A remény szövetsége 2. Fejezet

2. Fejezet – Ginny titka


Harry Potter, a „kis túlélő”, „a mi megmentőnk”, „az új sötétnagyúr”. Ilyen, és ehhez hasonló szalagcímekkel jelentek meg a különböző varázslólapok. De Harry nem érezte, hogy különleges lenne, éppen ellenkezőleg, mindig szokványos életet akart családdal és barátokkal. Most az ágyán feküdt, és a plafont bámulta, kábán. Tette ezt szinte nap, mint nap azóta, hogy Voldemort visszatért és elkezdődött a nyári vakáció. Nem értette miért várnak nagy dolgokat tőle, holott életét csak egy mugli születésű boszorkány szeretetteljes önfeláldozásának köszönheti, aki feláldozta magát érte, a fiáért. Ennek a szeretetnek köszönheti, hogy most itt fekhet depressziósan, kilátástalanul és kábán beletörődve abba, hogy valószínűleg nem fog sokáig élni, mert Voldemort bármikor végezhet vele. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kergették egymást a fejében, mikor meghallotta Petunia néni hangját.
- Harry! Alszol? Eleget lustálkodtál! Kész az ebéd!- csendült a néni ingerültségtől sem mentes, parancsoló hangja.
- Mindjárt, Petunia néni!- kiabált le kelletlenül.

Felkelt és kiment a fürdőszobába, hogy valamennyire rendbe szedje magát. Ekkor szinte hátrahőkölt, mikor meglátta saját tükörképét. Sápadt volt, arca elgyötört, beesett, de ez nem is volt meglepő, mert a szörnyű események óta szinte mindennap megjárta a temetőt. De még sem ez volt a legmeglepőbb számára, hanem az, hogy arcán elmaszatolódott könnycseppek csillogtak, és a szemében is csak beletörődés látszott. Aztán rájött minek a könnyei ezek, a bűntudat könnyei, és ez annyira fájt, hogy majdnem felkiáltott. Sötét gondolatok férkőztek az agyába, Cedric arca, amint üveges szemmel néz a semmibe… De végül elhessegette ezeket, a gondolatokat, és megmosta az arcát, végigsimított rakoncátlan szénfekete fürtjein, majd visszament a szobájába és átöltözött. Végül vonakodva bár, de lement a lépcsőn. Dursleyéket már az ebédlőben találta.
- Á, csakhogy megtisztelsz minket a jelenléteddel fiú!- szólt gúnyosan Vernon Dursley és arca már megint a jól ismert paprikavörös színben játszott.
- Úgy döntöttél, hogy egész nyáron koplalsz, és aztán szólsz annak a bolond öregembernek, hogy rosszul bánunk veled, heh!- folytatta a szóáradatot a bácsi.
- Vernon!- kiáltott elsápadva a néni.
De ez feleslegesnek bizonyult, mert Harry csendben leült és szedett magának a levesből. Dursleyék csodálkoztak ezen, de nem tették szóvá. Harry már két hete „otthon” volt, de nem volt semmilyen veszekedés, vagy stikli és ez a családot gyanakvással töltötte el.
Ha tudnátok…- gondolta Harry, de nem tette szóvá. Az ebéd többi részében senki sem szólalt meg, de a feszültség tapintható volt, így Harry meg se várva, hogy Dursleyék az ebédet befejezzék visszament a szobájába. Levetette magát az ágyra és nem sokára mély álomba zuhant.

Öt óra tájban hangos kopogás riasztotta fel.
- Mindjárt felkelek Petúnia néni!- motyogta félálomban.
De a kopogás csak nem maradt abba. Harry kinyitotta a szemét, és hunyorogva felült az ágyban. Megigazította félrecsúszott szemüvegét, ekkor észre vette, hogy nem Dursleyék zaklatják, hanem Hedvig kopog türelmetlenül az ablakon. Mellette egy fekete kismadár, Harry megállapítása szerint, egy fekete rigó gubbasztott, különleges madarakhoz nem illő tartással, a feje búbján pedig egy jellegzetes vörös folt volt. Harry felkászálódott, és kinyitotta az ablakot. A két madár egyenesen az ágyra repült. A fiú visszament és leült melléjük. Ekkor a kis fekete madár lábán egy apró pergamentekercset vett észre, leoldotta, és olvasni kezdte a levelet.

Kedves Harry!

