Naiki

Kezdetek

Narina tudta, hogy az évek alatt összegyűjtött csoda-pillantokból, hamarosan megszületik Naiki. Tudta annak ellenére, hogy lánya születése, teremtett életének végét fogja jelenteni. Tudhatta, hiszen minden angyal tisztában volt halála pillanatának eljövetelével. Nem félt a nem léttől, felkészült rá. Azért imádkozott, Naiki annak szülessen meg, akik az ítéletet hordozzák, végrehajtják az angyalok felett. De ezt nem befolyásolhatta, egyetlen egy születendő angyal sorsát sem határozhatta meg, akitől létét kapta.

Rettegve állt Narina, Saikonnal a születésgyöngy Teremtője előtt. Saikon ránézett, kinyújtotta kezét, majd ráfonta az elevenen lüktető szabályos gyöngyre, amit a Teremtő a tenyerére helyezett. Narina kétségbeesetten nézett fel, majd puha léptekkel a Teremetőhöz ment, karcsú ujjait kitárva felfedte keskenyívű tenyerét, melybe Saikonéhoz hasonló, hófehér gyöngy gördült. Narina ránézett a születésgyöngy Teremtőjére, és mintha sajnálatot látott volna a szemében.

Közben Saikon megcsókolta a gyöngyöt, óvatosan letette a földre, és várakozó kíváncsian figyelte annak egyre pulzálóbb életnövekedését. Percekkel később fénysugarak szaggatták fel a gyöngy kérgét, és Saikon rettegő csodálattal nézett szembe leányával, Sarinával.

Sarina ugyanolyan tökéletes volt, mint minden életet kapott. Saikon már csak egy valamit akart látni. Lassan áttetszővé szelídülő alakja, tágra nyitott szemekkel figyelte, amit minden életet adó alázatos félelemmel figyel.

Sarina megrázta hollófekete fürtjeit, majd a következő pillanatban leomlottak szárnyai válla felett. Fürtjei és vele azonos színű szárnytollai szelíden hullámoztak Sarina szépséges arca körül. Saikon felsóhajtott, arcán az elégedettség mosolya derengett fel, miközben éppen még látható alakja végleg elfoszlott.

Sarina a fekete halálangyal, az ítélethordozó és végrehajtó megszületett.

Narina reménnyel, vágyakozással teli rettegéssel csókolta meg a tenyerén pihenő, élő gyöngyöt, majd a földre helyezte. A gyöngy lüktetett, a fénysugarak talán még élőbb ragyogással tépték fel a Naikit rejtő, óvó kérget, mint Sarina születésekor. Narina látni akarta annak a lénynek a sorsát, aki az Ő életéből született.

Naiki ragyogó mosollyal robbant ki a létbe. Futó szellő simogatta meg ragyogó kékesfekete fürtjeit. Narina halványuló ujjai ökölbe szorultak. Naiki felnevetett. Kékesfekete fürtjeivel és hófehér széttáruló szárnyaival, a legtökéletesebb létet kapott volt.

Narina felsikoltott, halványuló alakján harmatcsepp könnyek gördültek végig, ahogy lánya Naiki, az ember védőangyala, a maga tökéletes csodálatosságában előtte állt.

Valahol az emberlétben eközben egy asszony félelemmel telve kutatta az orvos szemét, érezte, baj van, olyan nagy baj, mint még soha. Az érezhető erőtől duzzadó baba iparkodott kifelé, eddig ismeretlen fájdalommal szaggatva anyja testét, aki 9 hónapok keresztül óvva védte Őt, és most engedve a természet törvényének, kényszerének, parancsának, szabadulni akart fiától.
A fiú nem értette, mi történik vele. Az a nő, aki eddig táplálta, szerette, simogatta, becézte, sikoltozva akart szabadulni tőle. Erőnek erejével préselte, nyomta meleg vackából őt valami félelmetes, megfogalmazhatatlan ismeretlen felé. A fiú nem akart menni, nem akart életet, maradni akart abban az óvó létben, amit már ismert. Lábait nekifeszítette a nő oldalának, ujjait széttárta, minden létező módon akadályozva, hogy ebből a barátságos melegségből kivessék.

Az orvos ideges, pattogó hangon követelte az altatóorvost, a sápadó asszonyt figyelte, annak lassuló életjeleit. Halál és születés! – szűrte ingerülten a szavakat összeszorított fogai között, lemondóan.

Nem tehetett semmit. Megadóan ernyesztette el izmait, és ordítva bukkant fel a hideg, közönyös kinti létbe. Nem látott semmit, bőrét égette a hideg. Hirtelen elhallgatott. Megismerte Őt. Tágra nyílt szemekkel pislogott anyjára. Anyjára, aki addigra halott volt. Majd feljebb emelte a tekintetét. Naiki csendes mosollyal hajolt fölé, lágyan megsimította az arcát, és így szólt: - Üdvözöllek velem együvé tartozó.

Jelen

John nevetve elköszönt barátaitól, egy utolsó, kihívó mosollyal arcon csókolta Barbarát, majd elindult. Senki nem látta már elkomorodó arcát. Így élt már 26 éve. A vidám gyerek álarca mögött, tele szomorúsággal, kétséggel, gyűlölettel, amit maga sem értett. Talán nem is fog érteni soha. Nem vágyott már semmire, csak egy sörre kedvenc bárjában. Nem akart gondolkodni, sem az elmúlt időkről, sem a jövőről. Nem akart gondolni semmire és főleg senkire. Se az anyjára, se apjára, se az életében hosszabb rövidebb ideig résztvevő lányokra, nőkre, asszonyokra. Magányos volt. Nem az élet és az emberek rekesztették ki, hanem Ő az életet, és az embereket. Születése megpecsételte életét. Néha megfeledkezett a kezdetről, de az a jótékony homály, amit az ital, vagy egy szerelemszerű érzés adott számára, hamar szertefoszlott. Maradt a maszk. A felszínesen nyílt, magába zárkózott bohóc álarca. Félt, egyszer arra ébred, hogy a magára kényszerített maszk egy napon elveszik, és feltárul valódi léte. Komor gondolatokba süppedve lépett az útra, befelé koncentrálva. Nem látta a sarok mögül hirtelen kibukkanó autót.

