Történetek

- Holnap küldetés – nyögött fel Dia nem sokkal később, mikor az asztalra tették tálcáikat. Sanyi gondosan a sarokba helyezte az ebéd mellé vett csokis croassonját.
- Igen. Valahogy nem izgat. Örülök, hogy kicsit megszabadulok a sulitól. Kezdett már kicsit idegesítő lenni...

- Mit akar maga hülye paraszt?! - ordította.
- Most mondtam. Megölni magát. Látni a szenvedését, élvezni a fájdalmát. Maga már halottnak számít John. Törődjön bele.
- Ki maga?
- Nem áll szándékomban elmondani, habár az információt már nem adhatja tovább. Nevezzünk engem a maga fájdalmas végzetének...

Hol lehet, akit keres? Rémülten kapcsolta fel a villanyt. A szobában valóban nem volt egy lélek sem rajta kívül. Félelem és féltékenység járta minden porcikáját. Kövér könnycseppek gurultak le az arcán. Lekapcsolta a villanyt, és az ágyra kuporodott. Már bánta minden tettét, és félt, hogy elveszíti Őt, akit mindig is keresett. Halk zokogásban tört ki, végül álomba sírta magát...

Csak meredek előre a függönyre és nem akarok arra gondolni, hogy létezek. El akarok merülni az éterben. A semmibe akarok veszni egy percre… Szükségem van rá! Muszáj! Istenem, csak egy pillanatot kérek érzelmek, benyomások nélkül! Csak ennyi a vágyam, csak ennyi… és mégse...

Aznap a megbeszélés Bolygótan helyett volt. A második órára Gyógytant és Légiót tettek be.
Dia mikor bement társaival a tanterembe, Edila tanárnő szokásos modorával fogadta őket.
- Üdvözlöm önöket az év első óráján. Mivel úgy ítélem meg eddigi tudásukat, következő órán meg kell gyógyítaniuk saját sebeiket.
- De hát nem is sebesülünk meg! – csodálkozott Szarvas Tímea.
- Majd fognak – jelentette ki magabiztosan Edila. – Akadályversenyt fogok rendezni...

Meg kell nézzem ezt a helyet alaposan. Minden sziklát, minden árnyékos völgyet. Még jó, hogy nem nagy a bolygó. Pár óra alatt bejárható. „Tudod nálunk odahaza minden olyan kicsi”. S nekem ez a pár óra maradt. Meg kell találnom őt. A rózsát, amitől mosolyognak a csillagok...

Az asszony úgy rontott be a dolgozóba, mint egy eszelős, s amikor meglátta férjét a földön, azzá is vált. Sikoltozva borult térdre Walter mellett - akiről többé senki meg nem mondta, valóban ő volt-e, még Martha sem volt biztos benne - és tenyerével a padlót csapkodta ott, ahol egykor férje feje lehetett és nem az a temérdek csontszilánk, bőrdarab, agyvelő és vér, amit csak horror filmekben látni...

Különös dolog ez az élet. Mikor már azt hiszed, elfelejtettél valakit, és már nem érzel iránta semmit, se gyűlöletet, se szeretetet. Egyszerűen közömbös neked, felbukkan, és csak ekkor döbbensz rá, ez nem így van! Még mindig érzed, azt, amit fél éve éreztél. Az érzés ugyanaz...

Indián csatakiáltás hallik, rémületemben is érdeklődve fordulok irányába és látom, hogy a fejét rázza. Hujjogat és ringatja magát.
- Megint?! – kérdezem.
- Érzem, hogy valami baj van velem. Állandóan hallom.
- Úgy gondolom mindkettőnknek jobb, ha átnyergelek madár doktorrá. Mutasd a fejed - szólítom fel - megnézem már mi a csoda van benne. Tartja és hagyja, hogy matassak a nyaka fölött...

Az alkohol tüze kihunyt. Egy darab mell a kézben, a másikban reménykedik. Ja, hogy az is hamis! Beleharapott az édesnek tűnő keserűbe. Csaj átlagos volt, kivéve a lökhárítókat. Azok vertél ki a szemét. Na de mindegy. Ha már hozzáláttak... Két csupasz mellkas, mint két egymáshoz érő smirglipapír. Pazar...