Lehet, hogy először meg fogsz lepődni attól, amit írok, de nem akarom itt a szobádban felfedni magam, nehogy a muglik meglássanak. Kérlek, gyere le a házatok közelében lévő parkba, ahová szinte mindennap jársz.


Barátod: Ginny Weasley

P.S.: Amikor a második éved előtti nyáron nálunk voltál mindig zavarban voltam a jelenlétedben, ezért egyik reggel belekönyököltem a vajtartóba, amit csak te vettél észre. Megnyugtatóan rám is néztél, én meg elvörösödtem. Ezt csak azért írom, hogy elhidd tényleg én vagyok az. Segíteni akarok. Ron és Hermione már tervezték, hogy eljönnek hozzád, de anya rajtakapta őket, amikor éppen erről beszéltek, és készülődtek, ezért figyelőbűbájt bocsátott minden helységre a házban, ahol most lakunk, bár én most nem lakom ott, különben most nem lehetnék itt. A többit személyesen. Várlak!

Harry többször végig futott a sorokon, és egyre értetlenebbül bámulta a pergament. A madárka türelmetlenül húzgálni kezdte a ruhája ujját.
- Hé, hagyj békén!- mondta a madárnak halkan, de az folytatta.
Harry ezt megelégelve elhúzta a kezét, és elindult kifelé a szobából, le a lépcsőn. Az előszobában a nénikéjét találta, aki éppen takarított. Harry viszont nem törődött vele, hanem elindult az ajtó felé. Hedvig és a kismadár, pedig kirepültek az ablakon egyenesen a park felé.
- Te meg hová mész?- állította meg Petunia hangja.
- El.- felelte kurtán, majd kilépett az ajtón.

A néni még utána kiabált valamit, de nem törődött vele. Csak egy dolog érdekelte az, hogy végre láthassa Ginnyt, és megtudja mi ez az egész. Átvágott a Privet Drive-on, és közben Ronra és Hermionéra gondolt. Eszébe jutottak barátnője levelének szavai „Nem mondhatunk semmi érdemlegeset… sok a dolgunk…” Hát persze fortyant fel magában nekik könnyű, hisz Voldemort nem őket akarja. De aztán eszébe jutottak Sirius szavai is „Tudom, hogy kínlódsz… Ne tegyél semmi meggondolatlanságot…” Ezek a szavak megnyugtatták, így a harag helyét bizonytalanság vette át. Ilyen kavargó gondolatokkal érkezett meg a parkba. De csalódnia kellett, mert a parkban csak a baglyát és a kismadarat találta. Így hát leült egy padra és búsan maga elé meredt. Hedvig nyugtatóan felhuhogott, és a vállára repült, de a kis madár nem mozdult csak figyelte Harryt, és egy könnycsepp jelent meg a szemében. De kis idő múlva leszállt Harry elé a földre, és egyszer csak eltűnt. Helyén egy könnyes szemű vörös hajú lány jelent meg. Ginny Weasley volt az. Harry felugrott a meglepetéstől olyan hirtelen, hogy Ginny is önkéntelenül hátraugrott. Egy pillanatig csak meredtek egymásra, de végül Harry megtörte a csendet.

