Extrák és bukfencek

A kiskertnek csodájára járt az utca embere.
- Formák, színek, illatok mesés dömpingje, az élő ékszerek paradicsoma, - ez volt olvasható a tágra nyílt íriszekben.
A kertész boldogan nyesegette a rózsafákat, nyírta a gyepet, maga is sokszor belefeledkezett a látványba. Csak egyetlen virág nem nyerte meg a tetszését, egy a többiek között megbúvó, uram bocsá’, csenevész növényke.
A kis növény boldog volt, hogy része lehet az élet eme szépségének, és belenyugodott, hogy másokat nem árnyékol. A kertész, az esztétika megszállottjaként szerette a tökélyt, de tisztelte az élet szentségét. /Hisz még a gyomokat is dilemmával huzigálta ki/ Nem volt szíve kitépni, vagy kapával kettévágni a finom dudvát. Arrébb ültette.
A kisvirág jó földbe került, már nap is érte, de hiányzott a társaság. Kicsit színesedni kezdett, de szívecskéje szomorúan kalimpált.
- Ültess vissza, kérlek - sírdogálta erőtlen hangon, de hangját elnyelték a hivalkodó harsányok. A kertész bódulatában már az öntözőkannát is csak a koszorú közepébe tartotta. A kisvirág mindössze harmatot iddogált. Egy forró, verőfényes napon kiszáradt. A kertész sajnálkozott, de egy kicsit megkönnyebbült.

*

A kisvirág 1971. július 23-án reinkarnálódott leánygyermekként és Katalinként anyakönyvezték. Nagykorúsága elérésének estéjén bekopogott egy nagyothalló férfi ajtaján. Szolid, zöld koktélruhát viselt, de a fejére bokrétát kötött, hogy feltűnő legyen. A férfi a Vízöntő jegyében született és imádta a szépet. Kissé meghökkent, de mindig is csodára várt… Az érzékek elragadták, a kislámpát is égve hagyta… Hallani vélte a nimfa énekét… Mire észbekapott, heréi után kapkodott. Az ásó kettévágta az éppen vágtázni készülő szívet. Katalin két kapavágással földelte el áldozatát, aztán sarkával kapart hármat. A kertajtón kilépve belerúgott egy vakondtúrásba és megtörölte száját.
Új áldozat után kutatott. Egy kóbor skorpió tévedt útjába, pördített rajta, félig eltiporta s a rovarcsapdába dobta. A sistergő hangok feltüzelték.
„Nyilas Nyikolaj Nyikolajevics saját céltáblájává lett, a nyílvessző bumerángként tért vissza,”- írta a bulvársajtó. Katalin rezzenéstelen arccal olvasta. Élőhalakat engedett le a torkán, rizspálinkával öblítve le őket. Faltörőkosokat szabadított egymásnak. Szívós bakokat hajigált le a sziklákról. A sziámi ikreket rászedte, hogy öljék meg egymást. Hamvas szüzeket avatott be rituálisan, utána a vérükben fürdött. A falu bikája megkergült és marjába döfött egy halál délután. A patika-mérleg egy percig sem mérlegelt, felborult és szétpotyogott. A garnéla rák a farkán táncolt, utána saját ollójába dőlt.

Egy végzetes napon, az ösztönlény találkozott egy sörényessel. A nagyragadozóból, tenyérből legelő bogárka lett és körmeit egy életre visszahúzta.

**

Katalin már napok óta rosszul aludt. Az elektronikus levelek rövidültek, az éjszakai, lihegésbe fúló telefonhívások elmaradtak, a nappali hangszín hivatalos formulát öltött. Katalin bajt szimatolt.
De jött a nagy nap.
- Édesem, szerelmem - turbékolt a hím a vonal másik végén. Van egy szabad hétvégém. Írtam hozzád egy dalt. Félig nyersen is slágergyanús. Ezt hallanod kell!
.
Katalin megkönnyebbült. Az öreg verda ugyan a szervizben oxidált, de hát mire vannak a kölcsönzők. Szép kikötőbe monumentális hajó illik.
Az ezüstkarikás, fekete eleganciát választotta. A sötét öltönybe bújt alkalmazott, bájmosollyal nyújtotta a kulcsot.
- Diplomatának való,- hízelgett a hitelkártyához csatolt bankónak.
- Főleg nagykövetnek - kontrázott Katalin és arca Auróra színben tündökölt.
A gyászhuszár antennák nélkül született, nem észlelte a mosoly és közte húzódó áttetsző, ám vastag ólom- üveget. A szerelem természetes lakatot tett Katalin ágyéka elé…
A éjszín-naszád százhetvenes átlaggal falta a távot. Tiltások és figyelmeztetések a semmibe zuhantak. A rév után, a vágy szinte szuperszónikusba váltott…

Kettesével szedte a lépcsőket. Lélegzete lihegésbe fúlt. Kicsit megtorpant. Milyen is volt az út?
A hím felajzva nyitott ajtót.
- -Lady Lion- bődült egy érzékit a vad csókban- párosodjunk!
- Előbb a nászéneket Lion King, hárított a nőstény.

