálásod, csak hideg pengét szorít mentálisan szíved lelki síkjaihoz, és apró sebekből véreztet el. Ő az, aki szeretetből teszi. Aki nem érez semmit, csak pusztítani akar, az nem hibás. Ő az, aki hallgatta mindenség szavára, tiszteli a régi törvényt. Veled hal ő is. Nem sirat, nem gyászol. Állatok volnának? Nem! Az őszinteség bajnokai. Aki szeret, nos, ő képmutatóan zsebkendőket sír tele, áradozik a kedves halottról, aki végzet önmagával, hangosan felszipog a temetésen a közönségnek, aztán learatja a szánakozás tapsviharát, amely természetesen sohasem őszinte, aztán szomorú-boldogan nyugovóra tér, és elfelejt mindent. Pusztuljon hát minden, mit valaha ismertem…