Egy bolondos, érthetetlen szerelem II.

De belegondoltál már, hogy milyen érzés lehet egy olyan emberben, aki senkinek nem meri elmondani érzéseit, még annak sem, akit szeret, mert fél, hogy átverik, és később visszaélnek ezzel az őszinteséggel?
Ne érts félre, nem azt írom, hogy kételkedj mindenkiben. De vannak olyan emberek, akik így vannak ezzel. Csak a kétely, és a végén kellemetlenül csalódnak. És azt látják beteljesülni, amitől féltek.
Pedig ők maguk okozzák a csalódást.
Fura, hogy én írom ezt 17-18 évesen, de a depresszió sok mindenre késztetett már. Gondolkodtam szerelmesen, gyerekként, csalódott emberként, de rájöttem, hogy az igazi problémám az állandó kételkedésem az emberekben, és a félelem másoktól.
Amikor valaki rámnéz, azt állapítja meg, hogy milyen rafinált, komor, és furcsa ember vagyok, pedig még nem is ismernek.
Ezért nem mertem ismerkedni emberekkel, kerültem a társaságot. Majd később belekóstoltam a szerelmesek világába. Furcsa, de nagyon megváltoztatott. Mindig mosolyogtam, és közvetlen voltam. Néha még, aki nagyon megnézett azt is megmertem szólítani, és volt, akivel így barátságot is kötöttem.
Nyíltan mertem vállalni az érzéseimet, mert tudtam, hogy a szerelmem ott áll mellettem.
Hát ennek vége. Újra jött a komolyság, viszont már azért nyíltabban merek ismerkedni úgymond. Az érzéseimet pedig elnyomom, és csak néha jönnek elő.
Nem kell mindenkinek látni rajtam, hogy mi az amin keresztülmegyek.
Érdekes dolgok ezek…
Mosolygok, nevetek, közben mikor egyedül vagyok, sírni volna kedvem, és ahhoz hogy meghaljak.