- Hogy és hogyan?- bukott ki belőle a kérdés. Ginny szótlanul állt ott egy darabig, majd kitörölte a könnyeket a szeméből, és végül megszólalt.
- Harry! Jól vagy? Nagyon aggódunk érted! Nagyon sápadt és sovány vagy - szólt remegő hangon.
- Jól vagyok, ne aggódj!- füllentette az. – De eltértél a kérdésemtől, hogy csináltad.
- Ja, az. - ocsúdott fel gondolataiból a lány. – Ne aggódj, már régóta tanulmányozom az animágusokról szóló könyveket, és alaposan felkészültem mielőtt kipróbáltam volna. Először tavasszal sikerült a Tiltott Rengeteg egy eldugott barlangjában. Nagyon…- de nem tudta befejezni, mert Harry a szavába vágott.
- De Ginny ez nagyon veszélyes! Mi lett volna, ha rosszul sül el? Szegény Mrs. Weasley, ha tudná, hogy Fredre és George-ra ütöttél.- sóhajtott Harry.
- Jaj, ne csináld már Harry! Nem olyan nagy ügy.- vágott vissza Ginny.
- Nem nagy ügy! Ha valami balul ütött volna ki meg is, halhattál volna.- tette hozzá aggodalmasan.
- De nem történt ilyen és különben is… na mindegy…- hagyta rá Ginny.
- Egyébként van valami hír Voldemortról? - váltott témát Harry.
- Nem, úgy látszik, meghúzza magát, legalább is apáék szerint. - válaszolt tanácstalanul a lány.
- Persze! Higgyem is el! Mikor ti ott lehettek, én meg itt kuksolhatok Dursleyéknél kétségek között!- torkolta le a megszeppent lányt.
- Harry nem azért jöttem, hogy veszekedjünk, és különben is nem tudunk semmit, mivel minket nem engednek be a gyűlésekre, anyáék pedig nem mondanak semmit. Sajnálom Harry!- tette még hozzá a fiú dühös arcát látva.
Harry dühe lassan elpárolgott, bocsánatkérően a lány szemébe nézett és halkan megszólalt.
- Bocsáss meg nekem én csak…- de nem tudta fojtatni, mert elszorult a torka, de Ginny nem szólalt meg, hanem várta, hogy fojtassa. Harry fürkészőn nézett a lány szemébe, majd megszólalt.
- Ugye a szüleid és Ron nem tudják, hogy itt vagy?- mondta aggodalmasan. Erre egy kurta fejrázás volt a válasz. – Ó, Ginny nem akarom, hogy bajod essen miattam! Haza kéne menned!
- Nem.- jött a kurta, de határozott válasz, majd fojtatta. – Egy hónapig egy barátnőmnél vagyok. Segítek neki ezt-azt. Falaz nekem.- mondta Ginny.
- De Ginny előbb, hogy animágus vagy most meg ez. Miért hazudsz a szüleidnek?- fakadt ki Harry.
- Nem hazudtam, csak nem mondtam el nekik mindent, ez minden. De félre a tréfával Harry azért jöttem, mert látni akartalak. Nem tudom elviselni, hogy egyedül szenvedsz - hadarta a lány és Harry észrevette, hogy egyre jobban zavarban van.
- Jó, hogy itt vagy, de nem tartom helyesnek, hogy a szüleid nem tudnak róla. Még bajod esik - válaszolta most már kevésbé aggódva.
- Nem sétálunk?- kérdezte Ginny.
- De.- válaszolta Harry.

Az este hátralévő részét kellemes beszélgetéssel töltötték, kviddicsről, Ronról, az ikrekről, Hemionéról és a Roxfortról. Végül eljött a búcsúzás ideje, de Harryt nem hagyta nyugodni egy kérdés.
- Kinél laksz? Áruld el!- bukott ki belőle a kérdés, ami kissé követelődzőre sikerült.
- Egy Tonks nevű aurornál. Tonks a Főnix Rendjének tagja, amit Dumbledore alapított. Ez egy Tudodki és követői ellen alakult csoport. Tonks ismeri a szüleimet és Dumbledoret, de nem mondja el nekik a titkomat, és kérlek te, se tedd.- kérte. – Még Ronnak és Hermionénak se - tette még hozzá.
- Ez a Tonks hogy szerzett tudomást róla?- kérdezte Harry gyanakodva.
- Meglátott, amikor gyakoroltam még a Rend főhadiszállásán. Elmondtam neki az igazat. Hogy… Ő… Szóval… De nehéz ez…- hebegte zavartan.
- Mi olyan nehéz? – kérdezte Harry értetlenül.
- Elmondtam neki, hogy szeretnélek meglátogatni, melletted lenni és segíteni. Megértette ezt, és felajánlotta, hogy segít. Én kedvelek Harry és…- de nem fojtatta, csak lesütötte a szemét.
Kínos csend nehezedett a két fiatalra, amit végül Harry tört meg.
- Én is kedvellek Ginny, de nem tudtam, hogy te is így érzel. Meg… hát… izé… szóval…- kezdte dadogva Harry. – Az igazság az.- folytatta egyre jobban zavarba jőve. - Nem igazán tudtam dönteni és Cho is bezavart egy kicsit, te pedig más fiúkkal lófráltál, így nem igazán mertem kezdeményezni.- vallotta be szégyellősen.
Ginny váratlanul átölelte, majd ellépett tőle, újra kis madárrá változott, és faképnél hagyta a megdöbbent Harryt.