A hím megszelídülve pengetett. A szavak kenterbe verték a csillagokat, a dallamok terelgették a felhőket… Katalin lassan felhúzta lábát a díványra. Csoda hallatán nem szabad földet érinteni.
- Na mit szólsz-, kérdé a kan.
- Nincs szó, nincs jelző, csak tagadás maradt…
- ???
- Gyönyörű, csak nem hozzám írtad.
- Mi van?
- Na ne etessél velem száraz kórót, béjbeee… rám néztél, de a sztratoszférában lebegtél.
- Tessék?
- Alkotói válság…”máj múzsa szlííípsz” hetekig. Szerelmes vagy és nem belém, ó jééé!!!
- Honnan veszed ezt a szénává sárgult zöldet?
- Azt hogy ilyet nem írnak, csak úúúgy!
- Más lettél. Félek töled.
- Eljött a dögunalmunk. Ki az új alany? Vagy már tárgy? Egy csitri, az első sorból és kibuggyant a cicije a topból, mikor csápolt? Szenvedélybe hajszolt?
- Ne butáskodj, szeretkezzünk!
- Úgyhogy közben másra gondolsz. Nem aszisztálok.
- Aszisztolés leszek nálad nélkül.
- Agonizálj, te dög, gyerünk!


A vesztes csatahajó visszafelé is tudta a koordinátákat, csak a fedélzeti számítógépből megszökött a királykék robotpilóta.
A korlátozások rendre homályba vesztek, az ablak- törlő gyors kalimpálása eltakarta őket a verőfényben.
A koporsóhajó balancozott és bukfencezett. Szíjak feszültek, ABS jajdult egy nagy bocsánatot, airbag változott át fénysebességgel, túrórudis csomagolópapírrá…
Tótágast állt több millió értéktelen szemét, de a precizitás kemény páncélként védte az élet szentségét.
A csuklyás csicskás szétrúgta dühében a frászkarikákat a négy égtáj felé.

Lucifer, ágyas nélkül bújt a kénkövek közé.

***

Katalin két évet feküdt egy karom-vájta verem alján.
Mindössze tőzeg- és humuszillatot szimatolt. A többi érzés eltűnt a feketelyukakban…
A felhők hiába verődtek tüneményes mozaikba, a nap feleslegesen erőlködött disszonánsan, a hó hasztalanul balettozott halmozottan. Az eső ezüstje félrehúzódott pocsék ripacsként, az őszi levelek tánca már másfelé bordűrözött.
A lélek sebeit minduntalan feltépte az emlékezés manikűretlenje.



A férgek éppen asztali áldást mondtak… Közelben felvert sátrukban, a hiénák sorsot húztak a bélszínért. A keselyük vijjogva licitáltak.
Két vakond groteszk jelenetet improvizált, a gödörben fekvőnek.
- Olyan tudatlan vagyok, mindent elrontok- kesergett a kisvakond.
- Az vagy, de majd elküldünk egy svájci lányneveldébe.-mondta a nagyobb.
- És addig?
- Addig számtan.
- Nekem magas.
- Egyszerű egyismeretlenes egyenlet.
- Mit kell tennem?
- Szorozd nullával a gyarlóságod, vonj köbgyököt a szenvedésedből, egyszerűsítsd nehézségeid, szorongásod dobd a másik oldalra és hatványozd a boldogságod!
- Megpróbálom.
- Nem lesz nehéz, de a veled született logika, később nem elég. Képleteket kell megtanulnod, és ne dobd ki a példatárat, ha nem jön ki rögtön a végeredmény!
- És még?
- Nyiss ajtót, ablakot fénynek, félhomálynak, és magad is megvilágosodsz!
- Ez is matek?
- Nem. Ez életbölcsesség, de ha antennák nélkül születtél, még sokáig nem lesz világos…


Katalin aznap lépcsőket kezdett vájni, és S. O.S jeleket küldött a világűrbe…