Naiki kétségbeesetten figyelte a virágzó cseresznyefának dőlve Johnt. Látta, ami perceken belül bekövetkezik. Keskeny tenyere görcsös mereven feszült a fa törzsének. Gondolatok kergették egymást fejében. Segíteni Johnnak, vagy hagyni, történjen meg, amit előírtak számára, egy magasabb létben. Eszébe jutott a Teremtő okítása. A védőangyaloknak két dolog tilos, a szerelem és a testet öltés. Bármelyik bűnbe is esnek, a halálangyalok hatalmába kerülnek. Naiki rettegett, szárnyain apró remegések futottak végig. Nézte Johnt, ahogy nézte eddig is, 26 éve, mióta mellé rendeltetett. Nézte, és hirtelen ismeretlen érzések hullámoztak át rajta. Látta Johnt az ágyban, Barbara fölé hajolva, és látta magát, ahogy keserű arccal fordul el. Látta azokat az éjszakákat, órákat, mikor John a bárban sörözött, majd egy-egy éppen hajlandó lánnyal hazatántorgott. Látta magát, ahogy ezeken az éjszakákon, a sarokba kuporodott, szárnyait maga köré fonta, és lehajtotta fejét, hogy kékesfekete hajfürtjei fedjék szemét. Aztán már nem látott semmit. Érzett. Érezte, hogy szereti ezt a megkeseredett fiút, érezte, hogy életet akar neki adni, még, hátha sikerül kitörnie Johnnak a saját maga által épített börtönből. Nem tétovázott tovább, ellökte magát a fától, letépte karcsú nyakáról a hattyút formázó medált, és felkiáltott.

John megmerevedett. Amit látott, többé nem felejtette el. Látta Naikit. Látta a csodálatos, tökéletes, gyönyörű lányt, ki verejtékes álmaiba enyhülést hozott. Látta, és érezte. Hatalmas erejű szél taszította mellbe. Az autó éleset fékezett, a sofőr káromkodva tekerte a kormányt. Üvöltve beintett Johnnak, majd padlógázzal tovább hajtott.

John nem foglalkozott vele. Dermedten figyelte az eseményeket. Nem fújt szél, nem volt hang, nem sütött a nap, nem volt sötét, csend volt. Semmi más, csak csend. És a csendben ott állt Naiki. Fekete hajfürtjei elkeveredtek hófehér szárnyának tollaival, keskeny ujjai ökölbe szorultak, teste remegett. A cseresznyefa virágzott, egy virág kósza szirma Naiki vállára hullott. John csak figyelte. Naiki lassan hátat fordított a fiúnak. Verejtékgyöngyös homlokát a cseresznyefa törzsének hajtotta. Nem látta a mögötte töredezve megnyíló, táguló szakadékot. John képtelen volt bármit tenni. Nem tudott szólni, nem tudott megmozdulni. Ekkor a szakadékból horog csapódott ki, és Naiki szárnyába hasított, majd még egy, és még egy, és egyre több. Egy horog a jobb szárnyába, egy horog a balba, egy horog Naiki torkába, hátra rántva karcsú nyakát, egy a kezébe, és egy a lábába. A szakadékból Sarina szállt fel, kezeiben tartva a Naikit fogva tartó horgok végét. Sarnia kegyetlenségében is gyönyörű arccal mosolygott. Akkor is mosolygott, mikor megrántotta a horgokat. Naiki jobb szárnya lehullott.

És John nem hallott semmit. Nem volt reccsenés, nem volt csonttörés, nem volt sikoly. Nem mozdult a levegő, nem sütött a nap, és nem volt sötét. Sarina újból rántott a horgokon. Naiki bal válláról a cseresznyefa kósza virága lelebbent a porba hulló bal szárnyra. Naiki nem sikított. Csend volt. Sarina leszállt a földre, puha léptei ugyanolyan csöndesek voltak, mint hármuk körül a világ. Az ítélethordozó, végrehajtó fekete halálangyal Naikihoz ért. Szinte gyengéd volt az a mozdulat, amivel mélyebbre rántotta a horgokat az angyallány testében. Naiki élővé vált szíve utolsót dobbant. Szabályos ajka szélén halvány vérgyöngy duzzadt, majd lassan lecseppent róla, keskeny, sötétpiros árkot húzva Naiki hófehér bőrén. Sarina gyengéden ölbe fogta Naiki lehanyatló testét, fekete szárnyait kitárta, Johnra nevetett, és ugyanabban a csöndben, ami addig is körbefonta Őket, elvitte a halott angyalt, és vele együtt John lelkét. Nem maradt más, csak a virágzó cseresznyefa lehullott szirma, egy hattyú medálos lánc, és egy lélektelen ember. És a csend. Az örök csend.

Vég

Nagyapáink úgy mesélik, a megtestesült emberangyalok, nem halnak meg. Csak valósággá vált testük lesz halott. Angyal énük tovább él, kínok közt, a halálangyalok városának sötét mélyein. Néha, rebesgetik, egy egy angyal megmenekül, a hozzárendelt ember szerelme visszahozza Őt. Naikit többé nem látták. És, hogy mi lett Johnnal? Erről már nem szól a mese.