Harry még egy darabig megkövülten állt ott, de aztán felocsúdott, és elindult hazafelé. Olyan érzések kavarogtak benne, amelyek Voldemort visszatérése óta egyszer sem. A felhőtlen boldogság, és az éltető remény érzései voltak ezek. Így érkezet haza, mosolyogva, Ginny látogatása miatt bódultan. Gondolataiból a bácsikája dühös hangja zökkentette ki:
- Hogy mertél Dudley után haza jönni! Te semmire kelő! – tajtékzott Vernon szilvakék arccal.
- Bo… bo… bocsánat! Ne… Nem fordul elő többet. – mondta Harry halkan, kissé dadogva.
- Hát nem is kölyök, mert ha nem embereled meg magad, többet nem mehetsz ki a házból a nyár hátra lévő részében. Most pedig menj a szobádba! Ma nem kapsz vacsorát! – szitkozódott tovább, a kezét lengetve Harry felé, Dudley és Petunia néni nagy örömére.
- Már itt sem vagyok. – válaszolta Harry, és felbaktatott a lépcsőn Vernon bácsi diadalmas tekintetével kísérve.

De Harry jókedvét most még száz dementor se tudta volna elvenni. Most az egyszer nem haragudott Dursleyékre, sőt még örült is, hogy nem kell a társaságukban lennie. Átöltözött, majd álmodozva heveredett le az ágyra, és hamarosan elaludt. Most először a nyári szünet kezdete óta nem a temető sejlett fel álmában, hanem egy csodálatos park, ahol Ginnyvel sétált, és ahol visszhangzott a felhőtlen nevetés.
Reggel kipihenten ébredt, és az éjjeli szekrényen egy rövid levél várta:


Szia!

Holnap is várlak a parkban.


Ginny
Harry beszívta azt a kellemes virágillatot, amit a levél árasztott, majd összehajtogatta, és gondosan a barátaitól kapott többi levél közé rejtette. Felöltözött, és dudorászva lement reggelizni.
- Hát neked meg mitől van ilyen jó kedved? ! – kérdezte a bácsi köszönés helyet.
Harry válaszként csak vállat vont, és leült reggelizni.
- Mindjárt nem lesz ilyen jó kedve, ha elmondom, ma milyen feladatok várnak rá. – mondta fanyar mosollyal a képén a néni.
- Állok elébe! – válaszolta keletlenül.
- Helyes! Akkor lenyírod a füvet, megnyírod a sövényt, majd takarítasz a házban. Ha végeztél csak az után, mehetsz el sétálni – fordult nevetésbe a néni mosolya.
- De hát a ház kitakarítása, és a többi vagy két nap! – fakadt ki Harry.
- Akkor azt ajánlom, kezdj hozzá, különben az egész nyarat itt töltheted! – förmedt rá Vernon bácsi.
- Igen, Vernon bácsi – mondta Harry megadóan.
Harry sóhajtozva elindult az udvarra, ahol Petunia néni búcsúzott el, az épp munkába induló, és még mindig önelégült képet vágó Vernon bácsitól. Harry először belekezdett a kinti munkákba. Először lenyírta a füvet, majd a sövényt, és magát is meglepve nagyon hamar végzett, pedig csak lassan tudott haladni, mert vigyáznia kellett Petunia néni virágaira. Bement hát a házba, hogy elkezdje a benti munkát, de Petunia néni ráförmedt:
- Megmondtam, csak akkor jöhetsz be, ha készen vagy! Mars kifelé dolgozni!
- Végeztem – válaszolta kurtán Harry.
- Nekem te ne hazudj! – förmedt rá, és kitessékelte Harryt az ajtón.
De odakinn, Petunia néni nagy döbbenetére, a tökéletesen levágott fű és sövény várta. Gyanakodva nézett Harryre, de csak ennyit szólt:
- Gyere be a házba és kezdj hozzá!

Harry hozzákezdett a takarításhoz, Dudley pedig valamilyen ürüggyel elment otthonról. Harry a takarítással nehezebben haladt, és ebédre is csak egy szelet vajas kenyeret kapott. Mikor végzett csüggedten ment fel a szobájába még Ginnyről is megfeledkezett, így majdnem felkiáltott mikor ott találta a lányt. Ginny mosolygott a zavarán.
- Szia! Mivel nem jöttél, ezért úgy gondoltam eljövök hozzád – üdvözölte Ginny.
- Bocsánat Ginny, de Petunia néni velem végeztette el az összes házimunkát, és teljesen elfelejtettem – ült le fáradtan Ginny mellé az ágyra és megfogta a lány kezét.
- Nem haragszom. Egyébként én sem maradhatok, mert anyáék vacsorára jönnek Tonkshoz, úgyhogy vissza kell mennem.
Anélkül, hogy Harry válaszolhatott volna egy puszit nyomott Harry arcára, és már madárként kirepült az ablakon.